Október 23-i ünnepségek a fővárosban: A forradalmárok maradéka

szerző
- legát-turcsányi -
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idei ünneppel kapcsolatban a hivatalos álláspont annyi volt: semmi protokoll! A parlamenti előtti zászlófelvonást kivéve a kormánytisztviselők magánemberré változtak, és ki-ki a maga módján kezelte ezt a helyzetet.

Az idei ünneppel kapcsolatban a hivatalos álláspont annyi volt: semmi protokoll! A parlamenti előtti zászlófelvonást kivéve a kormánytisztviselők magánemberré változtak, és ki-ki a maga módján kezelte ezt a helyzetet.

A mozi bal oldalán egy komplett katonazenekar készülődik, a

Corvin köz

torkolatában felállított standokon pedig nemcsak az ilyenkor szokásos újságokat, Nem, Nem, Soha!-posztereket, Nagy-Magyarország kulcstartókat, hanem különféle ´56-os szuveníreket is árulnak, hogy mást ne mondjunk, a Pesti srác című szobor képeslapváltozatát. Üdvözlet a Corvin közből. Csókol anyád.

Szabad a mozgás, néhány százan lehetünk. Sokan egyenruhában vagy egyenruhának látszó kabátban feszítenek, katonasapkában, rengeteg kitüntetéssel. Idős emberek egytől egyig, mint ahogy idős emberek azok az ócska holmikban botorkáló szellemek is, akik hiába viselnek hatalmas kokárdát, nemzetiszín karszalagot vagy éppen különféle jelvényeket, éppen azt a nett militáriát ellensúlyozzák, amit ők is szívesen képviselnének. ´k azok a névtelenek, akik mániákusan mesélik történeteiket kocsmákban vagy utcai padokon, akiket kiröhögnek, elküldenek az anyjukba, és akikről már soha nem derül ki, hogy valóban ötvenhat vagy csupán az alkohol áldozatai. A rendezvény gazdája, az Igazolt Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége őket nem igazolta. Egy szakadt tornacipős férfi hiába integet a mozi bejáratában létrehozott szónoki emelvény felé, "Itt vagyok, vegyetek már észre!", még tekintetbe sem veszik, így aztán amikor a szövetség elnöke, az egyes számú igazolt magyar szabadságharcos (?), Bocskay T. József azt mondja a Corvin közről, "Szent hely lesz ez, egy búcsújáró hely", inkább a szuvenírárusok jutnak az eszünkbe. Még akkor is, ha a rendezvény legemelkedettebb pillanatának éppen az számít, amikor az erre felkért egyházi személyek felszentelik a területet. Bocskay T. József ekként indokol: "Bajtársak! Az államnak tíz éve nincs pénze egy központi emlékhely felállítására, akkor fogadjuk meg, hogy ezt a helyet, amit úgy hívnak Corvin köz, ezt fogjuk mi magunknak az utolsó végvárunknak megörökíteni, és ez lesz az a szent hely, amivel bizonyítjuk az egész világnak, hogy igenis, a kommunizmus első kévéje itt lett szétvágva!"

Az ünnepi szónoklatra felkért államtitkár, Homoki János emlékhelyügyben természetesen nem nyilatkozik, inkább fölolvas egy szépen megkomponált, hosszú szöveget, amiből a szokásos tiszteletkörök és személyes emlékek felelevenítése után még a haditechnikát sem hagyja ki: "A pesti srácok, a tizenéves forradalmárok, akik 1956 októberében csupasz kézzel szálltak szembe a szovjet tankokkal, és dobálták a Molotov-koktélokat a szürke vashernyókra. A pesti srácok hősök voltak és leleményesek. Benzines palackokkal gyújtották föl a dübörgő tankokat. Leleménnyel is, hiszen a Molotov-koktél a hadtudomány új eszközeként az 1956-os pesti utca legyőzhetetlen fegyvere lett." Szóba kerül az is: ´56 kellett ahhoz, hogy az első körben bekerüljünk a NATO-ba, valamint egy hosszú körmondat végén az, hogy a "harmadik évezred küszöbén mindannyiunknak Széchenyivé kell válni", igazi ováció azonban a következő kijelentést fogadja: "Ki kell mondanunk azt is, hogy történelmi megbékélésre van szükség, a megbékélés azonban nem valaminek a kezdete, hanem eredménye kell legyen. Addig nem lehet szó megbékélésről, amíg a gyilkosok nem álltak bíráik elé."

Ez hat, ennél nagyobb tapsot csak vitéz Szatmári Lajos színművész kap szavalatáért, aki a Piros a vér a pesti utcán című verset zokogva fejezi be, és a közönség nagy része vele együtt sír.

Mire a

Széna térre

jutunk, már régen véget ért az MDF-Pofosz-megemlékezés, sőt az ezt követő Ekrem Kemál György-műsornak is csak az utolsó pillanatait sikerül elcsípnünk. Éppen egy leány énekel, Árpád-sávos és nemzetiszín zászlókkal díszőrséget álló fiatal bőrfejű előtt. A dal után a lila zakóban feszítő Ekrem Kemál György csupán annyit kér, mindenki (ez legalább tizenöt embert jelent) fáradjon a téren parkoló Lada Kombihoz, és írja alá a motorháztetőn elhelyezett ívet, hogy a téren ne épülhessen még egy bevásárlóközpont. Ennyi éppen elég az addig csendben szemlélődő fekete ruhás, kalapos nőnek, hogy elkezdjen üvöltözni: "Ez magyar föld, nem adjuk! Induljunk harcba Magyarországért! Talpra magyar, hí a haza!" Egészen belelovalja magát, fel-alá masírozik a téren, bámészkodókat próbál megszólítani, de mindenki elfordul tőle. Az egyik díszőrséget álló szkinhed elmosolyodik, igaz, csak egy pillanatra.

Túl a felszentelésen és az ezzel járó emelkedett hangulaton, délután a Corvin közben egy sokkal kötetlenebb politikai show veszi kezdetét. Jóval többen vannak, mint délelőtt, a jelszó: Nemzeti Összefogás, a Széna téren látott, hangszórókkal felszerelt Lada Kombi is megérkezik, MIÉP-transzparenseket magasba emelő Bocskaiba öltözötteket éppúgy látni, mint Fedél Nélkül-árusokat, karszalagban pedig már nemcsak a piros-fehér-zöld, hanem az Árpád-sáv is megjelenik. Ezzel együtt sokkal több hétköznapi arcot látni. Perec is van, százötvenért, a szónokok előtt pedig cserkészek állnak díszsorfalat.

Éppen Lezsák

Sándor beszél, de annyira visszafogott, hogy szavaiból legfeljebb annyit lehet kivenni, most nem hasonlítja a városszéli szupermarketeket a megszálló orosz csapatokhoz. Nincs is akkora sikere, mint Pongrátz Gergelynek, aki elsősorban az 1956-os Intézettel, illetve a főügyésszel kapcsolatos ellenérzéseiről beszél, nyomatékosítva egy kis horngyulázással. A Nagy Feró is beszáll két dal erejéig, az éppen távozni készülő Rácz Sándort pedig "programon kívül" hívják a mikrofonhoz, aki szintén büntetést emleget, nagy-nagy sikerrel. A végén Pongrátz Gergely érmeket ad át, a kitüntetettek nem csak egykori forradalmárok, van közöttük például egy erdélyi fiatalember is, aki azért érdemelte ki a díjat, mert figyelmeztetés ellenére Szent Korona-pólóban sétált Kolozsvár utcáin.

A Széna térihez hasonló létszám, ám sokkal nagyobb diszkréció kíséri a Budai Kisgazda Szervezetek megemlékezését

a Gesztenyéskertben,

egészen addig, amíg Lányi Zsolt one man show-ja el nem kezdődik. A parlament honvédelmi bizottságának elnöke úgy gondolja, nincs is megfelelőbb alkalom, mint az őszi naplementében úgy húsz ember előtt kijelenteni: "Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Jöjjön el az igazság pillanata! És ezért én most elmondom ötvenhat történetét úgy, ahogy az én lelkemben él, és amely, azt hiszem, hogy helytálló. Nincsenek fehér foltok, és nem kellenek egyelőre a történészek, mert itt vagyunk mi! És ha a szemünk láttára, ily galádul meghamisítják ötvenhatot, mi lesz akkor száz év múlva, amikor már egyikünk sem él?" Arról beszél, hogy a Petőfi Kört nem kellene annyira felértékelni, hogy miért kell használni azt, hogy a "barikád két oldalán", amikor annak "csak egy oldala" volt, hogy lehet az, hogy a leváltott Janza honvédelmi miniszternek az "édes rokona" tíz évvel a rendszerváltás után is taníthat a Zrínyi Akadémián, hogy Nagy Imre nem tartozik a kedvencei közé, de tiszteli, mert meghalt. Ezután hosszú elbeszélésbe kezd arról, hogy az MSZP valójában az MKP, az MDP és az MSZMP utódpártja. Igaz, ez utóbbit Kovács László azon valóban arcpirító kijelentése váltotta ki belőle, miszerint az MSZP "Nagy Imre örököse" volna.

"Látom a jövőt, látom, hogy ez a kormány akar valamit tenni, az ötvenhat szellemében szeretne dolgozni, de fiatalok, nem éltek akkor! Hát ezeket nevelni kell! Jóindulattal, támogatással! Nekünk, öregeknek, véneknek, szerencsétlen forradalmároknak, ami nevetséges, hogy hetvenéves korában legyen valaki forradalmár, de valakinek forradalmárnak kell maradni!"

Mialatt Lányi Zsolt a jövőt látja, mi csak azt látjuk, hogy a park melletti utcán egyre nagyobb létszámban vonul a nép a MOM Művelődési Ház felé.

Hát ott meg mi készül?

A MIÉP

ünnepi megemlékezése. Bár elsőre elég reménytelennek látszik az újabb műélvezet, mert szembe is masíroznak számosan, s egyikük nem rest felvilágosítani bennünket: "Ne nagyon iparkodjanak, mert már úgysem lehet beférni!" Nem állított valótlant. Az egykor Szakasits Árpádról elnevezett létesítmény (állítólag azért nevezték el pont őróla a Magyar Optikai Művek Művelődési Házát, mert már porba fingó gyerekként szemüveget viselt, bár az egyik lencséje le volt ragasztva) előtt félkarélyban állnak a hazafiak és a lehetetlennek tetsző bejutás lehetséges módozatait latolgatják.

Hogy nekünk végül is hogyan sikerült a lehetetlen, azt ezúttal hagynánk veszni a homályba. Elég az hozzá, megérte a fáradságot, bár a MIÉP voltaképpen semmi újdonsággal nem szolgált.

Zsúfolt művház, a színházteremből kiszorultak az emeleten elhelyezett kivetítőn követik ülve vagy állva a műsort, plusz büfé.

A színpadon a már bevált ünnepi MIÉP-koreográfia. Versek, egyházi énekek (a Boldogasszony anyánkat a közönség együtt dalolja az előadóval), ifj. Hegedűs Lóránt igei köszöntője, versek, népdalok, Csurka-beszéd, Szózat. Nincs ezzel nagyon mit kezdeni. Annyit viszont megállapíthatunk, hogy az ilyen típusú műsoroknak kétségtelenül kedvezőbb terep a művház, mint a Hősök tere. Azt eddig is tudtuk, hogy Dörner György nemcsak jó színész, de kitűnő versmondó is, bár a hatásosabb darabok mintha az est rendezőjének, Csurka Lászlónak jutnának. Nos, a fénykorában jelentős karakterszínész idősödvén láthatóan szerepkörváltási problémákkal küzd. Az önként magára húzott pátosz nagyszerű orgánuma ellenére sem teszi egy Bessenyeivé vagy Sinkovitscsá. Márai nagy ötvenhatos versét, a Mennyből az angyalt megítélésünk szerint tökéletesen téves értelmezésben vezette elő.

Dörner viszont Krassó György talán egyetlen, a gyűjtőfogház halálos folyosóján írott rövid versének lenyűgöző tolmácsolásával szerzett nekünk meglepetést, magának vastapsot. Nem az adott okot a meglepődésre, hogy szépen mondta, hanem az, hogy hogyan is jön ide Krassó. Hiszen mondjuk a lóversenyzés feltétlen kedvelésén túl nem sok közös pontot ismerünk Csurka és Krassó világában. Persze mit mondjunk akkor Márairól? Legfeljebb annyit, hogy ő is volt. Mint rég Csurka.

Tán azért időzünk hosszabban az esemény kulturális vonatkozásainál, mert ez a rész összehasonlíthatatlanul különbre sikerült, mint a neves rétorok föllépte. Ifj. Hegedűs és Csurka a szokvány rizsát lökte, ezúttal a szokottnál is színtelenebbül, bár nem kis átéléssel. Csurka Máraitól kölcsönözte mondandója sarokkövét, mely szerint: Elég volt! Hogy miből, arra inkább csak következtetni lehetett, ezt a szívességet a közönség megtette neki, mi viszont szívesebben hallgatunk róla. Nagy Feró is elég zsenge volt, prozódiája nyeklett-nyaklott, és hamisan énekelt. Mindig hamisan énekel, de most kevésbé volt átütő, mint legjobb napjain. Ennyi. Közös szózat, fegyelmezett távozás. Könyvárusok és bóvlipiac, árvalányhaj-biznisz.

Csendesen ünnepeltek, tényleg nincs miért csürhézni, ezúttal. Mégis volt az egészben valami kimondatlan feszültség, valami kínos dac, amivel nem lehet vitatkozni, mert kommunikációképtelen. A jelenlévőknek mást jelent Márai, mást minden, ami van. A meggyőződés persze minden égtáj felé problematikus dolog, pláne, ha hamis.

- legát-turcsányi -

szerző
- legát-turcsányi -
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra