„Ha végeztem a betegekkel, otthon vár a második műszak a családommal, ezért hétköznap annyira kimerülök, hogy gyakorlatilag alvással töltöm az egész hétvégét. Most már senkit nem érdekel a munkaidő, teljes a káosz” – meséli Linda, aki egy vidéki kórház ápolási osztályán foglalkozik krónikus daganatos betegekkel. (Cikkünkben az ország különböző pontjain dolgozó ápolók szólalnak meg, saját kérésükre azonban nevüket megváltoztattuk, továbbá nem említünk konkrét intézményneveket – CS.-E. E.) Lindának eredetileg reggel nyolctól délután négyig tart a munkaideje, a gyakorlatban azonban reggel fél hétre jár és este hat körül tud elmenni. Mivel nincsenek elegen az osztályon, és olyanokat vezényeltek át, akik más területen dolgoznak, Linda a saját feladatain túl segít a többieknek is. „Miután az átvezényelt kollégának megmutatom, hogyan kell gyomorszondán keresztül táplálni a beteget, besegítek az etetésbe, ha van időm, kezelem a telefonokat, és mivel nincsen már adminisztrátorunk, azt is én csinálom. Közben naponta háromszor változtatják meg a főnökeim az utasításokat, soha sem kérnek, hanem fenyegető hangnemben utasítanak. Mindenki nagyon feszült, és nem tudjuk, mi lesz egy óra múlva” – mutatja be Linda egy átlagos napját.
Tűréshatár
Egy krónikus daganatos betegeket ellátó másik osztályon az ott dolgozók egy része karanténban van, másik részüket a fertőző osztályra vezényelték át, így a maradók egyre nehezebben oldják meg a beosztásokat; nem ritka, hogy a főnővérnek is be kell állnia 12 órás műszakba. „Nehéz összeegyeztetni a főnővéri teendőket a műszakozással, hiszen ha nem tudom későbbre halasztani a főnővéri feladataimat, akkor azzal szúrok ki, akivel egy műszakban vagyok. Csökkentett létszámmal kell több feladatot ellátnunk, a koronavírus miatt pedig jelentősen megnőtt az adminisztráció is. Ha egy beteg Covid-gyanús az osztályon, akkor az is pluszenergia és idő, amíg beszerezzük a szükséges védőfelszereléseket. Ez pedig a betegellátástól veszi el az időt” – ezt már Katalin meséli, aki tud olyan esetről, amikor egy nap annyi ember esett ki egy másik osztályról, hogy az ellátás érdekében a főnővérnek is 24 óráznia kellett.
Linda kollégáinak kilencven százaléka azért lett koronavírusos, mert az illetékesek nem engedték időben tesztelni a Covid-gyanús betegeket. „Nem csoda, hogy a vírus pillanatok alatt szétterjedt az egész osztályon. Nem volt védőszemüvegünk, sem elegendő sebészi maszkunk és gumikesztyűnk. Végül le kellett zárni, kiüríteni és fertőtleníteni az egész osztályt.” Linda állítja, hogy minőségi betegellátásról már szó sincs.
Egy-egy napra vezényelnek át krónikus betegekhez fülészeten meg szülészeten dolgozó nővéreket, akik nem ismerik a pácienseket, és sokszor nem tudják, hogyan kell őket ellátni. Van, hogy egyik kórházból a másikba költöztetnek át komplett osztályokat egyetlen nap alatt. Linda szerint több kolléga emiatt benyújtotta a felmondását, mert nem bírta idegekkel ezt a káoszt.
„Szerettem volna nemrég konzultálni az egyik beteg kezelőorvosával – idézi fel Linda –, de a doktor úr kétségbeesve kért tőlem egy nap haladékot, hogy képbe kerüljön, hova került és hol vannak egyáltalán a betegei. A telefonközpontosok is az összeomlás szélén vannak, az átköltöztetett osztályok nem ismerik a telefonszámokat, a vonalak folyton foglaltak és a hozzátartozók sem tudják, hol kell keresni az ápoltakat. Nálunk 25 betegre jut két ápoló, a létszámhiány miatt azonban gyakran nem az eredeti kollégák dolgoznak itt, előfordul, hogy olyanok is, akiknek korábban nem nagyon kellett fizikai munkát végezniük. Márpedig itt a betegeket pelenkázni, etetni és mosdatni kell. Ha valaki szóvá teszi, hogy így nem lehet minőségi betegellátást végezni, akkor erre az a válasz, hogy a túlélésért dolgozunk.”
A krónikus betegekkel foglalkozó osztályon dolgozó nővéreknek gyakran a holttestekkel is dolgozniuk kell.
„Felkötöm az elhunyt állát, lecsukom a szemét. Nekünk ez megszokott, viszont amikor kiderült, hogy mit kell csinálnunk a Covidban elhunyt beteg testével, volt olyan kolléga, aki jelezte, felmond, ha erre kerül a sor”
– magyarázza Katalin. A fertőzött halott testét ugyanis hipós vízzel kell lemosni, majd hipóba áztatott vattát kell helyezni az elhunyt összes testnyílásába. Ezt követően küldhetik csak le a patológiára. De előfordult, hogy halottról kellett tesztmintát venniük. „Szóltunk, hogy van egy beteg, aki az alapbetegsége miatt hamarosan meg fog halni, de Covid-gyanúsnak tűnik, mert magas a láza. Mire megkaptuk a tesztet, az illető elhunyt, viszont mégis azt az utasítást kaptuk, hogy így is le kell venni a mintát” – fűzi hozzá a főnővér.
Beszélgetőpartnereink egyszer sem a betegekre, a munka nehézségére, a túlnyújtott munkaidőre vagy a fertőzésveszélyre panaszkodtak. Nehézséget például a hozzátartozók viselkedése okoz nekik. Katalin tapasztalatai szerint a családtagok gyakran nem veszik komolyan a védekezést a vírussal szemben, annak ellenére sem, hogy krónikus beteg családtagjuk a veszélyeztetettek csoportjába tartozik. Több osztályon – köztük ott is, ahol Katalin dolgozik – látogatási korlátozás van érvényben, de a hozzátartozók ebbe nem hajlandók beletörődni, a megengedettnél többször akarnak bejutni, és nem viselnek maszkot. „Állandóan szólni kell nekik, hogy fertőtlenítsék a kezüket és viseljék rendesen a maszkot. Ez a maradék energiáimat is elviszi.” A főnővér szerint akkor kezdik komolyan venni a fertőzésveszélyt a látogatók, amikor végignézik, ahogy teljes védőruházatba öltözött kollégák fertőzött halottat tolnak a folyosón.
Beszélgetőtársaink közül Linda az egyetlen, aki maga is átesett már a fertőzésen. Csak enyhe tünetei voltak, ám a betegség nem múlt el nyom nélkül – az állandó fáradtság megmaradt, ami rettentően megnehezíti a fizikai munkát. Mivel a munkahelyén fertőződött meg, 100 százalékos táppénzt kapott. Felépülése után kötelezővé tették az osztályán a védőszemüveg viselését is, csakhogy ebből nem jutott mindenkinek, köztük Lindának sem. „Ápolóként szorosan kell érintkeznem a betegekkel, mosdatom őket, közel hajolok hozzájuk, ha meg kell hallgatnom a tüdejüket. Ha újra megbetegszem, már nem fogok 100 százalékos táppénzt kapni, a hivatalos álláspont szerint ugyanis ekkor már a saját hibámból fertőződtem meg, mivel nem viseltem védőszemüveget. De melyik kollégámról szedjem le a szemüveget?” – jegyzi meg keserűen, hozzátéve, hogy több kollégájával együtt saját pénzből vásárol majd védőszemüveget.
Katalin arról beszélt lapunknak, hogy hetente osztják ki az osztályok számára a védőfelszereléseket, s gyakori eset, hogy a raktáros kollégát katona kíséri „az esetleges viták lefojtásának érdekében”. „Megfélemlítve érzem magam ezekben a helyzetekben, mintha ételjeggyel várnék arra, hogy kiosszák a fejadagomat. Korábban havonta kaptunk ellátmányt, amivel könnyebb volt kalkulálni, de ez a heti lebontás megnehezíti a munkát, ugyanis van hét, amikor több fogy” – magyarázza Katalin. Egyszer éppen erről beszélt valakivel a folyosón, amit meghallott egy látogató – és később visszajött két csomag gumikesztyűvel. „Az illető aggódva jegyezte meg, hogy reméli, a méret megfelelő. Szóhoz sem tudtam jutni, a méret nem érdekes, örültem, hogy van.”
Szélsőségek
Gabriella a beosztásától függően hol császármetszésen átesett, boldog kismamákkal foglalkozik, hol nőgyógyászati megbetegedéssel küzdő nőknek segít heti négy napon 12 órában. „Békeidőben” egy nap 15 műtétes betegük is van, amire gyakran egyetlen ápoló jut. „Figyelem őket altatás után, nézem, nincs-e valamilyen szövődményük. A nehezen mozgó beteget megfürdetem, gondoskodok a fájdalomcsillapításukról” – mondja, s csak legyint, amikor arról kérdezzük, megterheli-e, ha neki kell segíteni a frissen műtött betegeket mozgatni. Inkább az viseli meg, hogy egyre több fiatal, negyvenes nőt lát onkológiai problémával, illetve az, hogy meggyőzze a friss császáros nőket arról, nem fog örökké tartani a fájdalom, és hamarosan saját magát és a gyermeket is el tudja majd egyedül látni. Gabriella szerint az ápolói munka komplex testi-lelki gyógyítás, de sokszor maguknak a dolgozóknak is szükségük van támogatásra. „Nem könnyű a váltás a kismamák és az onkológiai betegek között, de a kollégákkal igyekszünk egymásnak segíteni abban, hogy helyre tegyük magunkban a tapasztalatokat.”
Mária reggel hatra jár dolgozni egy csecsemőosztályra, ahol folyamatos kórházi ellátásra szoruló vagy balesetet szenvedett kisbabákat kezelnek. Itt is elérték már létszámban a lélektani határt a koronavírus és az átvezénylés miatt, az általános munkaerőhiányról nem is beszélve. „Kezdésnek adminisztrációval foglalkozom – sorolja. – Képbe kerülök, milyen betegek kerültek be éjszaka, ápolási tervet írok, majd bemegyek az édesanyákhoz, akik sokszor maguk alatt vannak, szükségük van lelki támaszra, éppen ezért próbálok velük is beszélgetni. Ezután jönnek az orvosok, megmondják kivel mi lesz aznap, majd sorra visszük a babákat vérvételre, vizsgálatokra, beadjuk a gyógyszereket, és folyamatosan zajlik a felületfertőtlenítés.” Mária a többi forrásunkhoz hasonlóan elhivatott, a nehézségeket megoldandó feladatként fogja fel. „Amikor bekerül egy súlyos égési sérült kisbaba és nekem az a dolgom, hogy olyan ellátást biztosítsak neki, hogy ne kerüljön intenzív osztályra, akkor teljesen mindegy, hogy hajnali három van, és 11 órája műszakban vagyok. Fárasztó, de a feladat visz előre.”
A bértábla szerint a felsőfokú szakképzettséget, felsőoktatási szakképzettséget előíró munkakörben dolgozó ápolót 15 évi munkaviszony után jelenleg bruttó 262 ezer forint alapbér illet meg; erre jönnek az éjszakai és egyéb pótlékok. Ha a munkavállalónak van főiskolai végzettsége, akkor az alapbére bruttó 330 ezer forint. Katalinéknál egy 15 éve a pályán lévő diplomás ápoló három műszakos beosztásban átlagosan 260–270 körüli nettó fizetést kap, de ez attól függ, hogy ki mennyit éjszakázik vagy túlórázik.
Az ápolói hivatás társadalmi megbecsültségéről beszélgetőpartnereink úgy gondolják, hogy az rendkívül alacsony. Egyikük arról számolt be, hogy rendszeresen feljelentéssel fenyegetik őket a hozzátartozók, mert nem tudnak velük azonnal hosszasan értekezni az ellátottakról. Az új egészségügyi törvényben foglaltak pedig továbbmélyítik az orvosok és az ápolók közötti bérfeszültséget. „Már minden kollégámnak van B terve” – mondja egyikük. Az átvezénylés kötelezővé tétele pedig csak olaj a tűzre. Gyakran előző este szólnak az ápolóknak, hogy másnap reggel egy másik osztályra kell menniük. „Tudok olyan kollégáról – mondja Linda –, aki épphogy felgyógyult a koronavírusból, máris egy járványkórházba vezényelték át egy hónapra. Előző nap tudta meg, hogy másnap hajnali négykor indulnia kell. Ezért a magas kockázatú munkáért pedig mindössze plusz 55 ezer forintot, a munkájához pedig nem több, mint kettő darab FFP2-es maszkot kapott – egy hónapra.” Hozzáteszi, a fertőző osztályokra vezénylés egyes helyeken már úgy zajlik, hogy összehívnak egy rendkívüli főnővéri értekezletet, „és addig nem megy ki a szobából senki, amíg be nem dobtak egy-két nevet”.
Akad olyan is, aki önként jelentkezett a fertőző osztályra; például a nőgyógyászati műtétesekkel foglalkozó Gabriella, még az első hullám ideje alatt. „Az teljesen más világ volt, és sok nehézséggel küszködtem, mert más szakterületről érkeztem. Nagyon sok idős beteg volt, akit pelenkázni és etetni kellett” – emlékszik vissza. Mivel főleg fizikai munkát kellett végezni, fontos volt, hogy mindezt együttműködő csapatban lehessen elvégezni, de elsőre ez nem sikerült, össze kellett csiszolódni. Gabriella kétszer 3–4 órát töltött a vörös zónában a 12 órás műszak alatt. A védőruhában nehezen lehetett levegőt kapni és hallani. Mivel a fertőző osztály ugyanabban a városban volt, ahol egyébként is élt, mindennap a családjához ment haza. „Állandóan eldobtam azt a zoknit, amelyik a műszak alatt volt rajtam, és mindig hajat mostam, fertőtlenítettem a kezem, annak érdekében, hogy ne vigyem haza a vírust.” Akkor egy hónap után megkérdezték tőle, maradna-e még. Ő viszont már visszavágyott az eredeti szakterületéhez, és lelkileg is megviselte az a négy hét a fertőző osztályon. De azt mondja, ha most hívnák, ismét menne.
A cikk a Magyar Narancs 2020. november 12-i számában jelent meg.
