"A kormánypártok időhúzó taktikája sikeres volt, olyannyira, hogy a parlament utolsó napjára maradt a Xénia-bizottság létrehozásáról való szavazás", fogalmazott a vizsgálatot mindvégig sürgető Pokorni Zoltán (frakcióvezető, Fidesz). Ha lesz is az XLE gazdasági és politikai kapcsolatait vizsgáló testület, működését nem tudja megkezdeni, mert a jövő hét elején befejezi munkáját a parlament.
A nem létező Xénia-vizsgálat
Emlékeztetőül: a parlamenti téli szünet kellős közepén a Népszabadság megjelentetett egy írást az XLE politikai és gazdasági kapcsolatairól, összefüggést teremtve "a másképpen vállalkozók" és a nagyobbik kormánypárt között. Ha végiggondoljuk, ki mindenki nyilatkozott a Xénia-ügy legújabb, januári robbanása után, nehéz megmondani, miért is nem tisztázódott, valós állítások jelentek-e meg az XLE viselt dolgairól, vagy sem. Talán hiányzott ehhez a politikai akarat - mondhatnánk lazán elkenve a dolgot.
Megszólalt - többek szerint túlságosan korán - a Fidelitas és a Fidesz, mindkét szervezet azonnali vizsgálatot sürgetett, előbbi levelet írt a miniszterelnöknek, s ebben belső, kormányzati ellenőrzést kért. Csatlakozott a legnagyobb ellenzéki párt kezdeményezéséhez az MDNP, az MDF és a kisebbik kormánypárt is. Persze - ahogy az ebben a ciklusban néhányszor megtörtént már - az SZDSZ álláspontja nem volt világos; akartak is vizsgálatot, meg nem is. Mondani viszont azt mondták, hogy "elsősorban pedagógiai és kulturális botrányról van szó, amely ellen az érintett területeken dolgozóknak kellene fellépniük" (?). Aztán interpelláltak a legfőbb ügyészhez, aki Horn Gyula miniszterelnök korábbi kijelentéséhez hasonló módon válaszolt, s hárította el az SZDSZ kételyeit: nincs mit vizsgálni.
Egy, csak egy legény volt talpon: Csintalan Sándor (MSZP) már a cikk megjelenésének napján reagált az XLE-t ért vádakra. "Bár az írás közvetlenül nem nevezte meg érintettként", szólt az MTI-hír, "a pártját ért gyanúsítgatások miatt, a megvádolt elvtársai és barátai védelmében kötelességének érezte, hogy megszólaljon". És akkor Csintalan Sándor olyat mondott, aminek értelmét aztán még hetekig találgatták a politika szereplői. "Az különböztet meg másoktól, hogy sohasem titkoltuk a Xénia Lázhoz fűződő üzleti (ezt a szót később törölte az MTI) kapcsolatainkat." A fenti mondat negligált minden olyan ezt követő találgatást, amely arról szólt, vajon az XLE-nek van-e köze az MSZP-hez.
Metész-bizottság
Nem lesz jelentése a Metész-tüntetés betiltását vizsgáló parlamenti bizottságnak sem. Bár lapzártánkkor még tart egy ülést a testület, szinte bizonyosra vehető, hogy a kormánypárti képviselők nem fogadják el a Kónya Imre (MDNP) által készített dokumentumot. A jelentéstervezet egyik leglényegesebb megállapítása, hogy a hatóságok bizonyíthatóan nem a gyülekezési jog érvényesítését segítették, hanem a demonstrációt igyekeztek megakadályozni. Ismert ugyanis egy olyan feljegyzés, amelyben a BRFK szakértője azt javasolja: úgy kézbesítsék a tüntetés betiltásáról szóló értesítőt, hogy az ellen a szervezők már ne fellebbezhessenek a bírósághoz.
A bizottsági vita akörül folyt, hogy engedélyeztetni kell-e Magyarországon a tüntetéseket, vagy sem. A végére kiderült, engedélyeztetni nem kell, viszont betiltható: a szervezőknek bejelentési kötelezettségük van, a hatóságok pedig vagy betiltják, vagy nem.
A szabad demokrata vezetésű Belügyminisztérium (BM) a rendszerváltás óta először tiltott be utcai megmozdulást; az SZDSZ-es honatyáknak a betiltást indokló szavai megérnek egy félmondatot. Többen azért helyeselték a BM tiltó rendelkezését, mert "miként képzelik néhány százan, hogy akadályozhatják az amúgy is tragikus budapesti közlekedést". Ezzel az indokkal aztán bármi betiltható lenne, de ezt nyilván nem gondolta végig a sok szabad demokrata.
Kónya Imre szerint jogszabálysértés történt akkor is, amikor a tiltó rendelkezés meghozatala előtt a rendőrség "elfelejtette" felhívni a bejelentő figyelmét, hogy keressen más helyszínt, más formát vagy más időpontot a demonstráció megtartásához. Azt Kónya is elismeri, hogy egy betiltott megmozdulást joga van a rendőrségnek feloszlatni, "de talán megoldható lett volna kevésbé erőszakos módon is".
A számok önmagukért beszélnek: 300 tüntető nézett szembe 300 rendőrrel. Kónya Imre jelentése szerint a rendőrség nem elégedett meg a face to face viszonylatban nyilvánvaló erőfölényével. Jogszabálysértés történt az előállított tüntetőkkel is, mondta Kónya, hiszen a gyülekezési joggal való visszaélés miatt indított ellenük szabálysértési eljárást a rendőrség, miközben egy demonstráció - legyen az akár betiltott is - résztvevői nem, csupán a szervezők vádolhatók a fenti tényállással. A dolog tehát nem arról szól, hogy azon a napon kik és miért demonstráltak, hanem arról, történt-e a rendőrség részéről szabálytalanság.
Mucsányi Marianna
Egy lelkes bizottságpárti
Az MSZP vezette kabinet 1994-ben úgy döntött, bővítik az ellenzéki jogosítványok körét, és a házszabály módosításával lehetővé tették, hogy a parlamenti kisebbség - a honatyák egyötöde - kezdeményezésére is létrejöhessenek vizsgálóbizottságok. Az ellenzék az első nagy botrányok idején (1995-96) kapott rá a dolog ízére. Olyannyira, hogy a FKgP elnöke egy időben minden jelentősebb felszólalása végén vizsgálóbizottságért kiáltott. Nem hiába: a képzeletbeli parlamenti Guinness-könyv szerint a legtöbbször Torgyán József kezdeményezte bizottság létrehozását (a 25 összes kezdeményezésből 11-et tudhat magáénak). A kisgazdák elnöke persze nem volt mindig up-to-date: 1997 februárjában javasolta például kivizsgálni az orosz államadósság részeként feltüntetett követeléseket, miközben az olajgate-bizottság már 1995 decembere óta kínlódott a történettel. Torgyán József erőfeszítéseit végül is siker koronázta, a parlament szabad jelzést adott "a MÁV Rt. gazdálkodásának átvilágítására, különös tekintettel a teherszállító vasúti kocsik leselejtezésére és beszerzésére". Igaz, az 1997 áprilisában felállított testületbe eddig egyetlen parlamenti párt sem delegált képviselőket.
Maguk a kisgazdák sem.
| A bizottsági vizsgálat tárgya | Kezdeményező | Az Országgyűlés döntése |
| A Budapest Bank részére | Szabó Iván (MDF) | megalakult: ´95. 06. 06. |
| juttatott állami támogatás | jelentés: ´96. 05. 28. | |
| körülményei | (elfogadva) | |
| Adós- és bankkonszolidáció | Szigethy István (SZDSZ) | megalakult: ´95. 06. 06. |
| Gaál Gyula (SZDSZ) | jelentés: ´97. 11. 27. | |
| Toller László (MSZP) | (benyújtás) | |
| Keller László (MSZP) | ||
| Puch Lászó (MSZP) | ||
| Az OEP és az Egészségbiztosítási | Szájer Jószef (Fidesz) | megalakult: ´95. 12. 19. |
| Önkormányzat gazdálkodása | Selmeczi Gabriella (Fidesz) | jelentés: ´97. 03. 11. |
| Surján László (KDNP) | (elfogadva) | |
| A magyar-orosz olajszállítások és | Szabó Iván (MDF) | megalakult: ´95. 12. 21. |
| az orosz államadósság lebontása | jelentés: ´97. 05. 20. | |
| (elfogadva) | ||
| Az ÁPV Rt. működése az | Deutsch Tamás (Fidesz) | megalakult: ´96. 10. 15. |
| önkormányzati belterületi földek | jelentés: nincs | |
| kapcsán (Tocsik-ügy) | ||
| A MÁV Rt. gazdálkodása | Torgyán József (FKgP) | megalakult: ´97. 04. 23. |
| tagjait nem választották meg |
Körkép
Az Egészségbiztosítási Pénztár és az Egészségbiztosítási Önkormányzat gazdálkodását vizsgáló parlamenti vizsgálóbizottság kormánypárti és ellenzéki tagjai ritkán tapasztalható egyetértésben dolgoztak; talán nem is véletlen, hogy jószerivel ez volt az egyetlen olyan vizsgálóbizottság, amely érdemi jelentést volt képes letenni a T. Ház asztalára (az más kérdés, hogy még ez is kevés volt ahhoz, hogy a parlament végre szétzavarja a tébé-önkormányzatot). Más ügyekben viszont világosan elkülönültek a kormánypárti (még pontosabban szocialista) és ellenzéki érdekek, s így nem csoda, ha a vizsgálatok rendszerint kilúgozott, semmitmondó jelentésekben végződtek. Az alábbiakban felidézünk néhány olyan ügyet, amelyekkel annak idején lapunk is részletesen foglalkozott.
Olaj
A Demeter Ervin (MDF) és Vancsik Zoltán (MSZP) párharcát hozó vizsgálatban (amelyben egy csepp olaj sem volt, s amelynek az orosz államadósság lebontása körüli ügyleteket kellett volna tisztáznia) Vancsik szerint a köztisztviselői összeférhetetlenségen kívül mást nemigen állapított meg a testület, amelynek jelentését 1997 májusában fogadta el az Országgyűlés. Ebből kitűnt: az egészségügyi okok miatt lemondott ipari miniszter, Dunai Imre fia, András az olajkereskedelemben lett volna érdekelt. Az oroszok azonban megfúrták az üzletet, mert nem voltak hajlandók olajat szállítani piros paprikáért, ahogy azt a magyar fél képzelte. A történet - az ellenzék legnagyob szomorúságára - itt véget is ért (ez lett volna az olaj-szál). Kényesebb és szövevényesebb ügy volt az orosz államadósság lebontása. A kulcsfigura Hujber Ottó, az MSZP vállalkozói tagozatának akkori vezetője volt, aki azt terjesztette magáról, hogy ő találta ki az adósságlebontás egész konstrukcióját. Kiderült, a 900 millió dolláros üzlet rendezésével kapcsolatos feladatokat 80 százalékban olyan vállalkozások kapták, melyek Hujber Ottó, Máté László, az MSZP korábbi pénztárnoka és Kapolyi László egykori ipari miniszter érdekeltségi körébe tartoztak. Mit ad isten, Hujber Ottó tagja volt a cégek pályázatait elbíráló bizottságnak. A Nemzetbiztonsági Hivatal bevonásával végzett vizsgálat, melynek során Nikolits István 80 évre titkosította a testületnek írt levelét, megállapította: helytelen volt Hujber Ottót bevenni a pályázatokat elbíráló bizottságba. Õrület.
Szokai-Tocsik
Szokai Imre a Tocsik-ügy bírósági tárgyalásán elismerte, ő vezette be az ÁPV Rt. berkeibe a jogásznőt. Ez volt az a kérdés, amelyre több hónapos vizsgálódás után sem talált választ a Deutsch Tamás (Fidesz) vezette, az ÁPV Rt.-ben kirobbant botrány után kutató parlamenti testület.
A bizottság nem tudott jelentést készíteni a parlamentnek. Az egyébként nagyobb összecsapások nélkül zajló tárgyalássorozat akkor fajult el, amikor az ellenzék ragaszkodott a kormány és a miniszterelnök felelősségének a megállapításához. Végül az a kompromisszum született, hogy nyilvánosságra hozzák a dokumentumot, de arról a Ház nem tárgyal. Ez lett a Szokai-Tocsik-ügy halála: a koalíció elérte, hogy a bárki által hozzáférhetővé tett jelentés senkit se érdekeljen. A testület pártküldöttei csupán abban tudtak megegyezni, hogy újra kell értelmezni a vizsgálóbizottságok működéséről, jogairól, lehetőségeiről szóló házszabályi rendelkezéseket. A kormánypártiak ekkor vetették fel először, hogy talán nem szerencsés arra az ellenzéki képviselőre bízni a testületek vezetését, aki a nyilvánosság elé lépett az adott botránnyal. A Toller László (MSZP) és a Csákabonyi Balázs (MSZP) által gyakran hangoztatott érvelés szerint ugyanis így az ügyész és a vizsgálóbíró szerepét egyszerre kell eljátszania az ellenzéki honatyának.
Hogy mégsem volt teljes kudarc a Tocsik-bizottság története, azt a pártvezetők meghallgatása bizonyítja. Deutsch Tamás megvalósította minden ellenzéki képviselő álmát: hatalmas médiafelhajtás mellett vele szemben ült és magyarázkodott a két kormánypárt első embere (Horn Gyula és Pető Iván).
A kormánypártok mindenesetre megedződtek, és alighanem a Tocsik-bizottság regnálása idején jöttek rá végérvényesen: amennyiben nem akarnak egy adott ügy végére járni, úgy feltétlenül szorgalmazniuk kell parlamenti vizsgálóbizottság felállítását.
Székházaló
A koalíció nem sokkal a Deutsch-féle Tocsik-bizottság felállása után kezdeményezte az MDF-Fidesz-székházügy parlamenti utóvizsgálatát. Az alkotmányügyi bizottság albizottsága (amelyben, ellentétben a "rendes" bizottságokkal, érvényesült a kormánypárti fölény) lényegében vizsgálóbizottsági feladatokat látott el.
Bár sok újat nem hozott a vizsgálat, alkalmas volt arra, hogy a koalíció és az ellenzék számokkal dobálózzon. A Tocsik-ügy 804 milliója - az önkormányzatokat megvámoló Vektor tevékenységével együtt 3 milliárdja -állt szemben a székházbotrány 1,9 milliárdjával, mintha ez jelentett volna valamit.
Világossá vált: 1992-ben az MDF és a Fidesz az ingatlanokhoz nem azért akart hozzájutni, hogy ott nagygyűléseket és cserkészrendezvényeket tartson, hanem eleve azért, hogy eladja őket. Az ingatlanjuttatás szabályszerű volt, a két párt ugyanis 1991-ben nem fogadta el a felkínált épületeket. Végül a tisztikaszinót, az Akadémia utcai és a Széchenyi rakparti épületeket nézték ki maguknak, melyeket 1992 áprilisában meg is kaptak. A jogszerűség és etikusság látszatát egy apróság bontotta meg: az MDF, a Fidesz, a Kincstári Vagyonkezelő, az Állami Vagyonügynökség és annak egy cége, a Belvárosi Irodaház Kft. már az épületek párttulajdonba kerülése előtt, 1992 márciusában megállapodott azok értékesítéséről. Mindezt egy titkos, úgynevezett háromezres kormányhatározat is jóváhagyta. A székházalbizottság kormánypárti többsége megállapította, a két párt több mint kétmilliárd forintnyi többletbevételhez jutott, jogtalanul.
Banktitok
Mindvégig zárt ajtók mögött tanácskozott az adós- és bankkonszolidációt vizsgáló parlamenti bizottság. Talán ennek köszönhető, hogy a mintegy 500 milliárdos ügyletet ellenőrző, Varga Mihály (Fidesz) vezette testületről mint a vizsgálóbizottsági műfaj mintapéldányáról beszélnek a parlamenti szakértők. Nemcsak a kamerák hiánya, hanem az a tény is segítette a politikusokat józan ítélőképességük megtartásában, hogy a testület három kormány tevékenységét vizsgálta. Az 1991 és az 1995 között zajlott bankkonszolidációt még az Antall (Boross)-kormány kezdte, és a Horn-kabinet folytatta.
A november végén a Ház elé került anyag többek között megállapítja: a bankkonszolidáció elérte céljait. A kormányok azonban nem vették figyelembe a folyamat szakmai bonyolultságát, nem tudták kidolgozni a legjobb és a legkisebb költséggel járó szakmai megoldásokat. A bankfelügyelet nem játszott megfelelő szerepet a konszolidáció előkészítésében, szabályozásában, ellenőrzésében, nem rendelkezett a szükséges szakmai felkészültséggel és döntési kompetenciával sem. Nem készült tudatos, előrelátó program a hazai bankpiac megnyitására, ami hozzájárult ahhoz, hogy a magyar bankok leértékelődtek a potenciális szakmai befektetők szemében. A kormányok indokolatlanul hosszadalmassá, költségessé és a közvélemény előtt gyanússá tették a bankkonszolidációt azáltal, hogy nem adtak sem a sajtónak, sem az Országyűlésnek megfelelő tájékoztatást a folyamatról. Hiányzott a különböző kormányzati szervek közötti munka- és felelősségmegosztás, a kabinetek nem támasztottak szakmai követelményeket a bankok ügyvezetőivel, vezető testületeinek tagjaival szemben. A pénzügyi kormányzat és a privatizációs intézmény kapcsolatát az eredményes együttműködés helyett a hatalmi befolyás érvényesítéséért folytatott rivalizálás jellemezte.
Mellesleg a testület azt is megemlíti jelentésében, hogy nem került sor a bankkonszolidáció törvényi szabályozására. A fentiek miatt szakértők becslése szerint a kamatköltségeket nem számítva 40-80 milliárd forintnyi kár érte az államot a bankkonszolidáció során (utóbbi adat az MNB hivatalos kiadványában jelent meg). A vizsgálóbizottság azonnali cselekvésre szólítja fel a kormányzatot, mondván, 1995 óta semmi nem történt, a pénzintézeti tevékenység potenciális veszteségei újratermelődnek.
A jelentés vitáját a választások utánra halasztották, érthető okokból: "a mindenki sáros a történetben" hangulat egyik parlamenti pártnak sem jött volna jól.
