Magyar Narancs: A magyar lakosság jelentős részének te vagy az ortodox rabbi, de kevesen tudják, mi a Chábád Lubavics-mozgalom, amelyhez tartozol.
Köves Slomó: A Chábád 1989-ben jelent meg Magyarországon, az első zsidó civil szervezetek egyikeként. A mozgalom igazi különlegessége, hogy azok számára is lehetőséget ad újra bekapcsolódni a zsidó vérkeringésbe, akik otthonról nem sok mindent hozhattak. Ezen dolgoznak a mozgalom kiküldöttei világszerte: megadni annak a lehetőségét, hogy minden zsidó megismerkedhessen háromezer éves szellemi örökségével, függetlenül attól, mennyire él vallásos életet. Tevékenységünk: oktatási intézmények létrehozása, szerteágazó kutatómunka és informális oktatás, könyvkiadás, közösségszervezés, az ismeretterjesztés minden eszközének megragadása. De a szélesebb társadalomnak is megmutatunk valamit ebből a hagyományból, hogy pozitív "hírvivői" legyünk a zsidóság ügyének. Én is a Chábádnak, pontosabban a magyar holokauszt-túlélők gyerekeként New Yorkban született, '89-ben visszatelepült Oberlander Baruch rabbinak köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a saját gyökereimmel. Tipikus pesti asszimiláns családba születtem, már a nagyszüleim sem voltak vallásosak, a szüleim tizenéves korukig nem is tudták, hogy zsidók, a családi papírok nézegetéséből jöttek rá mindketten. Az én nemzedékem már kevesebb szorongással, inkább a jövőbe tekintve szeretne közelíteni a zsidóságához, és ez összevág azzal, amit a Chábád kíván elérni. A holokauszt emlékének ápolása is fontos, de nem az egyetlen dolgunk, az antiszemitizmus pedig, bár minket, zsidókat céloz, lényegében nem rólunk szól.
MN: Miért nem akartatok taghitközségként csatlakozni a Mazsihiszhez? Milyen most a viszonyotok velük, dúl még a háború?
Fotó: Simonyi Balázs
KS: Azért háború nincsen, a média, például a Narancs is szereti ezt eltúlozni. Ha voltak is feszültségek, most talán kezd konszolidálódni a helyzet. Nem személyes ellenszenvekről van szó. A viszonyt elsősorban a múlt terheli meg. A zsidó közösség évezredek óta szuverén kisközösségekből épül fel. Az, hogy az utóbbi évtizedekben Magyarországon nem ez volt a helyzet, végső soron a kommunista államhatalom mechanizmusára vezethető vissza. A MIOK (Magyar Izraeliták Országos Képviselete), a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) jogelődje a hatalmat szolgáló központosítás eredményeként jött létre az 50-es évek elején, hogy jobban kontrollálhassák a zsidó életet. Így egyszerűbb volt az Egyházügyi Hivatal embereit beültetni a kulcspozíciókba, nem kellett erőszakkal bezárni a zsinagógákat, mert pro forma a közösség döntött az eladásukról stb. Ez az időszak a megmaradt zsidóság intézményes, szellemi, morális leépülését hozta magával, ezek a reflexek pedig valamilyen mértékben máig is meghatározzák a Mazsihisz működését. A 90-es évek közepén próbálkoztunk a hivatalos kapcsolatfelvétellel, de lépten-nyomon elutasítással találtuk szembe magunkat. Hitközségünk, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) 2004-es létrejötte további feszültségforrás volt, hiszen a Mazsihisz kihívóra talált, de szerintünk minél többen vagyunk, annál jobb a teljes közösségnek. Az egészséges versenyszellemről bölcsen tanítja a Talmud, hogy "a bölcsek irigysége a bölcsességet gyarapítja". Valamiféle ernyőszervezet ettől még akár hasznos lehetne azokban a témákban, amelyeket közös zsidó érdeknek lehet tekinteni - gondolok elsősorban az antiszemitizmus elleni fellépésre és a szociális ügyekre.
MN: Ez a rivalizálás ma már az állami forrásokért is folyik - márpedig akiknek az állam ad, azoktól egyszer kérhet is valamit. Nem az lenne jó, ha a zsidó közösségek önfenntartók lennének?
KS: Igen, az önfenntartás volna az igazi, az EMIH költségvetésének még most is több mint fele magyarországi adományokból gyűlik össze. De Magyarországon nincs még olyan élő közösség, mint Nyugaton vagy Izraelben. Nekünk nemcsak fenntartanunk és gyarapítanunk kell egy meglévő közösséget, hanem fel kell építenünk egy már és még alig létezőt. Újjáépíteni pedig nem lehet azokból a forrásokból, amelyeket egy még nem is létező közösségtől várunk. Ha már ez a helyzet, akkor az a jobb, ha az állami támogatás nem szubjektív, hanem normatív szempontok alapján oszlik meg a közösségek között - mi ezt akarjuk elérni. Így a hatalom legalább minket nem tud egymás ellen kijátszani, ugyanis csakis azon múlik, ki kap többet, hogy ki mit teljesít. Ha pedig a hatalom olyat kérne, amit teljesítve nem tudnánk a lelkiismeretünkkel elszámolni, akkor azt vissza kell utasítani. A zsidó közösségnek adott pénz nem ajándék, a magyar állam azt igyekszik jóvátenni, amit tettel és mulasztással elrontott hét évtizeddel ezelőtt.
MN: Sűrűn tűnsz fel fideszes, KDNP-s politikusok társaságában, és ilyenkor mindig elindul a szóbeszéd arról, hogy milyen szoros viszonyban vagy velük.
KS: Az EMIH-nek az a filozófiája, hogy minden szalonképes politikai erővel kapcsolatot kell tartani, és ezt mindig a közösség javára kell fordítani. Végzetes hiba, ha egy egyház politikai oldalt választ magának. Azok a hívek, akik másként választanak, kizáródnak a közösségből, ráadásul akik nem szimpatizálnak az egyik vagy másik politikai oldallal, ellenszenvüket kivetíthetik a közösségre is. Mi az MSZP-vel és a Fidesszel is igyekszünk jó viszonyban lenni, de az MSZP és a Mazsihisz közötti szoros kapcsolat miatt ez a stratégia önmagában is gyanúba kevert bennünket. Olyan szituációkba kerültünk emiatt, amelyek azt a hamis látszatot erősítették, hogy mi a Fideszt preferáljuk, holott mi elvből és eleve nem preferálunk senkit. Amikor például 2007-ben Jona Metzger, Izrael askenázi főrabbija Magyarországra látogatott, jelezte, hogy szívesen beszélne politikai vezetőkkel. Mi mindenkinek küldtünk meghívót, a Fidesz örömmel kapott a lehetőségen, Orbán Viktor nálunk járt, és hosszan tárgyalt a rabbival, míg az akkori miniszterelnök Gyurcsány Ferenctől még elutasító választ sem kaptunk. Mi mindenesetre nem örülünk ennek a látszatnak, és nem is szolgáltunk rá.
MN: Tarlós Istvánt sűrűn emlegetik kapcsolatodként. Az EMIH-hez erősen kötődő Bányai László jelenleg Tarlós tanácsadójaként dolgozik a Városházán.
KS: Bányai azóta nem dolgozik az EMIH-nél, hogy fővárosi tanácsadó lett. Ugyanakkor munkáját nyilván arra is kihasználja, hogy a zsidó közösség - tehát nem csak az EMIH - segítségére legyen. Lényeges, hogy a hatalom minden pozitívnak ítélt kezdeményezését támogassuk, de ha kell, akkor tekintet nélkül a politikai oldalra, a kritika eszközével is éljünk. Kérdés viszont, mikor hogyan érdemes reagálni, mivel érünk el többet. Ha az asztalra csapunk, kiabálunk, vagy az informális, nem nyilvános érvelés segítségével. De elvágni a kapcsolatot csak a legvégső döntés lehet, onnan ugyanis nincs visszaút, nincs többé lehetőség az informális nyomásgyakorlásra. Tarlós István esetében sincs ez másként. Én nagyon rossz döntésnek tartottam Dörner György kinevezését. A főpolgármestert személyesen felhívtam, és tájékoztattam, hogy ezt nem tartjuk elfogadhatónak. Majd meghívtuk a Hanuka-ünnepségünkre, és ott, a nyilvánosság előtt is éltünk az érvelés eszközével. Az ügy horderejére tekintettel kisebb nyilvánosság előtt, de szóvá tettük azt is, amikor Csurka temetésén kormánytisztviselők vettek részt.
MN: Hol szólaltál meg ebben a tárgyban?
KS: A kormánnyal való kapcsolattartás fórumán, a Zsidó Közösségi Kerekasztalon, amelyet Gál András Levente kormánybiztos koordinál.
MN: Milyen választ kaptál?
KS: Ígérték, hogy majd beszélünk erről.
MN: És mikor kell az asztalra csapni? Lezsák Sándor Csurka politikai munkásságát méltató szavai szerintem nagyon erősen közelítették ezt a határt.
KS: Nehéz általános szabályrendszert felállítani, hiszen az adott helyzetekben a józan megfontolást sem szabad otthon hagyni. De ha mégis meg kell húzni a határokat, akkor három kategóriáról beszélhetünk, amelyek közül a legvégső határ ott van, amikor a hatalom valamelyik reprezentánsa közvetlenül a zsidóságot támadja. Ha a szélsőjobboldal mond vagy tesz valamit és a hatalom nem szólal meg, annak nem örülünk, de nem biztos, hogy minden alkalommal szóvá tesszük. Ha olyan emberek kultuszát építik, akik köztudott antiszemiták, szóval az antiszemitizmus közvetett kaserolása már határeset. Itt jól meg kell fontolni, hogy a nyilvános felszólítás vagy az informális érvelés a jobb taktika. Amikor viszont Molnár Oszkár még fideszes képviselőként arról beszélt, hogy a zsidók felvásárolják Magyarországot, akkor határozottan és a nyilvánosság előtt kellett követelnünk, hogy ez a Fideszen belül nem fordulhat elő. Mindemellett meggyőződésem, hogy nemcsak a kritika, hanem a támogatás is fontos, ha olyan ügyekről van szó, ahol a hatalom pozitív lépéseket tesz. Ilyen például az egyenruhás menetelések törvényi szankcionálása, a parlamenti "vérvádazással" szembeni kiállás, vagy a pozitív példaképek, mint az életmentő Wallenberg imázsának erősítése.
MN: A Molnár Oszkáréhoz hasonlóan egyszerű és nyílt antiszemitizmusnak mindig lett következménye a Fideszen belül, de az általad is említett, áttételesebb megoldások inkább beleférnek. A legrosszabb magyar jobboldaliság számos hagyományelemét, történelemlátásának paneleit hajlamos átvenni a Fidesz-KDNP, miközben a nyílt rasszizmust valóban kerüli. Meddig lehet járni ezt a tudatos tojástáncot?
KS: Azt, hogy ez mennyire tudatos, nem tudom, mindenesetre engem is aggaszt. Ugyanakkor problémás ezekben az ügyekben következetesen zsidóként felszólalni. Mégpedig azért, mert itt elsősorban nem a zsidóságról van szó, hanem a magyar önszemlélet, identitás problémáiról, csak a magyar zsidóság története ezekkel a defektusokkal és traumákkal mélyen összefonódik. Talán jót tesz, ha azt, ami nem közvetlenül zsidóügy, mi is megpróbáljuk nem zsidóügyként értelmezni. Ha valaki árpádsávos Nagy-Magyarország-matricát ragaszt az autójára, sok zsidónak keserű lesz a szájíze, mikor észreveszi. De mégse abból induljunk ki, hogy mindenki, akinek például fáj színmagyar területek elcsatolása, szükségképpen antiszemita is, még akkor sem, ha nem ritka az ilyen árukapcsolás. Próbáljuk meg a zsidóságot leválasztani ezekről a kérdésekről! Vegyük például Horthy Miklóst! Ő volt a kormányzó, amikor a magyar hatóságok több százezer magyar állampolgárt zsidó származása miatt a halálba küldtek, de nem csak a zsidókkal szembeni viselt dolgai miatt nem jó példaképnek. A nemzeti katasztrófa, amelyhez a revíziót célzó és végső soron e tekintetben is eredménytelen politika vezetett, ugyanezt mutatja. Amennyiben kizárólag a zsidókra koncentrálunk, az előhívhatja sokak dacos sértettségét, és máris lehetetlen lesz erről értelmesen beszélni.
MN: Az EMIH megtarthatta egyházi státuszát, míg az egyházi törvény más zsidó és nem zsidó vallási közösségeket önkényesen megfosztott tőle. Van-e ebben az ügyben dolgotok?
KS: Szerencsésebb lett volna, ha a szubjektivitás minél kevesebb teret kap, ha például a bíróságok dönthettek volna a bejegyzésekről. Ennyiben az eredeti, KDNP-s verziót én jobbnak találtam. Ugyanakkor új szabályozásra kétségtelenül szükség volt. Ami pedig a zsidó közösséget illeti, a jelenlegi kormány több évtizedes mulasztást tett helyre. Ha az új törvényben egyenlő státuszban nevesített három zsidó felekezetet, a Zsidó Közösségi Kerekasztal létrejöttét, az örökjáradék megosztására vonatkozó megállapodást és a Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány kuratóriumának megújítását együtt nézem, akkor a mérleg egyértelműen pozitív. Ez nem változtat azon, hogy a törvény elfogadásakor egyes döntéseket szerencsétlennek tartottam. Itt van például személyes barátom, Iványi Gábor, akiknek a közössége nem maradhatott egyház. Kimaradtak a reformzsidók is.
MN: Tettetek valamit az ő méltányos elbírálásuk ügyében?
KS: Amikor a reform-világszervezet vezetője, Stephen Fuchs Budapestre látogatott, az elsők között fogadtam őt. Tanácsomat kérte, mi a teendő. Az informális csatornákon túl azonban nem tudtam érdemben segíteni. A dolog talán azon bukhatott el, hogy a reformközösség önmagában is megosztott - kettő van belőlük -, és túl sokáig tartott, amíg meg tudtak egyezni egymással. A köztünk fennálló vallásszemléleti különbségek miatt nem tudtam őket én képviselni. Ezzel együtt személyesen többet megtettem, mint ami tőlem ortodox rabbiként elvárható volna, méghozzá azért, mert úgy gondolom, hogy mindennél károsabb a jelenlegi magyar zsidó közösségi viszonyokat jellemző megosztottság. Nincs annál visszásabb, mint amikor egy zsidó szervezet egy másik ellen lobbizik.
MN: A pozitívumok közt említed a Zsidó Közösségi Kerekasztalt. Mi zajlik ott? És miért kell a zsidó felekezetek számára önálló fórumot fenntartani, külön kormánybiztossal?
KS: A zsidóság nem csak egy felekezet, és ez az operatív ügyekre is kihat: a Holokauszt Emlékközpont, a kárpótlási folyamat, a kulturális szervezetek mind témái a megbeszéléseknek. A kormány a kérdésben pragmatikusan és körültekintéssel járt el. Az elmúlt évtizedekben sok frusztráció és ellenségeskedés alakult ki a zsidó szervezetek között. Elsősorban azért, mert a közösséget érintő ügyeket zárt ajtók mögött, egy szűk, önkényesen kiválasztott grémiummal tárgyalta a mindenkori kormány. Ennek a rossz hagyománynak vetett véget a jelenlegi vezetés azzal, hogy kijelölt egy kapcsolattartót, aki annak érdekében, hogy ne a háttérben dőljenek el a dolgok, létrehozott egy hivatalos interaktív fórumot, ahol mindenki megoszthatja a szempontjait, és a kormány is tájékoztat minket a folyamatban lévő ügyekről. Két-három havonta vannak ülések, bárki odajöhet, aki a zsidó szervezeti életben szabad szemmel észlelhető tevékenységet folytat. Nyíltabb és tisztább így. Nem jó mindent elfojtani, vagy semmiről sem dönteni a diplomáciai félelem miatt, hogy csak nehogy jöjjenek ezek a zsidók, akik egymással sem tudnak megegyezni, és verjék az asztalt, mert az olyan kellemetlen.
