Magyar Narancs: Annak, hogy egy ország sikeresen szerepeljen az olimpián, van statisztikailag igazolható közgazdasági minimuma?
Dénes Ferenc: Több módszerrel vizsgálható, hogy hány aranyérem várható. A sportgazdasági modellek az adott ország lélekszámát, GDP-jét (nem is az egy főre esőt, hanem inkább az abszolút számot) és a sport szervezettségét veszik figyelembe, melynek nyomán közepesen jó eredmények kaphatók. Akkor javulnak ezek a modellek, ha belevesszük, hogy a rendező országok mindig jobban teljesítenek, és hogy - a pekingit megelőző olimpiáig biztosan - a volt szocialista országok is felfelé térnek el az átlagtól.
MN: Schmitt Pál, a MOB elnöke azzal magyarázta a szereplést, hogy az állam a nyugat-európai országokhoz képest keveset, a nemzeti költségvetés mindössze 0,2 százalékát fordítja sportra. Ez korrekt szám?
DF: Ezt az adatot rakjuk helyre, mert két mutató keveredik benne. Az egyik az állami támogatások mértéke, amit az ország költségvetésével lehet összehasonlítani. A másik a sportágazat súlya a GDP-hez viszonyítva, tehát hogy mennyivel járul hozzá a nemzeti össztermékhez. Mindkettőt szokták vizsgálni, de nem szabad őket összekeverni. Magyarországon a sport közvetlen állami támogatása az ország költségvetéséhez képest 0,29 százalék, ami kiugróan magasnak számít Európában, gyakorlatilag a skandináv országokéval (Finnország, Norvégia) egyenértékű. A másik mutató, hogy mekkora a sportágazat súlya a GDP-n belül: nálunk, ha beleszámoljuk a közoktatásban a testnevelésre fordított pénzt, akkor ez egy százalék körül van, megtisztítva is legalább 0,6-0,65 százalék. A nyugati országokban ez az érték 1-1,5 százalék, az Egyesült Királyságban a hagyományos csapatsportágak (foci, rögbi) sportüzlete miatt két százalék. Az abszolút számok miatt jelentősek a különbségek (például az Egyesült Királyságban a sportra az állam közvetlenül 220 millió font - 64 milliárd forint - körül költ, ami a sportágazat bevételeinek kevesebb mint tíz százaléka, míg Magyarországon évente 21-25 milliárd forintot). De a magyar állam a teljesítőképességéhez és a sportágazat GDP-hez viszonyított súlyához képest is tisztességes támogatást biztosít a sportnak.
MN: Mennyire eltérő a nyugat-európai modellektől a sportfinanszírozás hazai szerkezete?
DF: A sportágazatot világszerte magán-, közösségi és egyéni forrásokból finanszírozzák. Magánfinanszírozás alatt azt értjük, amit a szponzorok, befektetők, vállalatok tesznek bele, a közösségi források az állam, illetve az önkormányzatok sportcélú költéseit fedik, míg az egyéni finanszírozás az egyes háztartások hozzájárulását jelenti. Ezek aránya Magyarországon meglepően hasonló a finn modellhez, és nem tér el jelentősen a franciától, csak összértékben minden kisebb. Ami drámaian alacsony, az a háztartások sportcélú kiadásainak az aránya a család teljes költségvetéséhez képest. A magyar háztartások a KSH adatai szerint arányaiban csak negyedannyit (0,4 százalék) költenek sportcélú kiadásokra, mint a franciák (1,6 százalék). Ezen belül is árulkodó adat, hogy ezt a pénzt alapvetően sportruházatra költjük. Ha figyelembe vesszük, hogy a sportaktivitás itthon milyen alacsony (az Európában leglustább olaszokkal vagyunk egy szinten, vagyis a lakosság kb. tíz százaléka mozog rendszeresen - B. Zs.), akkor sportruházatot is inkább azért veszünk, hogy márkás sportcipőben flangáljunk a Kálvin téren. Míg sportszolgáltatásra - beleértve a tagdíjat - a francia háztartás száz egységből negyvenet költ, addig a magyar csak tizenhatot. Vagyis miközben sírunk, hogy keveset költünk a sportra, alapvetően nem Gyurcsány vagy Orbán költ rá keveset, hanem mi magunk.
MN: Vegyük először az élsport támogatási rendszerét. Ennek azért nehéz nekimenni, mert Magyarországon az olimpiai versenysportra még mindig több állami pénz jut, mint minden egyéb sportcélra.
DF: Ez igaz, az állami támogatások jelentős része közvetve vagy közvetlenül az olimpiához kapcsolódó minőségi sportra jut. Ami az egyéni ösztönzőket illeti, nem is állunk rosszul: nagyon sok sportolónk részesül Gerevich-ösztöndíjban, 35 éves kortól van nyugdíj típusú olimpiai járadék dobogósoknak, és a magyarok az olimpiai helyezésük után jóval nagyob összegű állami elismerést kapnak, mint az USA-ban vagy Németországban. Négyévente minden forintot az olimpiai felkészülésre és az ösztönzésre fordítanak, hogy legalább ezt ne lehessen a kormány orra alá dörgölni. Az olimpiai sportágak többségével az a baj, hogy nagyon nehéz, szinte lehetetlen piaci alapon fenntartani őket, és erre nincs is igazi kísérlet. Bár az ízlésem ellen való, de meggyőzhető vagyok, hogy egy országnak szüksége van háromszáz közalkalmazottra, akinek az a munkája, hogy nagyon magas színvonalon sportoljon, és az eredményeivel példaképpé váljon. Erre mindenütt ösztöndíjrendszereket találnak ki, melyek már a tehetségek kiválasztásánál, lényegében hatéves kortól elindulnak. 2001 óta minden kormány továbbvitte az ifikorosztályig szóló Héraklész- és az az utáni Wesselényi-ösztöndíjat, ami a versenyzőknek és edzőiknek nyújt anyagi támogatást. Ez állami profizmus, ami ezekben a sportágakban Nyugat-Európában sem idegen. Mivel a sportolók eredményes olimpiai szerepléssel ma már nagyon jól kereshetnek, azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy maguk, a családjuk, a környezetük vagy éppen promoterek nagyobb részt vállaljanak a jövőben a felkészülés finanszírozásában. Mindenesetre konkrétabb szerződésszerű viszonyok kellenének: az állam leszögezhetné, hogy mit vár el cserében teljesítményként, és a sportágak támogatásánál is a meglévőnél normatívabb módon kellene az eredményeket a következő évek támogatásánál figyelembe venni. Ugyanakkor az is biztos, hogy a sportfinanszírozásra szánt közpénzek jelentős része elmegy a működést támogató intézményrendszer fenntartására, ami a teljes felépítményre igaz, a nemzeti sportszövetségtől kezdve a szakszövetségeken át az egyesületekig. Vagyis a pénzek felhasználásán is valahogy javítani kellene.
MN: Az ösztöndíjrendszer önmagában kevés a sikeres felkészüléshez, professzionális sportszakmai és sportegészségügyi háttér kell.
DF: Az angoloknál és a franciáknál a támogatási rendszer nem az egyéni ösztönzés irányába ment el, hanem alapvetően egy-egy létesítmény-struktúrához kötődik, ami szerintem hatékonyabb és piackonformabb is. Például ott is vannak olyan típusú felkészülési táborok, mint Tata, de a fedett létesítményekhez modern információtechnológia tartozik: csarnokok bekamerázva, mozgáselemzős szoftverekkel, laborokkal. Van hozzá normális sportkórház akkreditált doppinglaborral, ahol be lehet mérni, hogy a sportoló doppingszintje még megengedett-e, vagy már nem. Én ezt hívnám edzőtábornak, nem azt, hogy van egy csarnokod meg hozzá egy hotel. Lehetne ezt úgy adaptálni, hogy 14-32 év között a sportpályafutása során a versenyző itt edz és készül fel a versenyekre, amiért kap valamilyen típusú pénzt, ami nem alkalmas arra, hogy ebből később egzisztenciát teremtsen, de lehetősége nyílik arra, hogy tanuljon. 2001-ben hasonló életpályamodellen törtük a fejünket. Kaposváron - ahol ott a Táncsics Gimnázium, a Pannon Egyetem, a lovarda és építhető lőtér, uszoda - arra gondoltunk, hogy összegyűjtjük a legtehetségesebb öttusázótanoncokat, akik járhatnának ide iskolába, a városban készülnének a versenyekre, 32 évesen, a sportpályafutásuk végén kijönnének diplomával a kezükben, és ha jól szerepeltek az olimpián, még nyugdíjuk is van. Ilyen komplexumból persze nem tudnánk sportáganként négyet-ötöt felépíteni, és fölösleges is lenne. De a sportvezetők nem csak ebben a sportágban voltak képtelenek elfogadni, hogy négy-öt nagy műhely helyett csak egy, legfeljebb kettő lehet, mert többet nem tudnánk finanszírozni.
MN: Ebben az esetben mi lenne a klubokkal, a működő bajnokságokkal? Azzal, hogy központosítunk és államilag finanszírozunk csúcsversenyzőket, kiiktatjuk a hazai versenyeket. Hol méretjük meg őket? Csak az utánpótlásképzés maradna az egyesületeknél?
DF: A csúcsversenyző képzése ma már teljesen különbözik az amatőrétől, és én arról beszélek, hogy az ő felkészítésébe hogyan lehet belenyúlni. Még mindig azt hisszük, hogy egy piramisrendszerből kell felépíteni az élsportot. Ez már régen nem így működik. Attól, hogy mindenki zongorázik, nem lesz több Kocsis Zoltán. A sportban a tehetségeket ma már kisóvodás korban egzakt módon ki lehet választani. Létezik vállalkozásszerűen és államilag finanszírozott rendszer, amely 95 százalékos biztonsággal megméri, hogy egy gyerek adottságai alkalmasak-e a későbbiekben kiváló sportteljesítményre. Az óvodás korban elkezdett futball esetében is az történik, hogy hatvan gyerekből két hónap után elvisznek tizenötöt külön edzeni, a többiek közé bedobnak egy labdát. Lehet, hogy a tizenötök között ott van a Liverpool majdani focistája, de a magyar sportnak ma épp az a legnagyobb rákfenéje, hogy a maradék negyvenötnek a nagy része három edzés után hazamegy, és rosszabb esetben számára örökre elvész az egészséges életmód. Ez azért disszonáns, mert épp a sportvezetők hangoztatják a leginkább, hogy a gyerekek nem sportolnak, a számítógép, a televízió meg a drog elvonja őket a sportpályákról. De hát elmúltak azok az idők, amikor munkára, harcra készen ki lehetett vezényelni a gyerekeket! Ma már verseny van, adott esetben a gyerekek pénzéért. És ha internetre költ a család, mert a gyerek azt követeli ki, akkor feltehetően költene tagdíjra is, ha a gyereket a sport vonzaná jobban. Ha a gyerekek nem jönnek kajakozni vagy focizni, akkor ki kell találni, hogyan lehet megnyerni őket. Ráadásul ne csak jöjjenek, hanem a szülő fizessen annyit, hogy a rendszer működőképes legyen.
MN: Már most is nagyon sok gyerek szorul ki szociális okokból a sportból. Ez a kérdés egy egyesületben úgy vetődik fel, hogy felemeljék-e a tagdíjat havi ötről hatezerre, azt kockáztatva, hogy a gyerekek fele otthon marad. Ilyenkor fordulnak az önkormányzathoz, hogy adjon egy kis pénzt. Ha pusztán a tagdíjakból kellene a működést finanszírozni, a duplája sem lenne elég.
DF: Szerintem sem szabad kizárni a rászorulókat a sportolási lehetőségből. Az önkormányzattól azt várom el, hogy a település minden gyereke sportolási lehetőséghez jusson. Lehetőleg olyanhoz, hogy hetente legalább kétszer le is járjon. Azt tartanám szerencsésnek, ha az önkormányzat nem a sportegyesületet támogatná, hanem a létesítmény rezsiköltségeibe szállna be. Pontosan tudni kellene persze, hogy mennyibe kerül a telep nullszaldós működtetése egy főre lebontva, és a tagdíjhoz képest mennyi hiányzik. A hiányzó forintokat az önkormányzat oda tudná adni, ha nem venne részt félprofesszionális/ professzionális csapatai finanszírozásában, amit normális esetben nem tehetne meg - de Magyarországon az a szerencsétlen helyzet van, hogy az állam és az önkormányzatok húsz évvel a rendszerváltás után is részt vesznek a profi sport működtetésében. Létesítményből valóban kevés van, és a meglévőkre sincs elég pénz. Ellenben működtetni már nem feltétlenül az államnak vagy az önkormányzatnak kellene. A felsőoktatásból százszámra jönnek ki rekreáció szakos hallgatók. Azt lehetne mondani: van egy létesítmény elfogadható bérleti áron, a rezsiköltségekbe beszáll az önkormányzat, a te feladatod pedig az, hogy töltsd meg élettel. Akkor lesz változás, ha a sporttal foglalkozó emberek közvetlenül részesülnek abból a haszonból, amit a munkájuk megtermel. Ez azt jelenti számomra, hogy egy kajakedző azzal a gyerekkel is foglalkozzon, aki kövér és szuszog, és nem valószínű, hogy olimpiai bajnok lesz - viszont kifizeti a tagdíjat, ami neki bevétel, a gyereknek pedig biztonság, hogy nem tanácsolják el.
MN: Az ún. magyaros olimpiai sportágakban (vívás, öttusa, kajak-kenu, vízilabda) följött a konkurencia, a helyezésekbe már nem csak néhány ország szól bele.
DF: Az, hogy az amerikaiak a vízilabdában megint bejutottak a döntőbe, nagyon jó hatással lehet a sportágra, szponzorokat hozhat. És ha még televíziót is találnak a versenyek közvetítésére, máris nehezebb dolgunk lesz. Tipikus dilemma: ahogy fejlődik egy-egy nemzeti sportágunk, úgy lesz egyre nehezebb dolgunk. A magyar sport legfőbb érve az olimpiai részvételre a hagyomány, meg hogy a nemzeti öntudatnak mennyire fontos a sikeres szereplés. Ezt alá is írom. De ahogy említettük is, élsport és közösségi sport még soha nem vált ennyire ketté, mint napjainkban. Egyszer neki kellene menni az egésznek, és a húszmilliárdos költségvetés helyett pár évre megborítani az arányokat, mondjuk felemelni a büdzsét a duplájára. A versenysport felkészülési pénzéhez nem nyúlnánk, de a pluszmilliárdokat véletlenül sem adnánk oda a szakszövetségeknek működésre, hanem olyan feltételeket teremtenénk, hogy a pénz az utánpótlás-nevelésen és/vagy a létesítményfejlesztésen keresztül hasznosuljon. Nem a piramisrendszert kell rekonstruálni, mert a kiválasztás - a labdarúgó-akadémiák is igazolják - működik. A százból a maradék 99 gyerek sportolásával kell foglalkoznunk. 1999-ben öt sportág fejlesztésére adtunk a rendes támogatáson felül 80-120 millió forintot. Közülük leginkább a dzsúdósok vették komolyan a feladatot, másutt jobbára felszívta a pénzt a rendszer. Többen kezdtek dzsúdózni, és a mostani fiatal csapat is akkor lépett serdülőkorba. Ami az olimpiai sportágakat illeti, addig fogunk nyújtózni, ameddig a takarónk ér: amennyi bevételt tud termelni egy sportág, nagyjából azokat az eredményeket fogja produkálni, aminek lehet olyan eredménye, hogy két-három aranyat szerzünk egy olimpián. Itt jegyezzük meg, hogy most is ennyi érmünk lett, amikor azt a sportvezetők is elismerik, hogy nem a felkészülésükből hiányzott az állami támogatás.
MN: Nem kell tartani hisztériától? Franciaország a római (1960: nulla arany), Nagy-Britannia az atlantai sokk (1996: egy arany) után kezdett több pénzt pumpálni az élsportba.
DF: Egy közvélemény-kutató tegnap úgy fogalmazott, hogy nincs "lincshangulat" az országban, ami bizonyos szempontból aggasztó, mert mintha azt mondanák: ebben az országban minden szarul megy, miért pont a sport menjen jól.
