Várhatóan ősszel kerül a parlament elé az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló törvény, amely a hazai jogban szétszórtan és hiányosan meglévő antidiszkriminációs szabályokat foglalja rendszerbe. A Pécsi Tudományegyetem jogi karának docense, a jogszabály egyik előkészítője szól a készülő törvényről.
Gyulavári Tamás: A mércéül tekintett országokban, az EU tagállamaiban, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kanadában vagy akár Új-Zélandon valóban többféle modell létezik. Magyarországon azt az állapotot örököltük, amelyben jogáganként, tehát szétszórtan vannak antidiszkriminációs rendelkezések. Ennek az az oka, hogy az egyenlő bánásmód kérdését itthon ez idáig nem tekintették önálló jogterületnek. Még Dávid Ibolya minisztersége idején kezdődtek meg az előkészületei a terület újraszabályozásának, 2001-ben egy tárcaközi bizottság jött létre, a mostani kormányt pedig a programja kötelezi egy valóban hatékony anti-diszkriminációs szabályozás megteremtésére. A jelenlegi szabályok ugyanis alkalmatlannak bizonyultak a probléma kezelésére. Az Igazságügyi Minisztériumban tavaly szeptemberben kezdődtek meg az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló törvény szakmai munkálatai. Először megpróbáltuk összeszedni azokat a gyakorlatban alkalmazható, hatékony előírásokat, amelyekről szeretnénk, ha megjelennének a hazai jogi szabályozásban. Ezt követően a tartalomhoz kerestük a legideálisabb formát. A törvény koncepciójának kidolgozása során világosan látszott, hogy ha külön törvényt alkotnánk mondjuk a faji-etnikai diszkriminációról vagy a nemek közötti egyenlő bánásmódról, akkor nagyon nehéz lenne összhangot teremteni ezen jogszabályok között. A jogharmonizáció jegyében például meg kell határozni a közvetett diszkrimináció fogalmát. Ha nem különálló törvény születik, akkor jelentősen megnehezítené a munkát, hogy minden egyes vonatkozó törvénybe ugyanazt a közvetett diszkriminációfogalmat "tegyük bele". A másik érv az, hogy a tipikus diszkriminációs esetekben, legyen szó akár a romákról vagy a fogyatékossággal élőkről, azt látjuk, hogy a jogalkotás szempontjából sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Az előkészítés során különösen a nők jogait képviselő szervezetek szerették volna, ha külön törvény születik a nemek közötti egyenlő bánásmódról, de egyetlen olyan javaslatot sem tudtak mondani, ami ne férne bele az általános törvénybe. Az általános törvény ellen persze fel lehet hozni szakmai érveket, de álláspontom szerint több haszonnal jár, mint külön törvényt alkotni minden egyes csoportra. Ha tehát az egységes törvény megtalálja az általánosítás optimális fokát, akkor minden területen és minden hátrányos helyzetű csoportra alkalmazható lesz. Fontos ugyanakkor, hogy az új törvényben lehetőleg az összes, a gyakorlatból ismert diszkriminációs eset "magára ismerjen". Ez azért is lényeges, mert hatékonyabbá és egyszerűbbé teszi a jogalkalmazást, ha a törvény megfogalmazása minél konkrétabb és egyértelműbb. Ha például jogszabály mondja ki, hogy a roma diákok szegregációja tilos, akkor a bírónak sokkal könnyebb megítélnie az adott esetet. Egy egységes törvényhez ráadásul a jogsértettek is sokkal könnyebben hozzáférhetnek. Egy ilyen törvény alapján sokkal könnyebb megítélni a halmozottan hátrányos helyzetűek ügyét is, gondoljunk csak egy olyan esetre, amikor egy kis faluban fogyatékossággal élő roma nőt ér diszkrimináció.
MN: Milyen társadalmi csoportokat nevesít a tervezet?
GYT: Diszkriminációs alapoknak nevezzük az emberek azon tulajdonságait, amelyek alapján tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni. A törvény elején van egy hosszú lista: nem, faji és etnikai hovatartozás, bőrszín, nemzetiség, anyanyelv, fogyatékos állapot, egészségi állapot, vallási vagy világnézeti meggyőződés, politikai vagy más vélemény, családi állapot, anyaság (terhesség), szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, társadalmi származás, vagyoni helyzet, részmunkaidős foglalkoztatás vagy egyéb helyzet. Ezek között sok olyan is van, amelyek már korábban is szerepeltek például az alkotmányban vagy a munka törvénykönyvében, de vannak egészen újszerű elemek is, részben a jogharmonizáció, részben pedig a gyakorlati tapasztalatok miatt. A szexuális irányultságot és a nemi identitást például az emberjogi szervezetek javaslatára különválasztottuk. Hiányzik azonban a felsorolásból az állampolgárságon alapuló különbségtétel tilalma. Ennek egyik oka a közelgő európai uniós tagságunk, hiszen akkor majd igenis lesz különbség uniós és nem uniós polgár között. A másik ok, hogy bizonyos esetekben természetesen elfogadható az ilyen különbségtétel, ezt azonban nehéz volna itt szabályozni.
MN: Hasonló felsorolás - bár valamivel rövidebb - az alkotmányban is szerepel, miért nem lehet a gyakorlatban alkalmazni a diszkriminációt tiltó rendelkezéseit?
GYT: Valóban logikus a kérdés: miért van szükség részletes anti-diszkriminációs szabályozásra, ha az alkotmány amúgy is tiltja a diszkrimináció valamennyi formáját. Az egyik probléma abban áll, hogy az alkotmány pontatlanul úgy fogalmaz, hogy az ott felsorolt szempontok alapján bármilyen megkülönböztetés tilos. Tudjuk az életből, hogy ez így nem igaz. Az egyenlő bánásmód jogi szabályozásának éppen az az alapja, hogy az emberek közötti különbségtétel bizonyos szempontok szerint, adott helyzetekben igenis elfogadható. A jelenlegi jogi szabályozásból nem látszik világosan, hogy honnantól számít valami diszkriminációnak. Ezt a kérdést az Alkotmánybíróság ítéletei tisztázzák ugyan, de az alkotmány számos fontos kérdés megválaszolására nem vállalkozhat. Ilyen például a diszkriminációval kapcsolatos fogalmak részletes meghatározása, a jogharmonizációs előírások átvétele, a szankcionálás kérdése. Az alkotmány tehát a sziklát jelenti, amire házat lehet alapozni.
MN: A határesetek klasszikus példája az egyházi iskola.
GYT: Tegyük fel, hogy egy egyházi iskolában van két tanár: az egyik hittant, a másik pedig testnevelést tanít. A kérdés az, hogy a tanári állás betöltésénél kikötheti-e az intézmény, hogy az illető melyik felekezethez tartozzon, vagy hívő ember legyen. Az egyház védhető módon elvárhatja a lojalitást az alkalmazottaitól, másrészről viszont - részben állami fenntartású iskoláról lévén szó - az államnak tilos vallási alapon indokolatlan és ésszerűtlen különbséget tennie. Az ilyen esetekben az ésszerűségi teszt adhatja meg a választ. Az Alkotmánybíróság által megfogalmazott ésszerűségi teszt szellemisége vonul végig az új törvényen is, vagyis a hittantanártól természetesen indokolt, a tornatanártól viszont nem ésszerű elvárni, hogy bizonyos felekezethez tartozzon. A készülő törvény ezért úgy fogalmaz, hogy a különbségtétel abban az esetben fogadható el, ha az a munkavégzés természetéből következik.
MN: Mint ahogy az sem feltétlenül diszkriminatív, ha egy külföldi pályázót nem vesznek fel a szolgáltatószektorba, hiszen nem beszéli a nyelvet.
GYT: Ez megint csak azt a kérdést veti fel, hogy mi minősül diszkriminációnak, illetve mihez van joga a munkáltatónak. Ez az eset nagyon hasonlít az előbbi egyházi példához. Itt is azt kell vizsgálni és garanciákkal körbebástyázni a törvényben, hogy milyen körülmények esetén lehet elvárni a magyar nyelv ismeretét. Nagyon nem mindegy, hogy epret szed az illető, vagy magyart tanít egy középiskolában. Akkor mentesülhet a munkáltató a felelősség alól, ha az adott munkavégzés valóban megkívánja a magyar nyelv meghatározott szintű ismeretét. Ez a példa is jól mutatja, hogy az anti-diszkriminációs jogalkotás nem a fekete és a fehér világa. Gyakorta kerül szembe munkáltató és munkavállaló, önkormányzat és lakos, akiknek az érdekei első látásra egyformán méltányolhatók. Olyan játékszabályokat kell lefektetni, amelyek mindenki számára egyértelműek és méltányolhatók, különben a törvény nem lesz több óhajok gyűjteményénél. Mondhassa például a cirkuszigazgató, hogy erőművésznek nem akar nőt felvenni. Ha az ilyen ésszerű kivételekre nem ad lehetőséget a törvény, akkor nevetségessé válik, és szándékaival ellentétben kárt okoz.
MN: Mely területeket tárgyalja részletesen a törvény?
GYT: Hat területet próbál meg minél alaposabban szabályozni: a foglalkoztatás, az egészségügy, a lakhatás, az oktatás területét, a hatósági eljárást, az áruk és szolgáltatások igénybevételét - ezekkel kapcsolatban merülnek fel a leggyakrabban problémák. Ez nem jelenti persze azt, hogy a törvényben külön nem szabályozott élethelyzetekre ne terjedne ki az egyenlő bánásmód kötelezettsége. A törvény nem a diszkrimináció tilalmáról, hanem az egyenlő bánásmód elvéről szól, ami szimbolikus, de mégis fontos változás. Alapvető kérdés továbbá, hogy milyen típusú jogviszonyokra terjed ki a hatálya. A köz- és a magánszféra különbségére gondolok. A közszféra esetében egyszerű a kép: az államnak alkotmányos kötelezettsége, hogy ne diszkrimináljon. Problematikusabb a helyzet a magánszemélyek közötti viszonyokban. Lehet-e érvényesíteni az egyenlő bánásmód elvét mondjuk egy családon belül? Beleszólhatunk-e abba, hogy ki milyen etnikumhoz tartozó emberrel akar házasságra lépni? A válasz nyilván az, hogy nem. Van viszont a magánszféra és a közszféra között egy "szürkezóna", a magánszemélyek által működtetett szervezetek, gazdasági társaságok, alapítványok, egyesületek. Ezeket - pontos szakkifejezés híján - "nyilvános magánjogi jogviszonyoknak" nevezhetjük. Ha egy magánszemély ki akarja adni a lakását, akkor a készülő törvény alapján szabadon dönthet majd arról, hogy ezt kinek teszi. Akár úgy is határozhat, hogy romának nem adja ki. Ebbe a döntésbe a törvény nem akar és nem is tud beleszólni, hiszen olyan kötelezettségeket megszabni, amelyekről eleve tudjuk, hogy nem kikényszeríthetőek, nem érdemes. Ha viszont egy kft. a tulajdonában lévő lakást úgy hirdeti az Expresszben, hogy "cigányok kíméljenek", akkor arra a törvény erejével kell lesújtani. Itt is vannak azonban nehezen eldönthető, vitás élethelyzetek. A világon nagyon sok párt van például, amelyik etnikai alapon szerveződik, gondoljunk csak a Romániai Magyar Demokrata Szövetségre. Ha azonban elfogadjuk, hogy egy roma pártnak csak cigány tagjai lehessenek, akkor ad absurdum egy másik párt mondhatja azt is, hogy neki márpedig cigány tagjai nem lehetnek. Továbbgondolva ezt a kérdést az esetleg csak roma tagokkal működő párt kimondhatja-e, hogy neki csak roma portások kellenek a pártszékházba, akik nem a párt tagjai, hanem alkalmazottai? Ezek a kérdések persze nem csupán etnikai alapon merülhetnek fel, hanem vallási vagy ideológiai alapon is.
MN: Milyen szankciókra számíthat, aki megsérti az egyenlő bánásmód elvét?
GYT: A szankcionálás kérdése az egész probléma kulcsa, hiszen ha ez nem hatékony, akkor a törvény szép elveiből kevés válik valósággá. Éppen ez a ma hatályos antidiszkriminációs joganyag legnagyobb hiányossága. A magyar kártérítési jog a kár reparációjára irányul, ellentétben mondjuk az amerikaival, ahol emberjogi jogsértés esetében is kiszabható "büntető kártérítés", amelynek a célja nem a kár megtérítése, hanem a visszatartó hatás elérése. Ez a magyar jogban elképzelhetetlen, ezért más megoldást kellett találni. Két elv volt: a tényleges - vagyoni - kártól valamelyest szakadjon el a szankció, és legyen gyors az eljárás. 2003 nyarán született egy új uniós irányelv, amely a tagállamok számára kötelezővé teszi, hogy egy olyan független testületet állítsanak fel, amely támogatja a diszkrimináció áldozatait, és segíti őket a jogérvényesítésben. Az EU tagállamaiban és itthon is nagy vita folyik arról, hogy erre egy új intézmény álljon-e fel, vagy egy már meglévő intézmény, mondjuk az ombudsmani hivatal, lássa el ezt a feladatot.
MN: A tervezet az Egyenlő Bánásmód Bizottság felállításában látja a megoldást. Ez azonban politikai döntés és persze pénz kérdése is.
GYT: Az erről szóló viták még nem értek véget, ezért csak hipotetikusan tudok beszélni. Ha felállna egy ilyen új, országos hatáskörű szerv, akkor azt fel lehetne ruházni hatósági jogkörrel. Tehát a törvény felett őrködve az államigazgatási eljárás szabályai szerint működhetne, és pénzbírságot szabhatna ki. Ez az összeg a munkaügyi felügyelet bírságához hasonlóan 6 millió forintig terjedhetne.
Bugyinszki György
