Interjú

„Orbánék a vágyképekre, félelmekre, szorongásra építenek, mint a ponyvaárus az aluljáróban”

Gábor György vallásfilozófus, egyetemi tanár a NER „hitvilágáról”

Belpol

Bár úgy beszél, mint egy vallási vezető, Orbán inkább vágyképek zsibárusa, mondja az MTA Filozófiai Kutatóintézetének volt tudományos főmunkatársa és az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanára.

Magyar Narancs: Ön, aki a 2011-es filozófusellenes hecckampány egyik érintettje volt, mit gondol a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elleni kormányzati hadjáratról?

Gábor György: A 2011-es támadásnak precedensértéke volt, a kritikai módon gondolkodó, kánonokat megkérdőjelező filozófusokat akarták megregulázni, ezért nem is vitát kezdeményeztek velünk, hanem azonnal kriminalizáltak. Pillanatok alatt bűnözők lettünk, mintha loptunk volna. Bár azóta egyértelműen kiderült mindenkinek, hogy az egészből semmi sem volt igaz, most újra elkezdték elővenni a „sztorit” a kormánypropagandában.

Mert most le kell járatni az Akadémiát. Őszinte leszek, nincsenek illúzióim az MTA-val kapcsolatban. Amikor akadémikus barátaim felkészülve, racionálisan és józanul érvelnek ebben a helyzetben, akkor velük száguld és ujjong a lelkem, és ez nem irónia. De nonszensz, hogy ma Magyarországon érvelni kell a tudás mellett. Az érvelést nem is szabad feladni, bár irracionális felvetésekre nem lehet racionális válaszokat adni.

Gábor György vallásfilozófus, egyetemi tanár

Gábor György vallásfilozófus, egyetemi tanár

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Ön szerint a lehívható források fölötti kontrollról szól ez a harc, vagy a támadásban a rendszer tudás- és racionalitásellenessége nyilvánul meg?

GGY: Az MTA egy újabb állomás a CEU, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a közszolgálati média vagy éppen a hagyományosan gazdag magyar folyóirat-kultúra után – az orbáni hatalomgyakorlás lényege az, hogy újabb és újabb intézményrendszereket kell elfoglalni. De miért ilyen fontos ez? Meglepő módon Arisztotelész adja meg a választ. Évek óta folyik a vita arról, hogy minek nevezzük az Orbán-rendszert, maffiaállamnak, illiberális demokráciának, hibrid rezsimnek.

Ez engem egyrészt szórakoztat, másrészt bosszant, mert reménytelen vállalkozás: akkor tudjuk elnevezni majd, amikor már elmúlt. Arisztotelész aszerint osztályozza a politikai rendszereket, hogy közjót vagy magánérdekeket szolgálnak. Előbbire példa a királyság, ami egy ember uralma a közjóért, az arisztokrácia, ami kevés emberé, és a politeia, ami sok emberé. Ezzel ellentétben áll a türanneia, ez egy ember uralma magánérdekből, az oligarchia, ami kevés ember önérdeke, és a demokrácia, ami sok ember uralma önérdekük mentén.

Az Orbán-rendszer türanneia: egy központi hatalom uralkodik magánérdekek mentén. Nem felejtettem el a kérdést, de megint ugrok egyet: vegyük az Amerikai Egyesült Államok megalapítását! Az alapító atyák a protestáns-puritán szellemiségből következően abból a teológiai és antropológiai alapállásból indultak ki, hogy az ember ab ovo bűnös. Annyira erős volt az a meggyőződésük, hogy az emberben ott van a bűn lehetősége, hogy minden altruizmust eleve kizártak, úgyhogy bebetonozták az alkotmányba a vallásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési jogot.

Ez az altruizmusellenesség jelenik meg a kétharmados törvényeknél is: azokat a kongresszus mindkét házának plusz az államok háromnegyedének kell megerősítenie, ami gyakorlatilag lehetetlen. Ehhez képest Magyarország és Európa katasztrofális hibák sorozatát követte el az intézményrendszerek kiépítésékor. Magyarország a rendszerváltás pillanatában épp ebben az altruista mentalitásban fürdőzve azt gondolta, hogy többet nem jöhet el az egypárti diktatúra.

Az egypártrendszerből kialakult egy plurális paletta, nem érezték úgy az akkori véleményformálók és döntéshozók, hogy biztosítékokat kellene beépíteni a rendszerbe. Lett egy alkotmány, és az valójában már ’94-ben produkált egy kétharmadot, amivel csak józan önkorlátozás nyomán nem éltek vissza. Kiderült, hogy a kiépített rendszer kiszolgáltatott a mindenkori hatalomnak – Orbán ezért mondta azt, hogy egyszer kell csak győznünk, de akkor nagyon. Az Európai Unió intézményrendszerére ugyanez az altruizmuspártiság jellemző.

Eszköztelen például akkor, ha egy tagország felhagy az EU elveinek érvényesítésével. Az EU-nak például hinnie kell a nemzetek főügyészségében, csakhogy Magyarországon a főügyész egy lekötelezett pártkatona, pedig elvileg ő személyében testesítené meg a jogbiztonság elvét. Erre lenne megoldás az uniós ügyészség, de az is csak önkéntes lehet, vagyis megint ugyanott vagyunk. Európában és Magyarországon is ingadozik az intézményrendszer, a hatalom pedig igyekszik megkaparintani minél nagyobb szeleteket.

A kultúrát, tudományt, művészetet, oktatást a rendszer nem a szolgálólányává akarja tenni, hanem cseléddé minősíti: vagy beállsz a cselédsorba, vagy nem létezel, sőt ellenség vagy. Egy magánérdekekre épülő rendszerben ezek a legveszélyesebb területek, hiszen ezek igénylik leginkább a szabadságot, a szellem szabadságát, a kánonok folytonos újragondolását. Ezért kell leépíteni az oktatást, ezért tiporják már régen két lábbal az egyetemek autonómiáját.

Tudást átadni csak az autonómia talaján lehetséges, a tudás áramlása csak szabad lehet, nem lehet gátak közé szorítani, mert éppen attól lesz tudás, hogy nyitott a világra, és meg meri kérdőjelezni a másik igazságát. Az MTA a magyar tudásbázis legfontosabb pillére, amelyet meg kellene őrizni, főleg egy konzervatív kormányzatnak. Az Akadémiával az a baja az Orbán-rendszernek, hogy megtestesül benne a szellem szabadsága. Nem a pénzzel és az erőforrásokkal van a gond. Nekik az a tudomány, amit ők irányítanak, az a jog, amit ők alkotnak.

MN: Ha a racionális érvelés nem versenyezhet irracionális, hitalapú felvetésekkel, akkor hogyan állítható meg a hatalmi terjeszkedés? Orbán világmagyarázata a hiten alapul.

GGY: A hit és a tudás között ilyen értelemben nincs hierarchia, érdemes úgy tekinteni rájuk, mint a világ két különböző elsajátítási módjára. Mindenki mindkettőt alkalmazza.
A jövőről viszont csak hitalapon lehet beszélni. Arisztotelész példája, az, hogy „lesz-e holnap tengeri csata?”. Az Orbán-rendszer állítása az, hogy holnap el fogják árasztani az országot a migránsok, és ha ezt sokan elhiszik, akkor mindegy, hogy hány ellenérvet tudunk felhozni.

Ezt hívjuk populista manipulációnak, és ma remek eszközök állnak rendelkezésre hozzá. A reformáció a könyvnyomtatást használta ki, ma az internetet lehet bevetni. Egy politikus ma pontosan tudja, hogy a kódolt beszédet, a ki nem mondott mondatokat majd kiegészítik, megfejtik a kommentelők.

Orbán Viktor Szabadkán

Orbán Viktor Szabadkán

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

 

MN: Az Orbán-beszédek kulisszáiban mind erősebben megnyilvánul valamiféle vallásos áhítat – egyre jobban egy kisegyház vagy szekta vezérének világmagyarázatára hasonlítanak ezek az események.

GGY: Tagadhatatlan a szakralitás ikonográfiája. Ahogy ma a nyugati világban a nagy történelmi egyházak egyre inkább hittrösztökké alakulnak át és elidegenednek az egyes embertől, úgy alakulnak sorra a kisegyházak, amelyek odafigyelnek az emberre, a hétköznapi életre, akár a hívek anyagi problémáira is. Ugyanez megy végbe a politikában: háttérbe szorulnak a nagy apparátusok, nagy ideológiai blokkok, a helyükbe lépnek a „politikai egyházak”, olyan politikai csoportosulások, amelyek a hitre, a ráción túlira alapoznak. Valóban a hit köti össze a résztvevőket, az előadó aurája, amiben együtt vannak jelen. A vezéré, aki képes átlátni a nagy egészet.

És Orbán kiválóan játssza ezt a szerepet, mert tudja, hogy a közönség mit akar hallani: szülessen sok-sok magyar. De mi lesz velük, ha a nagy részük kivándorol? Mennyibe kerül mindez? Milyen oktatásba engedjük be ezeket a „drága” gyerekeket? Ez mellékes.

MN: Ebben a hitrendszerben csak az egyik pillér az, hogy fogy a magyar. Velük együtt fogyatkozik a keresztény Európa is.

GGY: Az biztos, hogy gyűlölettel nem lehet megőrizni semmit, gyűlöletre gyűlölet a válasz. Mindig kontraproduktív. És ebben a vallások visszatartó ereje sem elég, hiszen ez a rendszer a vallásokat is elfoglalta az egyházakon keresztül, és politikai erőforrásként használja fel azokat. Az 1990/4-es egyházi törvény még európai léptékű és szellemiségű törvénykezés volt.

Akkor kezdődtek a gondok, amikor ’97-ben Horn Gyula úgy gondolta, hogy a vatikáni megállapodásként elhíresült szerződéssel tesz egy gesztust az egyházak felé, hogy szavazókat nyerjen az MSZP-nek, sikertelenül. A Fidesz persze ugyanígy politikai tőkét akart kovácsolni az egyházakból, és a saját píárjához alakította az egyházakat. Elég nagy sikerrel.

MN: Orbán megengedheti magának, hogy ellentétes pozíciót foglaljon el a menekültkérdésben, mint Ferenc pápa, és ennek semmi következménye nem lesz sem a katolikus Fidesz-szavazóknál, sem a Magyar Katolikus Püspöki Karnál.

GGY: A vallások alaptermészetéből következik, hogy elutasítják a háborút, az atomfenyegetést, a kizsákmányolást, ez valójában nem hit, hanem épelméjűség kérdése. De nem lehet racionális megállapodás a vallások tanairól. Normális esetben te hiszel egy istenben, én egy másikban, és ezt elképzelhetjük úgy, mint az idegen nyelveket: te is tagolt emberi nyelven beszélsz, én is, ugyanazokat az érzelmeket fejezzük ki.

Ha nem is értelek, de feltétezhetem, hogy nem üvöltesz velem. De ha valaki azt állítja, hogy az enyém az egyetlen igaz és univerzális hit, akkor a másik annak csak a kerékkötője lehet, és innentől te démonizálódsz, a sátánnal leszel azonos, én pedig megvédem tőled az enyéimet. A vallások logikája politikai erőforrásként azonnal fundamentalizmussá válik. A pápa viszont soha nem engedhet abból a hitelvből, hogy Isten embernek teremtett minket, nem szőkének, feketének vagy kopasznak.

A zsidó hagyomány alapján Jézus azt mondta, ne tégy felebarátodnak semmi olyat, amit magadnak sem tennél, és ebben az a fantasztikus, hogy egalitárius elvvé teszi a szeretetet: mindenkinek kijár, még a megvetett, szerencsétlen, kitaszított embereknek is. Az egyház ezt egyetlen másodpercre sem adhatja fel, ez természetes. Az állam szerepe az lenne, hogy tegye a dolgát, és gyűlölködés nélkül szervezze meg az állampolgárok védelmét.

Magyarországon a szerepek és funkciók összekeverednek, legfőképp azért, mert az egyházi törvény gúnyt űzött a vallási és lelkiismereti szabadságból, hiszen a mindenkori kétharmados hatalomnak joga eldönteni, melyik közösség lehet egyház, illetve melyik nem. Az egyházak nagy része a hatalom, a politika és a pénz pórázán él, függésben. Ne értsen félre, politizálhatnak az egyházak, de a következményeket majd vonják le!

Ha odakötik a szekerüket egy párthoz, és annak a szólamait harsogják, akkor a párttal együtt fognak megbukni, mert a pártok bukása előbb-utóbb eljön, ezt is a történelemből tudjuk. Ebben a környezetben az egyházak nem tölthetik be azt a szerepüket, ami egy szekuláris világban szerintem nekik járna: ők lehetnének a lelkiismereti alapon működő örök ellenzék. Akik felemelik a szavukat, ha úgy látják, hogy az Istentől kapott emberi méltóság sérül. Minden egyháznak joga, hogy elmondja, mit gondol például az abortuszról, de mivel ez egy szekuláris világ, bárki mondhat nemet az érveikre.

false

 

Fotó: MTI - Koszticsák Szilárd

 

MN: Orbán tehát minden érv, tény, körülmény ellenére képes érvényesíteni a saját narratíváját.

GGY: Ez nem azt jelenti, hogy Orbán próféta, hamis próféta vagy éppen zseni, hanem csak azt, hogy képes vágyképeket megtestesíteni egy olyan országban, amely nem polgá­riasodott. Ez nem is annyira nehéz. Csak ki kell mondania a vágyakat: nemhogy autó, de hétüléses! És figyelmeztetni: a gonosz a tarkónknál liheg. Építhetnek nyugodtan Orbánék a vágyképekre, félelmekre, szorongásra ugyanúgy, mint a ponyvaárus az aluljáróban, ahol száz forintért megveheted azt a könyvet, amelyik elárulja, hogyan legyél milliárdos vagy éle­ted végéig tökéletes szerető.

Egyaránt a vágyképek zsibárusai. De a legnagyobb bűn nem ez, és nem is az, hogy szétrabolják az országot, mert a tulajdonviszonyokat vissza lehet állítani. Hanem az, hogy szétverik az amúgy sem túl elterjedt polgári mentalitás utolsó maradékait is: az oktatásban, kulturális életben, egyetemeken, és ennek a helyreállítása csak jóval hosszabb távon lehetséges.

MN: Úgy tudom, gyerekkori barátjával, Gerő András történésszel megszakadt a kapcsolata. Sok barátsága szűnt meg az utóbbi években politikai ellentétek miatt?

GGY: Ez a legfájdalmasabb. Én nem kérek számon embereken semmit, már rég nem, és az értelmiségtől, ha valamit elvárok, az annyi, hogy következetesen használjuk a fogalmainkat. Vannak nagy csalódások, távolodások, de a sok-sok fájdalom mellett ezt valamilyen maliciózus iróniával is szemlélem. És azt látom, hogy kísértetiesek az ismétlődések: újra és újra olyan emberek kerülnek helyzetbe a politikának köszönhetően, akik egy ponton ezt fogják mondani: örüljetek, hogy én voltam ott, mert ha nem én lettem volna, akkor az Akadémia épületét is lebontják. Egyszer ezt fogja mondani Palkovics László is.

Neked ajánljuk