Talán utána sem. Jó néhány képviselő meglehetősen szkeptikus e tekintetben: véleményük szerint a képviselői összeférhetetlenség annak ellenére szabályozatlan marad továbbra is, hogy 94-es kampányukban mind a szocialisták, mind a szabad demokraták a kérdés mielőbbi rendezését ígérték. Ám láss csodát: az ellenzék nagy része nem olvas a koalíciós pártok fejére sem szószegést, sem kampánydemagógiát, s ez a momentum jól mutatja azt, hogy az összeférhetetlenségi törvény kapcsán a frontvonalak legalábbis összemosódtak ellenzék és kormánypártok között.
Az első próbálkozás
A 90-es választások után felállt parlament elsősorban az országgyűlési képviselők politikai összeférhetetlenségét szabályozta. Az 1990 júliusában elfogadott törvény a hatalommegosztás elvének - szétválasztani a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalmat - a szellemében mindenekelőtt azt határozta meg, hogy parlamenti képviselő milyen államigazgatási és bírói tisztségeket nem tölthet be. (Például nem lehet alkotmánybíró, ügyész, bíró, a Magyar Nemzeti Bank vagy az Állami Számvevőszék elnöke és, ekkor még, polgármester sem.) Az, hogy a törvény a gazdasági életre vonatkoztatva gyakorlatilag nem szabályozza az összeférhetetlenséget, csak 1992 tavaszán merült föl először a Parlamentben, amikor is a szabad demokrata Hack Péter és Matyi László önálló indítványt nyújtottak be a képviselők jogállásáról szóló törvény módosítására. A javaslat megtiltotta volna, hogy képviselők állami vállalatoknál, illetve állami tulajdonú részvénytársaságokban (rt) igazgatói, felügyelőbizottsági (fb.), illetve igazgatótanácsi (it.) tisztséget vállalhassanak. Hackék fellépését az akkori kormánypárti - elsősorban MDF-es - honatyák it.-ékbe és fb.-kbe való kirajzása motiválta. A szabad demokraták úgy vélték, jogilag tarthatatlan az a helyzet, amely ad absurdum azt az eshetőséget sem zárja ki, hogy az ellenőrzött és az ellenőrző személye ugyanaz. Érvelésük nem volt alaptalan: ne feledjük, négy évvel ezelőtt még nagyságrendekkel nagyobb volt az állami vagyon, és az ezzel való gazdálkodás számonkérhetősége alapkérdésnek számított (mint ahogyan, elvileg, az manapság is). A szabad demokrata javaslatot végül ad acta tevő MDF-kormányzat támadva védekezett: fő kifogásuk az volt, hogy Hackék javaslata nem vizsgálja átfogóan a kérdéskört, ráadásul felvetésük politikai indíttatása is nyilvánvaló, mivel az csak az állami szektorra vonatkozik, kifelejti viszont a magánszektorban viselt hasonló tisztségek szabályozását, pedig jogtalan előnyszerzésre - például készülő gazdasági törvényről idejében értesülni, állami megrendeléseket kijárni - bőven van lehetőség ilyen esetekben is. Ez nyilván nem véletlen, vélték akkor, mert az SZDSZ-nek éppen a magánszektorban vannak komoly érdekeltségei. (Manapság a szocialisták támadják szóról szóra ezzel az érveléssel az SZDSZ-es Hankó Faragó Miklós e tárgyban két hete benyújtott indítványát.)
Újabb körök
Egy részletes törvényjavaslat kidolgozásánál technikailag mindenképpen keresztülvihetőbbnek tűnt a szocialista Katona Béla 1993 elején benyújtott határozati javaslata, amelyet egyébként az Országgyűlés - nem kis meglepetésre - első nekifutásra napirendre is tűzött. Az indítvány szerint a képviselőknek minden évben számot kell adniuk az állami vállalatokban és gazdasági társaságokban betöltött tisztségeikről, amit aztán a házelnöknek jogában állna nyilvánosságra hozni. A bizottsági tárgyalások, majd a hatpárti egyeztetések során úgy tűnt, a honatyák, dicséretes módon, tovább szigorítanak az eredeti ötleten, amennyiben a bejelentési kötelezettséget kiterjesztik a 25 százaléknál nagyobb tulajdonjogra is (ily módon a cégtulajdonos képviselők is listára kerültek volna). Ez lényeges előrelépés volt, mivel, s erre manapság is találhatunk példát, nem csupán a cégvezetésben való közvetlen részvétel jelenthet közvetlen érdekeltséget. Ez a változat tehát megfelelni látszott ama kormányzati óhajnak is, hogy az összeférhetetlenséggel kapcsolatos javaslatok ne csak az állami tulajdonban lévő vállalatokra koncentráljanak - ennek ellenére az MDF, majd a legnagyobb kormánypárt nyomására a koalíciós partnerek is fokozatosan elálltak az indítvány támogatásától.
A benyújtás időpontja (1994 eleje) miatt a parlament már nem foglalkozott érdemben azzal a Magyar Bálint által jegyzett szabad demokrata javaslattal, amely nemcsak a képviselőket, hanem azok szűkebb családi körét, valamint a választásokon induló képviselőjelölteket is vagyonnyilatkozatra, illetve gazdasági érdekeltségeik feltárására kötelezte volna.
Folytatás következett
Az MSZP-SZDSZ-kormány aránylag gyorsan hozzányúlt az 1990/LV. törvényhez, igaz, a politikai összeférhetetlenséget szabályozó részt módosították nagy sietősen. (Feloldották - elsősorban szocialista sugallatra - azt a rendelkezést, hogy nem lehet valaki egy személyben országgyűlési képviselő és polgármester.) Ami a gazdasági összeférhetetlenséget illeti, némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy a szocialista-liberális koalíció felállásával a szerepek felcserélődtek: az előző ciklus kormánypárti képviselői lassacskán kikoptak az állami érdekeltségű gazdasági egységek vezetőségeiből, igazgatótanácsaiból és felügyelőbizottságaiból, s helyüket a jelenlegi koalíció - döntő mértékben szocialista - káderei foglalták el.
Az új parlamentben azonban már 1994 októberében előkerült az ügy, Kósa Lajos (Fidesz) jóvoltából. Javaslata - amely az indoklás nélkül mindössze másfél oldalas - mindmáig a legszigorúbb módosító indítvány. A beadvány lényegében bárminemű gazdasági tevékenységet megtiltana a képviselő számára, de szigorúan szabályozná az ügyvéd képviselők mozgásterét is. (Ez utóbbi részterületről viszonylag kevés szó esik, pedig bizonyos perekben - s erre konkrét példákat hallottunk az Országházban, nevek és címek a szerkesztőségben - a parlamenti mandátummal rendelkező ügyvéd politikai pozíciója miatt olyan információkhoz juthat, ami kimeríti a tisztességtelen előnyszerzés tényálladékát, nem beszélve arról, amikor az illető közéleti funkciójának súlyával is visszaél a sikeres ügymenet érdekében.)
Kósa képviselő beadványa még csak napirendre sem került, a szocialisták legfőbb kifogása az volt, hogy a fideszes javaslat nem törekszik az összeférhetetlenség úgynevezett átfogó vizsgálatára. Ennek ellenére a nagyobbik kormánypárt néhány hét múlva egy minden addiginál részletesebb koncepcióval rukkolt elő (kidolgozója Bihari Mihály), s ez lett az alapja az 1994 végén elkezdett hatpárti egyeztetéseknek is. A tervezet végigjárta a politikai összeférhetetlenség körét is: fontos különbség az érvényes szabályozáshoz képest például az, hogy képviselők sem vezetői, sem kurátorai nem lehetnek közalapítványoknak, illetve olyan alapítványoknak, amelyeknek a vagyonát legalább felerészben a költségvetés finanszírozta.
A gazdasági összeférhetetlenség területén a Bihari-tervezet egyes pontokon egy szigorúbb és egy enyhébb változattal is szolgál, mint például abban az állandóan vitatott kérdésben, hogy az összeférhetetlenség csak az állami tulajdonú cégek vezetőire avagy valamennyi cégre vonatkozzon-e. Katona Béla korábbi indítványát melegíti föl az úgynevezett "üvegzsebűséggel" kapcsolatos rész (amely egyébként a Kósa Lajos-féle változatban is szerepel). Ennek értelmében minden képviselőnek nyilatkozatot kellene tennie többek között vagyoni helyzetéről (erre a házastársat is kötelezi a javaslat), esetlegesen betöltött gazdasági funkcióiról s arról is, tulajdonosok-e (s ha igen, milyen arányban) gazdálkodó szervezetekben. A tervezet világosan szankcionálná is a fentiek elmulasztását, miszerint a sumákoló (vagy, ne prejudikáljunk, a feledékeny) képviselő határozathozatalkor nem szavazhatna, s fizetését sem vehetné föl.
Ehhez képest a tavaly januárban benyújtott ötpárti módosító javaslat (a Fidesz nem támogatta a tervezetet) jelentősen felpuhult, elsősorban azért, mert számos ponton több variációt is tartalmaz; a beadvány jószerivel mindazt magában foglalja valamely al- vagy mellékpontjában, ami az elmúlt években ezzel kapcsolatban csak egyszer is felmerült. A tervezet konglomerátumjellege azt a véleményt erősítette, hogy minderre csupán a látszat kedvéért volt szükség: lehet konszenzusról, választási ígéretek betartásáról beszélni néhány napig, aztán annyi, minden maradhat a régiben.
A sorban az utolsó, egyelőre
Az ügy újbóli előkerüléséhez, jellemző módon, a múlt hónapban kiéleződött koalíciós konfliktusra volt szükség. A központi nyomozóhivatal körüli felhajtás során merült föl először annak a lehetősége, hogy amennyiben a szabad demokraták támogatják a hivatal felállítását, úgy az MSZP - pontosabban Horn Gyula miniszterelnök - ennek fejében mindent megtesz az összeférhetetlenségi (és az ügynök-) törvény mielőbbi elfogadtatásáért. Noha a felvetés logikusnak tűnt - a nyomozóhivatal Horn számára volt fontos, a törvény megszületése az SZDSZ-nek -, hamar kiderült, az egésznek semmi alapja sincs. Az említett két, régóta húzódó törvény ügye azonban téma maradt. A legutóbbi koalíciós egyeztető tanácsülésen éppen az volt a téma, hogy ezekben a kérdésekben lehetőleg még a folyó parlamenti ülésszak ideje alatt érdemi áttörést kellene végrehajtani. Lapzártánkkor úgy tűnik, az ügynöktörvény kapcsán nem elképzelhetetlen az előrelépés, az viszont egészen biztos, hogy a gazdasági összeférhetetlenségről szóló javaslattal semmi sem fog történni. Az egyeztető tárgyalásokon lényeginek látszó kérdésekben engedett mindkét fél eredeti álláspontjából, vagy legalábbis hajlott erre: a szocialisták belementek abba, hogy az összeférhetetlenség ne csak az állami és önkormányzati többségű cégekre vonatkozzon, hanem azokra is, amelyekben 10 százaléknál magasabb az állami vagy az önkormányzati részesedés, míg a szabad demokraták elálltak attól, hogy szakszervezeti vezetők ne lehessenek parlamenti képviselők. Ez utóbbi élesen ellentmond ugyan mindenféle korábbi szabad demokrata megnyilvánulásnak és elképzelésnek, de alighanem nincs még csak szimbolikus jelentősége sem. Az SZDSZ feltehetően a széles közvéleménynek kívánta demonstrálni (mint ahogyan másik oldalról az MSZP is), hogy a dolog nem rajtuk áll, ők a legvégsőkig hajlandók elmenni. Tétje nem volt az engedményeknek, mivel igen gyorsan kiderült: a szocialista pártnak s a miniszterelnöknek nem érdeke a törvény gyors megszületése. Ez szolgáltatta az okot (ürügyet) is a tárgyalások befejezésére: az SZDSZ a törvényt a kihirdetés napján életbe léptette volna, s hatályát 1994-ig visszamenőleg ki akarta terjeszteni, míg a szocialisták csak a következő parlamenti ciklustól alkalmaznák. Az SZDSZ két hete benyújtott javaslata (Hankó Faragó Miklós önálló képviselői indítványaként, amely a fentiekben leírt szabad demokrata elképzeléseket tartalmazza) ily módon legfeljebb a választóinak szóló politikai gesztus.
Az országgyűlési képviselők gazdasági összeférhetetlenségéről szóló törvényjavaslat tehát, miután megfutotta a maga szokásos tiszteletkörét, a hagyományoknak megfelelően aktuálpolitikai megfontolások áldozata lett. Az okok négy év múltán is ugyanazok. Adott manapság is egy nagy létszámú, rendkívül heterogén összetételű vezető kormánypárt, amelyben az ideológia nem jelent összetartó erőt. A képviselői lojalitást biztosítani más módon kell. Ezt elsősorban pozíciók osztogatásával lehet elérni, ám nemcsak az államtitkári, hanem a középvezetői státusok száma is véges, hiába, kicsi az ország. Egy olyan, a párt különböző irányai részéről állandó nyomás alatt álló vezető, mint amilyen Horn Gyula is (vagy amilyen Antall József volt), nem mondhat le azokról a lehetőségekről, amelyek mozgásteret biztosíthatnak a számára, egy esetleg hatályba lépő összeférhetetlenségi törvény pedig ennek ellenében hatna.
- bund -
USA: átláthatóság, lobbilista
Az Egyesült Államok adófizető-tévénéző többsége síkideg lesz, ha az ő pénzeiből fenntartott képviselők korrupciógyanús ügyekbe keverednek, vagy ha túlontúl nyilvánvaló, hogy a politikusa magánbizniszében is kavar, keresetkiegészítés gyanánt; vagy ha anyagilag, pozícióilag, illetve szexuálisan összeférhetetlen.
Az USA-ban nincs külön összeférhetetlenségi törvény, de több olyan szigorú etikai szabályzó együttes hatása érvényesül, ami eleve kizárja a Pál László-szerű kint-is-vagyok-bent-is-vagyok-jelenségeket. A kongresszus két háza, a képviselőház és a szenátus képviselőinek leginkább három, egymással szorosan összefüggő szabálynak kell alávetniük magukat. Ebből kettőnek fontos része, hogy képviselő vagy szenátor számára kifejezetten tiltott minden olyan más munka, ami nem fér össze (inconsistent) hivatali ténykedésükkel.
- Az 1958-ban elfogadott kormányzati etikai kódex egyebek között kimondja: a képviselő nem lehet "magánember", tehát semmi olyan privát ígéretet nem tehet, amelyet hivatali emberként teljesítene. Nem állhat közvetlen vagy közvetett üzleti kapcsolatban a kormányzattal, és hivatalosan szerzett bizalmas információit nem használhatja privát profitra (ld. Haller-ügy).
- A kongresszusi házszabály 1977-ben elfogadott etikai kódexének értelmében fel kell tárniuk jövedelmüket, minden más anyagi juttatásaikat, esetleges érdekeltségi körüket, és ezen információkat mindenki számára hozzáférhetővé kell tenniük. A közt éppúgy érdekli, hol mondtak beszédet és mennyiért, mint az, hogy kitől kaptak nagyvonalú választási kampánysegítséget. Húsz éve a képviselői munkán kívül csak a képviselői fizetés 15 százalékát lehetett felvenni. 1981-ben ez a limit felment 30 százalékra; a szenátus azonban még ezen is lazított egyet, és önmagának 40 százalékra srófolta fel a limitet. A kongresszus egyébként csak a munkával szerzett jövedelmek (earned income) arányát limitálta, de nem korlátozta a nem munkával szerzett jövedelmet (unearned income).
- Az 1978-as kormányzati etikáról szóló törvény teljes és precíz anyagi átvilágítást követel meg mindkét ház képviselőitől (és házastársaiktól), és büntető szankciókat helyez kilátásba az etikai kódex megsértéséért. A törvény szerint az elnök, az alelnök, a törvényhozók, a Legfelsőbb Bíróság tagjai, titkárok, fő-, al- és melléktitkárok minden évben szabályos kis vagyonnyilatkozatot tesznek, nyilvánosságra hozzák adóbevallásukat, munkahelyüket, jövedelmüket, ingatlanvagyonukat, honoráriumaikat, tulajdonrészeiket, valamint az 50 dollár érték felett kapott ajándékaikat. A törvény tehát a közpénzből fizetett képviselőkre nem vonatkoztatta azt az elvet, hogy a személyes anyagi ténykedés: magánügy.
A honoráriumdolog azért is érdekes, mert amerikai képviselők rendszeresen tartanak előadásokat lobbizó érdekcsoportoknál, ahol pénzeket is felmarkolnak a szaktudásukért; egy 1979-es toplista szerint a legtöbb honoráriumot az amerikai zöldség- és élelmiszer-termelők, bankárok, kereskedők fizették képviselőknek, de az előkelő 15. helyen ott a legnagyobb szakszervezeti szövetség, az AFL/CIO is.
Külön tészta a lobbizók hada. Az érdekérvényesítő körök, csoportok tevékenységét már egy 1876-os határozattal nyilvánossá és regiszrációkötelessé tette a kongresszus, tiszteletben tartva a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló első alkotmánykiegészítést. Az egyre profibb technikákkal dolgozó lobbimunka hatására aztán több kisebb szigorítás is született, 1946-ban pedig elfogadták a lobbizás szövetségi szabályozásáról szóló törvényt, amely kimondta: mindenkinek, akit azért fizetnek, hogy a kongresszusnál lobbizzon, be kell jegyeznie magát a szenátus, illetve a képviselőház titkárságának lobbilistájára, hogy lehessen tudni, kit-mit képvisel. Idén januárban újabb törvény lépett életbe a lobbimunka tisztázására: a lobbistának most már meg kell neveznie azt a képviselőt vagy hivatalnokot, akit meg akar dolgozni.
Az Internetről szerzett legfrissebb információink szerint a republikánusok most törvényi úton próbálják megakadályozni, hogy maguk a szövetségi hivatalok és ügynökségek lobbizhassanak közpénzen.
- seres -
(Köszönet a USIS-nak és a Független Médiaközpontnak.)
