New York árnyai (Hankiss Elemér szociológus az "amerikai tragédia" sajtójáról)

szerző
Balla Zsolt
publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Nyilvánvaló, hogy a terrortámadás kitervelői számoltak a médiával. Minden számításuk beigazolódott?

Magyar Narancs: Nyilvánvaló, hogy a terrortámadás kitervelői számoltak a médiával. Minden számításuk beigazolódott?

Hankiss Elemér szociológus az "amerikai tragédia" sajtójáról

Hankiss Elemér: Sőt a tervezés és az előkészítés ebből a szempontból is eredményesebb volt, mint azt valaha remélhették. Négy gép közül három célba talált: átlagon felüli pontosság. A második becsapódást és a két torony összeomlását már szinte élőben közvetítették a televíziók: ennél döbbenetesebb és hatásosabb reklámot még sohasem kapott, és remélem, soha nem is fog kapni a terrorizmus. A támadás egyik fő célja a félelemkeltés volt: és a százszorosan megismételt képsorok szorongással töltötték el az emberek szívét. Különösen azért, mert azt a mai napig elfelejtették a televíziók bemutatni, hogy - szemben a négy tragikus sorsú repülőgéppel - Amerikában naponta mintegy 40 ezer járat érkezik meg biztonságban a célállomásra. És a lépfene- fertőzésekről szóló hírek is a körül a néhány levél körül forognak, amelyekben fertőző spórát találtak, és meg sem említik azt a tényt, hogy a napi 600 millió kézbesített levélnek ez, bár tragikus következményű, de elenyésző töredéke. Vagyis túlhangsúlyozzák, parttalanná tágítják a veszélyt, ahelyett, hogy tárgyszerűen keretek között tartanák. Ezzel pedig nemhogy csökkentenék, de fokozzák a félelmet.

MN: Mi lehet a szerepe a médiának egy ilyen - eddig példa nélkül álló - krízishelyzetben?

HE: A terrortámadás utáni első napokban az amerikai hírtelevíziók hangnemükben, üzeneteikben gyakorlatilag azonosultak a kormány nyilatkozataival, reakcióival, állásfoglalásaival. Ez abban a helyzetben teljesen érthető és elfogadható volt. A kérdés az, hogy mikor sikerül újra elválasztani ezt a két feladatkört. Mikor tudja a sajtó újra betölteni társadalmi funkcióját, vagyis tényközlő, elemző és kritikai feladatköreit. Ez az adott esetben nem lehetett könnyű, mert a politika azt hangoztatta - és az emberek többsége valószínűleg így is érezte -, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Aki nem tartja feltétlenül jogosnak az indulatainkat, az ellenség. Aki elemez és okokat keres, ahelyett, hogy velünk együtt gyászolna, az az ellenséggel tart.

MN: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy az emocionális reakciók helyét a racionális gondolkodás, helyzetelemzés vegye át?

HE: A terrortámadás utáni bizonytalanság azért is volt zavarba ejtő, mert a professzionális hírszolgáltatók nem tudtak az eredeti funkcióiknak megfelelően működni. Egy hírtelevíziónak az a feladata, hogy híreket közöljön, kommentáljon, és az értékeléshez szempontokat adjon. Elegendő információ híján azonban jó néhány napig egyik sem volt lehetséges. Ezzel együtt az írott sajtó egy-két héten belül lehiggadt. Legkorábban az angol média eszmélt - a Guardian az elsők között jelentetett meg háttérelemzést a katasztrófa lehetséges okairól, okozóiról. Később gyakorlatilag minden tekintélyes orgánum követte ebben. Nagy szerencse, hogy a politika, az amerikaiak tényleges válaszlépései - bár a nyilatkozataik tanúsága szerint a vezető politikusok csak jóval később kezdtek lehiggadni - végül a kezdetinél jóval átgondoltabbnak, megfontoltabbnak bizonyultak. S ha némi késéssel és néhány komoly hiba elkövetése után is, az országos televíziók és nagy lapok kezdtek újra magukra találni.

MN: Milyen hibákra gondol?

HE: Először hadd említsem, erényként, hogy a döbbenet és gyász napjaiban visszafogták szenzációéhségüket, és nem rémisztgették az embereket a tragédia fizikai szörnyűségeivel és rettenetes emberi fájdalmaival. De hiba volt például, hogy a televíziók és a nagy lapok fenntartás nélkül ismételgették a politikusi retorika egy-egy, véleményem szerint veszélyes és meggondolatlan fordulatát. A CNN például napokig az "AMERICA´S NEW WAR" szalagcímet futtatta, vagyis szinte háborús pánikot szított - vagy háborús lelkesedést keltett. Ugyancsak vélelmezhető, hogy a sajtó az ellenségkeresés érthető lázában fenntartás nélkül elfogadta a kormány álláspontját, azt, hogy a tragédiáért Uszáma bin Ládin a felelős. Anélkül, hogy bizonyítékokat kért vagy kapott volna, anélkül, hogy megpróbált volna utánajárni a tényeknek. Ezen az sem változtat, hogy utóbb valóban bebizonyosodott bin Ládin bűnössége. Nem elemezte kritikailag a politikusoknak azokat a részben meggondolatlan nyilatkozatait sem, amelyek néhány napon át azt sugallták, hogy az egész iszlám világ felelős a terrortámadásért. Csak késlekedve szólaltatta meg az iszlám országok felelős vezetőit és szaktekintélyeit, az angol, a német, a francia televíziókhoz képest csak jelentős késéssel próbálta bemutatni az iszlám világ mindennapjait és "emberi arcát" is. És így tovább. Súlyos hiba, ha a média nem tudja vagy nem akarja betölteni a hatalom ellenőrzésének funkcióját.

MN: Talán valamiféle hazafias kötelességérzetből cselekedtek. De van-e ilyenje a sajtónak?

HE: A társadalom, a nemzet egysége fontos az ilyen szükséghelyzetekben. Különösen azért, mert ezúttal az amerikai öntudatot érte eddig példátlan erősségű, nem várt támadás. Az "azonnal és minden körülmények között visszaütni" indulata az első napokban érthető és jogos volt. De veszélyessé válhatott volna, ha néhány napon belül nem váltja föl a józan gondolkodás. A dilemmát jól tükrözi, hogy a Washington Postban a támadás után néhány nappal megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint az amerikaiak többsége akkor is támogatta volna a válaszcsapást, ha ennek következményeként a demokrácia sérült volna. Az igazi kérdés persze az, hogy az első sokk után mikor kell lehiggadni, átgondoltan tervezni és cselekedni.

MN: Az angol - és általában a külföldi - sajtó nyilvánvalóan kedvezőbb helyzetben volt, hiszen annak ellenére, hogy Nagy-Britannia is osztozott Amerika gyászában, mégis távolabbról szemlélhette az eseményeket.

HE: Ez természetesen így van. A távolság vagy a közvetlen érintettség érthető módon befolyásolja a médiumok munkáját. Emlékszünk még arra, hogy a Falkland-háború idején az angol sajtó sem állt a helyzet magaslatán. A BBC munkatársai még évekkel később is azon rágódtak, hogy vajon miért mentek bele a Thatcher-kormány által kierőszakolt kompromisszumokba.

MN: Egy korábbi könyvében ön részletesen kifejti, hogy a globalizáció kultúrája előszeretettel épít a mindenki által ismert és ugyanúgy értelmezett szimbólumokra. Most ezek a szimbólumok sérültek, semmisültek meg.

HE: Ez lényeges különbség a korábbi Amerika-ellenes támadásokhoz, az afrikai nagykövetségek elleni merényletekhez, az oklahomai robbantáshoz vagy akár Pearl Harborhoz képest. A World Trade Center két tornya valóban a nyugati világ (és nem csak Amerika) sikereinek és diadalának, gazdasági és katonai erejének, a diadalmas globalizációnak a szimbóluma volt. Leomlásukkal megsérült az Amerika és a nyugati világ sérthetetlenségébe vetett hit, megrendült az emberek biztonságérzete, fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizáció társadalma egyelőre nem tudja minden problémára a megnyugtató választ. De mindezeken túl még sok minden más is közrejátszott abban, hogy a sokk ilyen döbbenetesen nagy volt. Döbbenetes volt maga a látvány, a pusztulás már-már apokaliptikus mérete, az, hogy egy pillanat alatt betört egy racionálisnak hitt világba a képtelenség és az irracionalitás. Egyetlen pillanat megrendítette egy nemzet hitét önmaga sebezhetetlenségében, már-már halhatatlanságában, a problémák egyszerű és gyors megoldhatóságában. Ez a rettenet már-már ősi emberi élményeket, mítoszokat, félelmeket is fölébresztett az emberek szívében, anélkül, hogy feltétlenül tudniuk kellett volna erről. A tornyok leomlása és a halálba zuhanó emberek látványa felvillanthatta az istenné válni akaró ember bábeli tornyának öszszeomlását, a "birodalmak" és a "hercegek bukásának" ősi toposzát, Fortuna kerekének forgandóságát. A tornyot átfúró repülőgép a Szent Sebestyén-i mártírium motívumát, bin Ládin fekete kaftános képe a szárnyait kiterjesztő Sátán vízióját, a New York fölött elsötétülő ég a sötétség birodalmának diadalát sugallhatta. Folytassam?

MN: Ugyanebben a művében ír arról is, hogy a szimbólumok egyik alapvető funkciója az emberi szorongás mérséklése, csökkentése. A most megtámadott épületek is a biztonság szimbólumai voltak - a Pentagon a katonai, a WTC a gazdasági biztonságot jelképezte.

HE: Pontosan ennek a következménye, hogy - függetlenül attól, hogy az azóta elkezdődött katonai válaszcsapás meddig húzódik el, és milyen eredménnyel zárul - a nyugati világba közel ötven év elteltével visszatért a szorongás, a félelemérzet. Legutóbb akkor volt ehhez fogható rettegés Amerikában, amikor a Szovjetunió felrobbantotta első atombombáját. Annál is rosszabb azonban a helyzet, ha azt tekintjük, hogy az ellenség most ugyanolyan hatalmas, de ráadásul ismeretlen is. Bizonyos szimbólumok persze megmaradtak, hogy csökkentsék a pánikot - Amerika birodalmi erejének hangsúlyozása és állandó demonstrálása ezek közé tartozik -, ám a megmaradt jelképekkel is vigyázni kell. Háború esetén a hírcsatornák egymás után mutatják az anyahajókról felszálló és diadalmasan viszszaérkező gépeket, ezt azonban megzavarja a WTC tornyaiba fúródott repülőgépek képzete. Ugyanígy megsérültek a hollywoodi akciófilmek által gyakran alkalmazott szimbólumok is - a legyőzhetetlen amerikai katona, a kijátszhatatlan titkosügynök, a bátor és mindig győzedelmeskedő tűzoltó.

MN: Az ellenséges oldalon ugyanígy egy szimbolikus hatalom és egy általános, megfoghatatlan jelenség - a globális terrorizmus - áll. Médiasztárt csináltak Uszáma bin Ládinból?

HE: A terroristavezér egy Mephisto-szerű, szimbolikus, emberfölötti gonosz figurává nőtte ki magát. Ebben egyebek közt igen sokat köszönhet a média ügyetlenkedésének. Az igazi veszély a félelem állandósulása, és minél nagyobbá tesszük az ellenséget, annál jobban félünk tőle. Bin Ládin gazdagsága és "az egész világot behálózó" terroristaszervezete a tömegmédiában mára szinte mitológiai méreteket öltött - ez pedig nyilvánvalóan az ő malmára hajtja a vizet.

MN: Elfelejthetők-e ezek a döbbenetes képek és víziók? Elmúlhat-e ez a mélyről fakadó szorongás?

HE: Nem kell föltétlen mindent elfelejteni. Ha már bekövetkezett a rettenet, akkor tanulni kell belőle. Válaszolni a kihívásra. Meg kell keresni azokat az okokat a világban és önmagunkban, amelyek előidézték, és a lehetőségekhez képest ki kell küszöbölni őket. A félelem és a szorongás pedig nem újdonság az emberiség történetében. Jelentős mértékben rajtunk múlik az, hogy - higgadt gondolkodással, együttműködéssel, némi önzetlenséggel, lélekerővel, új intézmények és akár új szimbólumrendszerek létrehozásával, s nem utolsósorban bölcs önkritikával és hivatástudattal - képesek leszünk-e egy valóban "új világrendet" felépíteni. Vagy szorongásunkban kapkodni kezdünk, csapkodunk, mindenhol ellenséget sejtünk, bezárkózunk, kizárunk, az igazi megoldásokra képtelenné válunk, és ezzel akarva-akaratlan a sötétség és a félelem erőit szolgáljuk.

Balla Zsolt

szerző
Balla Zsolt
publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra