New York mint Miskolc (Menyhárt Jenő gitáros)

szerző
Bárdos Ágnes
publikálva
2000/42. (10. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Te mindig is sztár akartál lenni, mégis egy szerelem kapcsán indultál el Amerikába 1994-ben.

Az Európa Kiadó énekes-szövegíró-gitárosa azon legendás figurák egyike, akik azzal tették teljessé mítoszukat, hogy népszerűségük csúcsán elhagyták az országot. Az URH zenekarbeli kezdetektől a hazai underground élharcosa volt. Ma New York inwoodi részén él amerikai feleségével. Összevetve a budapesti és N. Y.-i viszonyokat, a legszembetűnőbb párhuzamot a yuppie-kultúra előretörésében látja. A beszélgetés első, angol nyelven írt CD-je kapcsán fogant.

Menyhárt Jenő: Legalábbis ez lényeges eleme volt az ügynek. Bonyolultabb volt, de igen. Úgy indultam el. Engem akkor már régóta nem érdekelt igazán ez a rock ´n´ roll sztár dolog. És nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban sem, hogy valaki sztárrá válhasson 35 éves korában, külföldiként, nem angol nyelvterületről érkezve, bárhol Amerikában. Ilyen történet nincs.

MN: Az E. K.-történetnek az vetett véget, hogy te elmentél?

MJ: Igen. 1992-ben csináltunk egy CD-t Itt kísértünk alcímmel, a Love ´92-t. Ezen csak új számok voltak, amivel 1992-93-ban turnéztunk, és 1994-ben, mielőtt elmentem, készült egy dupla CD a Katona József Színházban tartott két utolsó koncert felvételéből És mindig csak képeket címmel.

MN: Mikor úgy döntöttél, hogy elmész, egy tizennégy év alatt fel-épített életmű volt mögötted. Történt valami, amitől le tudtál mondani mindenről ?

MJ: Egyrészt a személyes életemben; azt gondoltam, hogy annak a történetnek vége van. Hogy a magyar nyelvű rockkultúrának vége van abban az értelemben, hogy ha megnyílik a világ, akkor mindenféle kultúra beáramlik, és mint ahogy például Hollandiában nincs holland rock, úgy itt is így lesz. A régi dolgokat viszi majd a tehetetlenség egy ideig, de már nem lesz lényeges. Másrészről az ember eldönti, hogy élete második felét miként akarja eltölteni. Nem vonszolom tovább ezt a dolgot, hanem egy más kihívásnak teszem ki magam. Magyarország méreteinél, nyelvi elszigeteltségénél fogva az a hely, ahol ha valaki megcsinált valamit, onnantól nincs igazán tovább. Beálltam volna egy pályára, amin kétévenként csinálok egy CD-t azokban a stúdiókban és azokkal a zenészekkel, akikkel korábban. Szerettem velük dolgozni, de úgy éreztem, hogy hamar beleöregednék. Nem azt mondom, hogy ez volt az egyetlen döntés, amit hozni lehetett, és bárki, aki nem így döntött, rosszul döntött.

N. Y. a korabeli rétegkultúrában, az úgynevezett magyar under-groundban kultikus helynek számított, egy spirituális pontnak. Volt bennem ilyesfajta kíváncsiság, vágy, elmenni és ott lenni, ott viszont egy nagyon zárt világot találtam. Nehéz volt bekerülni, bármit megtudni róla. Ez évekbe tellett, és amellett, hogy tudtam angolul, persze kiderült, hogy más élni egy nyelven, és megint más beszélni a nyelvet. Volt egy jó pár évnyi teendőm. Nem lehetett csak úgy berontani az ottani életbe.

MN: Ültél a szobádban, és tanultál?

MJ: Azt nem mondanám, találkoztam emberekkel, de mint kívülálló. Bár amerikai lánnyal éltem, és rögtön egy New York-i közegbe kerültem.

MN: Itthon viszonylag elfogadható módon tudtál megélni abból, hogy zenéltél. Ott hogy mentek a dolgok?

MJ: Egy idő után elkezdődött a szobafestés. Ki kellett tanulnom a szakmát, és aztán eljártam szobákat festeni. Abból éltem, bár néha nem ment valami jól, volt néhány kemény időszak, amilyet Magyarországon nem éltem át. Semmi hozzá hasonlót. De hát túl kellett élni.

MN: Mindenáron arra törekedtél, hogy önálló egzisztenciát teremts?

MJ: Nem arra törekedni; mert valahol laknod kell meg enni, és már az, hogy rosszul lakj és rosszul egyél, olyan erőfeszítéseket követel, hogy. Az élet bizonyos szempontból nehezebb ott. Nem mindig van munka. Beteg is lettem, az is betett, kórházba kerültem.

MN: Teljesen feketén éltél?

MJ: Nem. Megházasodtam, ettől lakos lettem, szinte az összes jogokkal, de mondjuk nem szavazhatok. Letelepedési engedélyem van, bizonyos idő után ez vezet oda, hogy állampolgárrá válj.

MN: Most mennyire beszéled a nyelvet?

MJ: Jól. Mindig lehet jobban, de most már ott tartok, hogy lényegében nem jelent semmi terhet az angol.

MN: Milyen ott európainak lenni?

MJ: New Yorkban bizonyos szempontból olyan vagy, amilyen lenni akarsz, mert tényleg senki nem foglalkozik veled, de mégis egy más kultúrában élsz, ami hat rád, amivel együtt kell működnöd. Az európai attitűd egyébként egy perc alatt kiütközik. Én annak idején tettem bátortalan lépéseket, hogy Amszterdamban éljek. Az nagyon kemény volt, mert ugye hollanddá nem válik az ember soha, viszont Amszterdam marhára holland. Lehet ott élni - hagynak élni -, megtanulsz valamennyire hollandul, és annyi. New York nem ilyen. A világ egyetlen olyan helye, ami nem földrajzi, etnikai alapon szerveződik, nem úgy van, hogy emberek ott születnek - legalábbis a többség nem -, s aztán felnőnek, dolgoznak, meghalnak New York-iként. Sokkal inkább centrum, munkahely, elsősorban pénzközpont. De valójában nem egy igazi város, abban az értelemben nem, ahogy mi a városról gondolkodunk. És ezért az élet sem igazi városi élet. Inkább egy munkahely. Találkozom néha magyarokkal, akik két nap után megállapítják, hogy ez tényleg nem olyan, mint Budapest, és én akkor azt szoktam mondani, hogy igen, inkább olyan, mint Miskolc. Munkásváros. Attól is, hogy ennyire centrális helyen van, minden olyan nagy, a tétek, és mindig jönnek és jönnek az új emberek. És bármit akarsz csinálni, ott van még százezer ember, aki ugyanazt akarja. A dolgok nem maradnak soha úgy, ahogy vannak. Egy teljesen más tempójú, más szemléletű élet. Benne élsz az amerikai kultúrában, és körül vagy véve egy csomó más kultúrával. Történelem sincs, Amerika egy fiatal ország, nem a saját történelmükkel vannak elfoglalva.

MN: Mennyi ideig okozott szorongást, hogy hipp-hopp eltűnt mellőled mindenki, akit ismertél, és főleg, akik téged ismertek.

MJ: Sokáig tartott. Mikor először elmentem egy házibuliba, és be kellett mutatkoznom, már akkor furcsán éreztem magam. Visszakérdeztek, hogy elnézést, nem értik, mi a nevem. Akkor éreztem, hogy itt állok 35 évesen, és tulajdonképpen nem sokszor mutatkoztam be eddig. És folytatódott, hogy mivel foglalkozom. Hát, zenész vagyok. Senkit nem érdekelt, van százezer zenész. Én ennek örültem, mert úgy döntöttem, hogy 35 évesen fogok megtanulni olyan dolgokat, amiket addig soha. Le kellett mondani a szerepből fakadó kényelemről és az örömről. Akkor éreztem azt, hogy nem ártana korlátozni, mennyi ideig lehet valaki sztár.

MN: Mikor gondoltál újra arra, hogy zenélni fogsz?

MJ: Igazán akkor lehet valamit nagyon jót csinálni, ha az ember kockára teszi a dolgokat. Ha olyan tétekkel játszom, ahol esetleg az is a tét, hogy soha többé nem zenélek. Úgy gondoltam, hogy esélyt kell adni, de nem feltétlenül kell abba az irányba lökni.

MN: Gitárod volt?

MJ: Volt, és nagyon sokat gyakoroltam, sokkal többet, mint itthon bármikor. Láttam az ottani zenészeket, és azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy ezekkel egy napon majd együtt játsszam, nekem még nagyon sokat kell gyakorolnom.

MN: Később zenei stúdiókban dolgoztál pénzért mint mindenes, technikus, gondnok.

MJ: Én nem akartam beszállni egy zenekarba, csak nyitott akartam maradni arra, hogy ha lesz valami, akkor. Persze ezt nem lehet örökké csinálni, mert a tehetség nem olyan, mint egy kabát, amit az ember elővesz, leporol, fölveszi, de gondolkoztam, hallgattam, hogy mi hogy szól, ki mit csinál. És mostanra eljutottam oda, hogy írtam egy CD-anyagot. Egyedül írtam meg, van egy kis házi stúdióm, amin több sávon tudok dolgozni.

MN: Mikor kezdtél angolul szövegeket írni?

MJ: Most néztem végig, mit is írtam eleinte. Na, azokat soha senkinek nem szabad megtalálni.

MN: Először magyarul írtál, és aztán lefordítottad angolra?

MJ: Nem, és nem is hiszem, hogy ezt lehet. Ma már tudok annyira angolul, írni is, hogy nem lenne nyelvi akadálya az E. K.-szövegek fordításának, de nem vállalkoznék rá soha, mert hihetetlen kompromisszum lenne az eredmény. Költészetet nem lehet fordítani szerintem, de még dalszövegeket sem. A költészetben hangrend meg ritmus van, a szó az csak egy jéghegy, s amit kimond az ember, az csak a csúcsa. Amellett, hogy ha nem magyarul élsz, akkor nem is tudsz magyarul írni.

MN: A te történeted van a szövegekben?

MJ: Hát az biztos, hogy ez nem egy elbeszélő mű. Az egész CD - ha nem is pont a 2001 űrodüsszeia című film és könyv struktúrájára írt anyag, de akár azt is mondhatnám, hogy az.

MN: Mintha megtaláltad volna az igazi otthonodat.

MJ: Ezeket a dolgokat nem veti össze így az ember. Én New York-ban európainak érzem magam, itt, Európában pedig New York-inak. Bár mindig magyar leszek. És az is más, ha konkrétan Budapestre jövök. Ide nagyon sok személyes szál köt. De amiatt, hogy ott élek Amerikában, nyilván otthonosabban érzem ott magam, mint Európában. De Budapesttel teljesen más a helyzet. Két dolgot akartam csak összevetni, két lényegesen különböző kultúrkört, mint az európai és az amerikai.

MN: Egyre inkább az az élményem veled kapcsolatban, hogy rátaláltál egy olyan élethelyzetre, társadalomra, amelyik végső soron barátságosabb, tehát eszed ágában sincs visszajönni.

MJ: A barátságos az nagyon rossz szó, mert N. Y. minden, csak nem barátságos.

MN: Jobban müködik ott az életed?

MJ: Nem tudom, mert nem tudom összehasonlítani azzal, hogy mi történt volna, ha itthon maradok. Én ezt választottam, és nem úgy választottam, hogy ez lesz az otthonom, de most mégis ez. Azt sem tudom, mi történt volna akkor, ha annak idején inkább Amszterdamban maradok. Egyszerüen úgy fogom föl, hogy ez van, és nem érdemes összevetni azzal, hogy mi lett volna.

MN: Magyarul nem írsz?

MJ: Nem. Nem is olvastam magyarul hat éve. Egy ideig direkt nem olvastam, csak angol dolgokat, olyanokat, amiket jól ismertem magyarul, és elég jó nyelvezetük volt.

MN: Ez nem érzelmi kérdés?

MJ: Érzelmi kérdés? De, az. Nem arról van szó, hogy hogyan beszélsz, hanem hogy milyen nyelven szerzed az élményeidet. Az E. K.-ról a mai napig szívesebben beszélek magyarul, de ha most elkezdenénk beszélgetni az új zenekarról és az új szövegekkel kapcsolatos dolgokról, akkor azt szívesebben tenném angolul. Ez egy picit úgy van, hogy mi hogy ég be az agyamba. Az elmúlt 7 év alatt és főleg az utóbbi 2-3 évben - meg ma - nálam ez teljesen angolul zajlik. És én ezen nem szoktam gondolkodni. Talán rossz is, de közben meg olyan, mint mikor megtanulsz egy új hangszeren játszani. Az rossz, hogy kevesebbet zongorázol, de hogyha közben megtanulsz gitározni is, akkor az ember valahol mégis gazdagodott.

MN: Ha elkészül a lemez, lesz menedzsered?

MJ: Az egy szintig nem kell, csak ha már van érdeklődés. Nekem tényleg nincsenek nagy ambícióim. Lehet klubokban játszani, odaadod a CD-t, vannak erre fejek, akik meghallgatják. Elküldöm rádiótársaságoknak. De nem lesz kommersz. Mármint az út nem lesz az. Nem az jut eszembe, hogy hogyan lehetne eljutni a nagy kiadókhoz. Azért nem is kell félni, hogy a nagy lemezcégek kurvára versengeni fognak érte, de én nem is akarnám. Szerintem ma már ki lehet kerülni az egészet, ha nem akarsz kommerciális sztár lenni. Mint ahogy én nem is tudnék, és nem is akarok az lenni. El kell felejteni az egészet, és meg tudod magad csinálni. Kis kiadókkal együttműködve. Egyébként megjelenik itt Magyarországon is, a Bahiánál. Kint meg lesznek példányaim, amiket odaadok kis terjesztőknek.

MN: És akkor vársz.

MJ: Ja. És szeretnék Európába is átjönni és koncertezgetni. Lesz, ami lesz, tényleg nem érdekel. Vagyis úgy érdekel, hogy akinek fontos, ahhoz tényleg eljusson.

MN: Lenne kedved ma Magyarországon is kis klubokban játszani?

MJ. Most jobban, mint 5-10 évvel ezelőtt. Az E. K.-ban volt egy ilyen tévedés a ´80-as évek második felében, a ´90-es évek elején, hogy noha szellemében - tehát sem a szövegekben, zenében, sem a döntésekben, amit hoztunk - nem volt kommerciális, de mégis a formát marha konvencionálisra vettük. Nem is annnyira a megszólalásról beszélek, hanem arról, hogy rossz és nagy helyeken játszottunk. Ezt ma nem csinálnám. N. Y.-ban egyébként a kis klubokban is jó cuccok vannak. Kis klubokban szívesebben játszanék, mint mondjuk egy kosárlabdapályán.

MN: Itt hogy érzed magad, most, hogy nincs semmi dolgod?

MJ: Alapvetően mindig, amikor ide jövök, ez van. Ez a kellemes szociális ügy, amibe nagyon hamar belefáradok. Olyan adagokban jön nekem, hogy egy hét múlva nagyon nehéz elviselni.

MN: Ha a lemez megjelenik, a te neved az lesz, hogy Jenő Menyhárt?

MJ: Sem a Jenő, sem a Menyhárt. Az iniciálém lesz, M. J. Em Dzséj. Kimondva. A zenekar teljes neve az lesz, hogy M. J. and the Bioneers Brave New World Orchestra. Magyarul: M. J. és a Bionírok Szép Új Világ Zenekara. Én találtam ki a bionírokat. Ez a bio és a pionír összevonása. Magyarra fordítva az egész nem túl érdekes, de az Európa Kiadó sem volt az, angolra forditva.

Bárdos Ágnes

szerző
Bárdos Ágnes
publikálva
2000/42. (10. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra