"Nem fértek bele a cigányok"

Feischmidt Margit társadalomkutató az újnacionalizmusról

Belpol

Bár ez nem szükségszerű, a magyar nacionalizmus erős tartozéka a másság megteremtése és kirekesztése - állítja a Nemzet a mindennapokban kötet társszerzője. Feischmidt Margit szerint nincs éles határ a Fidesz és a Jobbik nemzetstratégiája között.

Magyar Narancs: Az újnacionalizmus jelenségét a globalizációra adott válaszként írják le. Mennyiben függ össze ez az európai integrációval?

Feischmidt Margit: Nagyon erősen. Az újnacionalizmus meghatározásakor az egyik jelentős tényezőnek a globalizációellenességet tartom, a szembefordulást a különböző transznacionális politikákkal, így az európai integrációs folyamattal is, továbbá olyan univerzális eszmékkel, mint a szabadság, az emberi jogok, a társadalmi egyenlőség és szolidaritás. A 80-as években kezdődött el a szélsőjobboldali mozgalmak etablírozódása, bekerülése a nyugat-európai országok nemzeti parlamentjébe; e folyamat kelet- és délkelet-európai felfutását tapasztaljuk - Magyarországgal és Görögországgal az élen - az utóbbi években. Az idei EP-választás ugyanakkor nagy változást már nem hozott a szélsőjobboldalon, leszámítva Nagy-Britanniát.

MN: Mi volt az oka a fordulatnak? Ezekben az univerzális eszmékben sokáig erősen hittek a nyugati társadalmak.

FM: A kutatók Európában évtizedekig azt gondolták, hogy a nacionalizmus 19. századi formáira csak a kulturális örökségünk részeként kell visszatekintenünk. A nacionalizmus tagadásához hozzájárult a II. világháborút követő évtizedek gazdasági fellendülése, a munkaerőpiac bővülése Keleten és Nyugaton, a lelkiismeret szintjén pedig a nácizmus okozta megrendülés, a kizárólagos politikai identitások tagadásából táplálkozó kozmopolitizmus keleti - államszocialista - és nyugati, liberális, szociáldemokrata vagy katolikus formáinak a sikeressége. Ennek a globalizáció, majd az újabb transznacionális politikai formák, mint az EU, újabb lendületet adtak. De a folyamat már az ezredforduló előtt megtorpant, és elkezdődött a nemzeti hagyományok, kulturális partikularizmusok, identitások és közösségek újrafelfedezése. A nacionalizmus nemcsak visszatért, hanem korszerű konzervatív és szélsőjobboldali, sőt, baloldali formákat is öltött. Nem csupán a politikában jelent meg újra: a nemzeti kultúrát és narratívákat a legkülönbözőbb kulturális vállalkozók alakítják vonzóvá a 21. századi ember számára, miközben természetesen saját termékeiknek is piacot teremtenek. A legfőbb példa erre a turizmus vagy a nemzeti populáris zene. Mindkettő virágkorát éli Magyarországon, ezért beszélünk a könyvben az újnacionalizmus populáris kultúrájáról. Más országokban is vannak hasonló jelenségek, például a szerb turbófolk vagy a horvát nemzeti rock. A nemzetet nemcsak eszmeként, hanem brandként is megjelenítő ipar Magyarországon ma rendkívül szerteágazó, megjelenik a kultúr- és szórakoztatóiparban, a művészetben, a turizmusban, az öltözködésben, a médiában.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az újnacionalizmus másik jellemzője, hogy a szociális bizonytalanságot és lecsúszást lovagolja meg. De önök is idézik azt a kutatást, amely szerint a Jobbik szavazóinál csak az LMP-sek jobb módúak és iskolázottabbak.

FM: A mi tapasztalataink is alátámasztják a középosztályosodás kutatásokban azonosított folyamatát. Ez nem jelenti azt, hogy az újnacionalizmus és a szélsőjobboldali mozgalmak támogatói között ne volna ott az az alsó középosztály, amely az elmúlt évtizedekben a lecsúszást és az egzisztenciális bizonytalanságtól való félelmet tapasztalta meg, és ezzel szemben keres egyfajta szimbolikus fogódzót: egy olyan világban akar megkapaszkodni, ami pozitív társadalmi önképet, büszkeséget nyújt neki. A gyöngyöspatai kutatásunk például azt mutatta meg, hogy a társadalom perifériáján élő vagy a lecsúszástól félő nem romák "panasznyelve" hogyan kanonizálódott azáltal, hogy találkozott a nyilvánossághoz hozzáférő és feltörekvő elitcsoportosulás beszédmódjával. Az, hogy a tradíciók körül kell valamit ügyködni, nem ennek a fiatal csoportnak a találmánya, de az átmenet utáni első elitgenerációban ez összekapcsolódott egy erős modernizációs teljesítménnyel. 'k is érzékelték azt a problémát, amit a munkájukat és később a társadalmi helyzetüket is elvesztő romák jelentettek, de mivel helyi szinten nem tudták megoldani, inkább a szőnyeg alá söpörték. Az igazi változást az hozta meg, hogy a cigánykérdés az elhallgatásból a közbeszéd középpontjába került egy elitcsoportnak köszönhetően, amely a tabuk ledöntésével igyekezett magának pozíciót teremteni. Közben elmaradtak a fejlesztések, és az önfoglalkoztató vagy kisebb cégekben dolgozó mezőgazdasági és turisztikai vállalkozók a hagyományos paraszti falu imázsához kapcsolták a saját gazdasági ambícióikat. Ennek a "magyar" falunak a képébe pedig nem fértek bele a cigányok.

MN: Amellett, hogy ez az elit valós félelmeket fogalmaz meg, mennyiben alakítja maga is ezeket a félelmeket?

FM: A "cigánybűnözés" diskurzusa bizonyos problémák kimondásával másokat elhallgattatott, és ezzel meggyőződésem szerint hamis mederbe terelte a közbeszédet. A félelmek megfogalmazására és a közösségi önkép felértékelésére van egy valós társadalmi igény, amit bizonyos politikai vállalkozók ügyesen kiaknáznak. Azért is tudják ezt megtenni, mert nem jelentkeznek más politikai vállalkozók, például baloldali szervezetek vagy pártok, hogy ezeket a sérelmeket megfogalmazzák.

MN: Gyakran mondják, hogy a Jobbik valódi kérdésekre válaszol, pedig azt hamis kérdésnek is tarthatjuk, hogy elkülönülten beszélünk cigányokról és magyarokról.

FM: Ez hamis beszéd, de jelentős a támogatottsága, mert a "cigánykérdést" sikerült a társadalmi sérelmekről és problémákról való beszéd felszabadításának eszközévé tenni. A Jobbik első felfutásának kulcsa a cigányok kriminalizálása és a paramilitáris erők megszervezése volt. Azt gondolom, hogy az embereknek a Jobbik előtt is sok sérelmük volt. Mondták azt is, hogy a cigányok lopnak, de azt is, hogy mások széthordták a téeszeket, orvosként kizsákmányolták az embereket és így tovább. A Jobbik minden más sérelmet háttérbe szorított, és a "cigánybűnözést" helyezte előtérbe. A büszkeség iránti vágyra is elég jól tudott válaszolni a Jobbik az általa létrehozott nemzeti mitológiával, aminek szintén elég kevés a realitása. Például a határon túli magyarokról kialakított képüknek semmi köze a valósághoz.

MN: A könyvben többször maguk a határon túli magyarok is panaszkodnak arra, hogy a turistaiparban vagy a jótékonykodásban részt vevők Erdély-képe mennyire hamis.

FM: A magyarországi újnacionalizmus kétféle másság képével operál: míg a romákat lefokozza, a határon túli magyarokat idealizálja. Olyan képet teremt róluk, amely a magyarországi nemzetdiskurzusokban létrehozott autenticitásigényre válaszol. Ebben segítségére van az a kétségtelenül létező erősebb közösségi igény, amely a kisebbségi közösségekben jelen van, a magyarokban éppúgy, mint más kisebbségi közösségekben a világban. De amíg a kisebbségi magyar közösségek nemzeti identitását a többséggel való együttélés mindennapi és politikai kompromisszumai korlátozzák, a róluk szóló többségi fantáziaképeknek semmi sem szab határt. A jótékonykodókkal azonban vigyáznék. Zakariás Ildikó tanulmánya pont arról szól, hogy a jótékonykodó magyarországiak hogyan egyeztetik a határon túli gyerekekre irányuló identitásőrző tevékenységüket a konkrét tapasztalatokkal, mondjuk a csángó gyerekek valóságos igényeivel. Én nem szeretném leértékelni az újnacionalizmus megnyilvánulásait, tévedés azt gondolni, hogy nem valódi igény az, aminek következtében néhány napja is több százezren mentek el Csíksomlyóra. A mi dolgunk az én értelmezésem szerint az, hogy a nacionalizmus diszkurzív stratégiáit, kulturális gyakorlatait és társadalmi beágyazottságát elemezzük, értelmezzük. Ebből a megközelítésből nem értelmezhető az a kérdés, hogy a nacionalizmus rossz vagy jó. A magyar társadalom közösségi élmény iránti vágyát komolyan kell venni, amihez sajnos hozzátartozik az is, hogy a közösségi és a szélsőjobboldali indíttatás összemosódik. A csíksomlyói tömegben is biztos van olyan, aki nem szívesen mutatkozik egy platformon a skinheadekkel. Mégis egymás mellett vannak, és ezt az öszszemosódást a politika megerősíti. Nincsenek egyértelmű jelei annak, hogy a konzervatív kormányzati nemzetpolitika meghatározná, meddig terjednek az ő ambíciói, és honnan kezdődik a szélsőjobboldali nemzetépítés, amivel nem akar azonosulni.

MN: A könyv alapján úgy tűnik, hogy az újnacionalizmus büszkeség iránti vágyához szorosan kapcsolódik az ellenségképzés is. Ez mennyire szükségszerű?

FM: Nem az, bár vannak a nacionalizmusnak olyan teoretikusai is, akik szerint a közösségképzés diskurzusa szükségképpen kitermeli a másságot is. De a másságról lehet beszélni úgy is, hogy valamilyen feltételek mellett az inklúziója is megvalósulhat. A kizárás mértéke tehát nem állandó, az újnacionalizmus különböző aktorai most is különböző súllyal játszanak ezzel, és különböző másságoknál különböző mértékben esik ez latba. Ma például a nemzeti homogenitás képzetét elég kevesen akarják a zsidóság kizárásán keresztül megvalósítani, holott az antiszemitizmus és a magyar nemzeteszme összekapcsolódásának jelentős előzményei voltak, nem csak a német megszállástól kezdve. Most a hangsúly a cigányságra esik, akik a két világháború közötti nacionalisták gondolkodásában sokkal kevésbé jelentek meg. Az újnacionalista igény egy hierarchikus nemzetképre épít, aminek a magyar szupremáció képzetében megint csak fontos előzményei vannak. Szeretnénk magunkat följebb látni, és ezt úgy is el lehet érni, ha sokat beszélünk a nálunk alacsonyabb rangúakról. Ezt a beszédet a veszélyérzetet keltő médiaesemények jelentős mértékben hitelesítik, közben pedig kevés elemzést olvashatunk a roma emberek kárára elkövetett gyűlölet-bűncselekményekről, a diszkrimináció mindennapi formáiról. Az már nehezen férne bele abba a diszkurzív rendbe, amely az erkölcsöt nacionalizálja, annak hiányát pedig rasszizálja.

MN: Ez nyilván visszahat a cigányság identitására is. Mennyire érzik magukat magyarnak azok a cigány emberek, akikkel a kutatásai során találkozott?

FM: Amikor az interjúkat készítettem, már ismertem Horváth Aladárnak azt a mondatát, hogy "elvették tőlünk a magyarságunkat". Nemigen találkoztam olyannal, aki ezzel vitatkozott volna, viták inkább a körül voltak, hogy volt-e egyáltalán mit elvenni. Jól emlékszem arra a fókuszcsoportos helyzetre, amikor valakinek erről a mondatról az jutott eszébe, hogy a villamoson letépték róla a kokárdát. Egy falusi tanárnő pedig egy fókuszcsoportos interjúban arról panaszkodott, hogy azóta nincsenek nemzeti ünnepek a faluban, amióta az iskolában a roma gyerekek többségbe kerültek. A március 15-ét itt is, mint sok más helyen az országban mindig az iskolások részvételével szervezték meg a tanárok, de a cigány gyerekek nem tudnak szerinte rendesen viselkedni, ezért nem lehet velük kiállni a falu elé. Így kerül a falusi nemzeti ünnepek hiánya is a cigányok rovására, és kerül ki a nemzeti ünnep a maga összes közösségképző és patriotizmusra hangoló funkciójával együtt azokból a falvakból, ahol megnő a roma népesség aránya. Ezt a hiányt töltik be azok a szervezetek, amelyek Trianon-megemlékezéseket szerveznek és "Nagy-Magyarország" emlékműveket emelnek, amelyek egy új, az akadémiai történettudománytól távol eső populáris emlékezetpolitikát hoznak létre.

MN: Említette a Jobbik és a Fidesz viszonyát. Én úgy látom, hogy az újnacionalizmus radikális szárnyára jellemző egyfajta elnyomatástudat, így akár problémaként is jelentkezhet, ha az ötleteiket a kormány megvalósítja.

FM: A kormány és a szélsőjobb vonatkozásában két stratégiát tudunk elképzelni: vagy megszelídítve beemelik a radikális elemeket, vagy egyértelműen elhatárolódnak, és azok felé tekintenek, akik a patriotizmus nem etnikus, nem kizárólagos és a szomszéd népek önérzetével is számoló formáira nyitottak. Ebből a kettőből sokkal inkább az elsőt lehet tapasztalni. Így a korábbi szubkultúra közelebb kerül a kulturális mainstreamhez, a nemzeti rockzenekarok prominenseinek juttatott állami kitüntetések ezt jól jelzik. Nemzetiesedik a populáris kultúra, a magát nemzeti radikálisnak valló oldalon pedig ez differenciálódást eredményez. A nemzeti rock szcénában például az Ismerős Arcok etablírozódik, a Romantikus Erőszak két regiszteren játszik - van a Hungarica és van továbbra is a Romantikus Erőszak. Nyilván a Jobbiknak is érdeke, hogy megtartsa maga mellett ezeket a zenekarokat, és ahhoz, hogy ők az utcai mozgósítás zenéje tudjanak maradni, nem csúszhatnak bele a középosztályi, állami finanszírozású miliőbe. Vannak, akik még ezen is kívül akarnak maradni: a Magyar Szigeten például éles viták vannak arról, hogy miért kellett a Jobbiknak bemennie a parlamentbe.

MN: Van a kötetben egy tanulmány a kettős állampolgársági népszavazást övező vitáról. Érdekes, hogy mára a DK-t leszámítva a baloldali ellenzéki pártok is támogatják a kettős állampolgárságot és a szavazati jogot. Beszélt a baloldali alternatíva hiányáról is. A nemzeti retorika ilyetén beemelése járható út lehet?

FM: Egy konferencián hallottam először egy baloldali pártvezértől, hogy nem törölnék el a kettős állampolgárságot, és akkor is arra gondoltam: megint nem veszik a fáradságot a saját alternatíva kigondolására. Az állampolgársággal és a nemzettel kapcsolatos politikai lépéseket a jobboldal és a szélsőjobboldal diktálja, a baloldal vagy tagadja, vagy elfogadja ezeket. Nincsen saját álláspontja, illetve ami van, az erőtlen. Az állampolgárság tekintetében ez azért különösen szomorú, mert a téma egész Európában a baloldal számára ad sanszot. Magyarországon az állampolgársági vita a nemzet definiálásának újabb kísérletévé változott, magának az állampolgárságnak a civil tartalmáról nem esik szó. Pedig lett volna átvehető, folytatható nyugat-európai hagyomány: Habermas beszél a posztnemzeti állapotról, mások a multikulturális nemzetről, a patriotizmus új tartalmáról egy multikulturális közegben. A magyar állampolgárság ehhez képest üres, új állampolgáraink a szavazással gyakorlatilag hálagesztust gyakoroltak, a Magyarországon élő nem magyar származású állampolgárokra nem sokan gondolnak, az állampolgári öntudat, aktivizmus kérdése pedig mintha csak a kutatókat érdekelné.

MN: Azért nincs könnyű helyzetben a baloldal, az emberi jogi aktivizmus szinte szitokszóvá vált. Azt például az ön tanulmányában olvastam, hogy a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola helyben is mekkora ellenérzéseket váltott ki.

FM: A sajókazai példa azt mutatja, hogy az emberi jogi beszédmód felhasználásával, a transznacionális jogvédő szervezetek támogatásával a jelentős számú helyi cigányság ki szeretne mozdulni abból a strukturális pozícióból, amelybe a magyar társadalom helyezte. A falu elvárása a "cigánnyal szemben", hogy maradjon a falu végén, de ha bejön a faluba, akkor is maradjon láthatatlan. A sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola növendékei, az asszonykórus tagjai felforgatják ezt a rendet: beköltöznek a faluba, iskolát alapítanak, holokausztmegemlékezést szerveznek, használni akarják a művelődési házat, ahová azelőtt nem volt bejárásuk. Nagyon fontosnak tartom, hogy a rasszizmus nem egyenlő a rasszista beszéddel, a büdös cigányozással. Van egy nagyon hierarchikus társadalmi struktúra, aminek ez a beszéd csak az ideologikus megfogalmazása, legitimálása. Azért van itt egy kisebb földrengés, mert egyrészt bizonyos helyzetekben megbillen ez a strukturális pozíció, másrészt elkezdenek beszélni róla. A rasszista beszéd bizonyos értelemben kísérőjelensége a társadalmi mobilitásnak. Ez nem magyar sajátosság, hasonló ahhoz, amit Nyugaton a multikulturalizmus csődjének szoktak nevezni. Ott is elindult egy integrációs és láthatósági folyamat, ami a többségi társadalom jelentős részének nem tetszik. De én hiszem, hogy sem ott, sem itt nem lehet megállítani a vegyes családok és életvilágok terjedését, a kisebbségi kulturális közösségek aktivitását és emancipációját. Jó volna látni, hogy a domináns társadalom tagjaiban jelentkező hasonló igényekkel - amelyeket azonosítottunk az újnacionalizmus jelenségei mögött - ez nem kerül konfliktusba, hanem meg tudnak férni egymás mellett.

A kötetről

Az idén megjelent Nemzet a mindennapokban: Az újnacionalizmus populáris kultúrája című kötet vezető szerzője Feischmidt Margit, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció és Médiatudomány Tanszékének docense. A könyvet társszerzőként jegyzi Glózer Rita, Kasznár Veronika Katalin, Ilyés Zoltán és Zakariás Ildikó. Az újnacionalizmus elméleti bemutatása mellett a kötetben esettanulmányt olvashatunk szélsőjobboldali internetes portálok ellenségképeiről, a nemzeti rock szcénáról, az emlékezés és a jótékonykodás nemzetiesítéséről is. A fókuszcsoportos vizsgálatoknak köszönhetően a fiatalok nemzeti érzéséről és szélsőjobboldali vonzalmairól, valamint a roma- nem roma konfliktusokról tudhat meg többet az olvasó.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.