Amikor elindultak az egyesülésre készülő szakszervezetek tagjai a Benczúr utcai szakszervezeti székház elől a liget felé, úgy tűnt, hogy meglehetősen sokan vannak. A Ligetben aztán a tömeg egy része átmenetileg elszivárgott, hogy körbenézzen a bódék és az egyéb programok között. A tömött sorokban érkező emberek itt már szétszóródva hallgatták, hogy „Szólj rám, ha hangosan énekelek”. A koncert után felsorolták a jelen lévő szakszervezeteket, ez a programpont mindig kicsit unalmas, de ezúttal is lehetett mérni rajta, kik vannak a legtöbben jelen és kik a leghangosabbak. A vasasok, a vasutas-szakszervezet, a vegyipariak, a Pedagógusok Szakszervezete és – talán meglepő módon – a bölcsődei dolgozók nyerték holtversenyben a decibelversenyt.
Fotó: magyarnarancs.hu
Aztán a kivetítőkön és a színpadon néhány szervezett dolgozó tűnt fel, elbocsátott köztisztviselők, nehezen élő, kis keresetű melósok, értelmiségiek. Az egybegyűltek szomorúan csóválták a fejüket, a hangulat ünnepi volt, de – részben az irtózatos erejű napsütésnek köszönhetően – kissé bágyadt, amikor felment a színpadra a három konföderációs vezető, Pataky Péter, Székely Tamás és Varga László, hogy bejelentse az új szakszervezeti szövetség létrejöttét. Egymást váltva olvasták fel a deklarációt, amely szerint a 80-as évek végén, a 90-es évek elején létrejött szakszervezeti struktúra „betöltötte történelmi hivatását”, és ha az érdekképviseletek közötti versengésnek voltak is eleinte pozitív hozadékai, a rivalizálás gyorsan széthúzássá vált, a szétaprózódott mozgalom végletesen meggyengült, és a pártharcok martalékává lett. Így volt mindez 2010 előtt is, de még inkább így van 2010 után, amikor a hatalom már a legcinikusabb nyíltsággal válogat a szövetségek között, és akiről azt feltételezi, hogy nem olyan választ kapna tőle, amelyre éppen szüksége van, azzal már formálisan sem konzultál. „Van válaszunk” – hangzott a színpadról, a szolidaritás és az összefogás, a közös érdekek együttes képviselete, az eltérő érdekek összehangolása. Mintegy másfél-két ezren hallgatták a nyilatkozatot a színpad előtt állva vagy a liget füvében heverészve, a leglelkesebbek között, az első sorban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) zászlói lengenek tekintélyes számban, ami azért furcsa, mert ők hivatalosan nem a most egyesülő szövetségek egyikéhez, hanem a Gaskó István vezette Ligához tartoznak. Amikor megkérdezzük a zászlóvivőket, hogy mi a helyzet, azt mondják, őket a fővárosi vezetés kérte, hogy jöjjenek ki, és – tudomásuk szerint – van némi feszültség jelenleg a PDSZ-en belül azzal kapcsolatban, hová kéne kapcsolódniuk. Mendrey László elnök is itt volt még pár perce, csak azóta el kellett mennie valahová – számolnak be.
Nagyjából mindenki azt gondolja a hallgatók közül, hogy ez a lépés, az unió felettébb időszerű volt, a többség reménykedik benne, hogy az új tömörülés ütőképesebb lesz az elődeinél, de sokan vannak, akik egyelőre úgy látják, nincs esély valódi érdekvédelemre. „Ezzel a hatalommal csak az erő pozíciójából lehet tárgyalni” – idézi egyikük a műsor elején feltűnő elbocsátott köztisztviselőt, és úgy látja, még mindig nem biztos, hogy elég erő szegezhető szembe a kormánnyal és a nagy cégekkel. A kimaradókkal senki nem ellenséges, várják őket. A bejelentés után a tagszervezetek jelen lévő vezetői is felmennek a színpadra, megfogják és magasba emelik egymás kezét, míg a nagy karriert befutott, népies polbeatnóta, Bródy János Lesz még magyar köztársasága szól, de ez sem nagy baj, ezúttal mintha tényleg történt volna valami.
Fotó: magyarnarancs.hu
A résztvevők ezt követően átvonultak a városligeti Nagyrétre májusfát állítani és pihenni, mi pedig perecet veszünk és málnás jégkását, ezt követően pedig útba ejtjük Bajnai Gordon, Jávor Benedek és Kónya Péter május elsejés, „a munka világának” problémáit érintő pódiumbeszélgetését, ami szimpatikusan visszafogott Mesterházy és Gyurcsány kiabálós one man show-ihoz képest. Pár száz ember lelkes tapsától kísérve folyik az egykulcsos adóról a szó, ezt immár nemcsak Jávor és Kónya, hanem Bajnai is teljes mértékben elvetendőnek tartja, ahogy a munka törvénykönyvét is mind megváltoztatnák, mérsékelve a munkavállalók kiszolgáltatottságát. A sztrájktörvénnyel is hasonló a helyzet, mivel – amint az egykor szakszervezeti vezető Kónya megjegyezte – a munkavállalót mint egyént a munka törvénykönyve, míg a munkavállalók kollektív érdekérvényesítését a bejelentett sztrájkot jóformán lehetetlenné tévő sztrájktörvény akadályozza. Az egyesek örömét, mások erőteljes szkepszisét kiváltó módon, villámgyorsan balra tolódó Bajnai mindehhez még a rendszerváltás egyik emblematikus figuráját, a korán meghalt, az MDF népi szárnyához tartozó Csengey Dénest is idézi: „Európába, de mindahányan.”
