Az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa, a Védegylet aktivistája nemrég megjelent könyvében a globális civil mozgalom nyomán megfogalmazódó ökopolitikai elvekről és ezek nemzetközi hatásairól ír.
Magyar Narancs: A civil szóról többnyire kis, helyi kezdeményezések jutnak az ember eszébe.
Boda Zsolt: A nemzetek között és a nemzetközi intézményekben az utóbbi két évtizedben nagymérvű hatalomkoncentráció ment végbe, ezért fokozottan szükség van az eltérő érdeket és gondolkodásmódot képviselő hatalmi ellensúlyokra. Ilyen a globális civil mozgalom is, ami talán magasabb szinten van, mint a többnyire helyi érdekek mentén, helyi problémákra koncentráló civil kezdeményezések. Az emberi jogi mozgalom például régóta működik globális szinten, de mára az ökológiai mozgalomban is megfogalmazódtak olyan észrevételek, amelyek leggyakrabban a nagy hatalommal rendelkező nemzetközi intézményeket kritizálják. Ráadásul igen tekintélyes szakértők támogatásával, vagyis nemcsak az álarcos utcai tüntetők - akikre persze a média miatt szintén szükség van - lépnek fel harcosan, hanem létezik egy komoly szakmai réteg, amely a legmagasabb szinten is képes érdemi vitát folytatni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a civilek jó pár nemzetközi környezetvédelmi egyezmény előkészítésében, sőt megszövegezésében is döntő szerepet játszottak.
MN: Sokan azt mondják, a környezetvédelem drága, és hogy a piac majd úgyis megoldja a problémákat.
BZS: Igen elterjedt elképzelés, hogy a környezetvédelem a gazdag társadalmak luxusa. Van egy meghatározatlan mértéke a jólétnek, amelyet kitűztünk magunk elé, és amíg ezt nem érjük el, önmagunk akadályozását jelenti forrásokat juttatni a környezetvédelemre. Ez a nézet kiegészül azzal a mítosszal, hogy a környezetvédelmi problémákat főként a fejletlenség, a rossz ökohatékonyságú ipar, a hagyományos mezőgazdaság és a nyomorgók kényszerű vagy tudatlanságból fakadó szennyezése okozza. Tehát a feladat, hogy fejlődjünk, fejlesszünk, gazdagodjunk, és majd egyszer a felhalmozott javakból fordítunk a környezet megóvására is. Ez a nézet eltekint attól, hogy gazdagodásunk anyagi alapja a véges természet. Tisztázatlan továbbá, hogy a jólét milyen szintje lenne elégséges vajon, ha az Egyesült Államok - amely az éghajlatváltozásért felelős gázok kibocsátásának egynegyedéért felelős - sem elég gazdag ahhoz, hogy komolyan vegye a környezetvédelmet, és nem írta alá a kiotói jegyzőkönyvet. Sőt! A vállalatok a közelmúltban mentességet kaptak az amerikai levegőtisztasági szabályozás alól, arra hivatkozva, hogy az amerikai ipar versenyképessége veszélybe kerülhet, ha a környezetvédelmi szabályokat valóban számon kérnék rajtuk. Úgy tűnik, nem lehetünk elég gazdagok, hogy a környezetvédelemre valóban fussa. A jelenlegi játékszabályok szerint a globális gazdasági rendszerben az összes szereplő rá van kényszerítve, hogy mindenáron növelje versenyképességét, és mélyen hallgat arról, hogy ezt a következő generációk, a délkelet-ázsiai gyerekek, tengeri emlősök vagy éppen az esőerdők rovására teheti.
MN: Ezek szerint téveszme, hogy a technikai fejlődés következtében nőtt a gazdaság hatékonysága, és egy egységnyi GDP előállításához sokkal kevesebb anyagot és energiát kell felhasználni?
BZS: Nos, egy darabig - a hetvenes, nyolcvanas években - valóban csökkent ez az intenzitásmutató, de mára újra növekszik. Az ipar elegáns technológiai fejlődését nézve könnyen megfeledkeznek arról, hogy a gazdaság egyre inkább a pazarlásra épül, a tárgyak minél gyorsabb lecserélésére ösztönzi a vásárlókat, így - rendszerszinten - csaknem lényegtelen, hogy az ezt kiszolgáló iparnak nő-e a hatékonysága, hisz jóval többet kénytelen termelni.
MN: Mi a helyzet a nyomorgók által okozott szennyezés mértékével?
BZS: Minden emberi társadalom használja a lokálisan elérhető természeti erőforrásokat, de a fogyasztói társadalom, amit globálisan terjesztünk, minden eddigi kultúránál anyag- és energiaigényesebb, és immár a Föld egészét fenyegeti. A nyomorgók a túlélés érdekében hozzájárulnak a természet pusztításához, de ezt a luxusfogyasztásért történő természetrombolással kell összevetnünk, amely a fejlett társadalmakat jellemzi. A fejlettek szennyezése rejtettebb, hulladékainkat messzire viszik, a szükséges energiát és anyagot messziről szállítják hozzánk, fenntartásunk sok esetben tőlünk távoli szennyezésekkel jár, s ez persze nem olyan szembeütköző, de ettől még létezik. Látjuk, hogy a folyóink tisztábbak lettek, míg a globális éghajlatváltozás vagy a fajpusztulás nem érzékelhető. Semmi nem oldódott meg azzal, hogy a szennyező iparágak egy része már kitelepült Európából. A kiotói jegyzőkönyv most lépett életbe, de mivel lehetővé teszi az emissziókereskedelmet, egy csomó ország úgy teljesíti majd a kiotói elvárásokat, hogy több szennyezés mellett csupán megvásárolják más országoktól a kibocsátási kvótákat. Papíron minden rendben lesz, de az ipar kitelepítése és az emissziókereskedelem csak konzerválja a különbségeket, és a káros környezeti hatások jó részét áthárítja a szegény országokra.
MN: Mi lehet az alternatívája a gazdasági növekedésnek?
BZS: A kétmilliárd, rémes szegénységben élő ember érthető módon szeretne kicsivel többet birtokolni. Erre jogosan hivatkoznak a növekedéspártiak, ám az elosztás mikéntjén már egyáltalán nem gondolkodnak, holott óriási különbségek vannak gazdagok és szegények között, és a további növekedés még távolabb visz az eltartóképesség szerinti használattól. A fair trade, a méltányos kereskedelem rendszere élő példa arra, hogy létezhet más elvek és értékek mentén működő árucsere, ahol igazságosabb a haszon elosztása, s a társadalmi és ökológiai szempontok is figyelembe vehetők. A fair trade-ben elsősorban kistermelőkkel kötnek hosszú távú szerződéseket rögzített és a piacinál valamivel magasabb árral, cserébe elvárják, hogy a termelők betartsanak bizonyos környezeti és szociális minimumokat - például ne alkalmazzanak gyerek munkásokat. A fair trade a hasznok méltányos elosztásáról, nem pedig arról szól, miként lehet minél többet kisajtolni az emberből és a környezetből. Egy-két példa már hazánkban is működik, de jövőbeni globális fejlődésünk egészének is valahogy így kellene kinéznie.
MN: Az is szempont, hogy mit gondolunk a gazdagságról, szegénységről, s mit definiálunk fejlettnek.
BZS: A gazdagság-szegénység kérdéséről sokan igen végletesen gondolkodnak. Az egyik oldalra állítják az éhhalál közeli nyomort, a másikra a végtelen fogyasztást. Ezen egyenlet szerint, ha lemondunk az utóbbiról, az előbbit kapjuk. Nincs átmenet, tehát öngyilkosság lemondani a fogyasztás jelenlegi szintjéről, és fordítva: ha valaki ki akar jutni a nyomorból, akkor a következő lépcsőfok a végtelen fogyasztás. Pedig az emberi méltóság megőrzéséhez szükséges minimális jólétet ma is biztosítani lehetne mindenki számára. A nyugati típusú fogyasztás globálisan nem növelhető tovább, a túlfogyasztás okozta ökológiai krízis tudományos tény. A részletek körül még vannak viták, hogy például milyen a fajpusztulás pontos mértéke, milyen ütemű a felmelegedés és milyen hatása lesz, de hogy ezek létező folyamatok, senki sem tagadhatja. Ez pedig arra kényszerít minket, hogy újragondoljuk a fejlődés értelmét, a gazdaság és a társadalom működésének alapelveit. Senki nem birtokolja a bölcsek kövét, a civilek vagy a zöldek sem. De bármit is gondolunk a civilek által megfogalmazott egyes bírálatok vagy javaslatok tarthatóságáról, megvalósíthatóságáról, nagyon sok megvilágító kritikát fogalmaznak meg, miközben azt látjuk, hogy a másik oldal, az uralkodó paradigma is sok esetben védhetetlen, naiv, együgyű. Talán meg kellene próbálni valamit közösen kitalálni. A párbeszéd lenne fontos. Új fejlemény, hogy az utóbbi években megerősödött globális civil társadalom sikeresen küzd, hogy kikényszerítse ezt a párbeszédet a döntéshozókkal. Talán még korai áttörésnek nevezni, de párbeszéd kezdődött a Kereskedelmi Világszervezettel, az Európai Unióval, a Világbankkal, s úgy tűnik, ezek a szervezetek civil nyomásra megpróbálják felülvizsgálni bizonyos nézeteiket, bizonyos intézményi változtatásokba fogtak saját berkeiken belül, fórumokat hoztak létre a társadalmi párbeszéd elősegítése érdekében.
MN: Egy olyan fegyverrel, mint az etika, hogyan lehet versenyre kelni a nemzetek feletti nagyvállalatokkal és intézményekkel?
BZS: Ma sok múlik az identitáspolitikán, és az imázs szintén nagyon fontos a vállalatok esetében is. Az internet világában a civileknek nagyon hatásos eszközük lehet, hogy normatív, morális érveket vetnek be. A multinacionális vállalatok hatalma óriási, a Kereskedelmi Világszervezetet fel tudják használni saját érdekeik védelmére, de ezek a cégek is a fenti kommunikációs térben léteznek, minél kedvezőbb imázst próbálnak építeni magukról, termékeikről: azt akarják, hogy mi, fogyasztók szeressük őket. Személyesek akarnak lenni, és néha úgy tűnik, mintha nem is termékeket, hanem különféle értékeket akarnának eladni: szabadságot, önmegvalósítást. De ezek az eszmények nagyon sebezhetőek a morális kritikákkal szemben, a civilek képesek arra, hogy kétségbe vonják a vállalatok szerethetőségét, hitelességét, és - bizonyos korlátok között - rávehetik őket, hogy változtassanak. A gyerekmunkabotrányok vagy a Greenpeace akciói bizonyos nagyvállalatok ellen azért váltottak ki nagy visszhangot, mert nagyon hatásosan támadták a cégek imázsát.
MN: Említene egy-két példát, miként hatottak a civilek a vállalatokra?
BZS: A 90-es években derült ki, hogy olyan nagyvállalatok, mint például a Nike, kiszolgáltatott körülmények között dolgoztatnak embereket, sőt gyermekeket is a fejlődő országokban. A Barbie babát gyártó Mattelről is napvilágra került, hogy a játékait kiskorúak gyártották Délkelet-Ázsiában. Az amerikai civil szervezetek felhívták erre a figyelmet, óriási botrány lett belőle, a cégeknek lépniük kellett: gyáraikban javítottak a szociális körülményeken, etikai kódexeket dolgoztak ki és különféle szociális standardokat, amelyeket független auditor cégek ellenőriznek. Az már kevésbé örvendetes, hogy vannak vállalatok, amelyek egyre ügyesebben próbálják titokban tartani, hol és milyen körülmények között dolgoznak az alvállalkozóik - még véletlenül se lehessen rajtakapni őket valami disznóságon.
MN: Ezek szerint mára a nyugati székhelyű civil kezdeményezéseknek a fejlődő országokra is van hatásuk?
BZS: A globális civil társadalom megerősödése révén a fejlődő országok is politikai muníciót kaptak, így ezek is határozottabban képviselik jogos igényeiket. Például a nagyobb gyógyszergyárak érdekét szolgáló nemzetközi szabadalmak több országot gátoltak volna abban, hogy gyógyszert állítsanak elő például az AIDS vagy a malária ellen saját szükségleteikre. Ha ez a törekvés sikerrel járt volna, akkor a szegény országok sokszoros áron tudtak volna beszerezni olyan gyógyszereket, amelyeket ők maguk is képesek előállítani töredék áron. A civilek tevékenysége folytán sikerült létrehozni egy olyan politikai klímát, amelyben tarthatatlanná vált ez a - Kereskedelmi Világszervezet által patronált - törekvés.
