Az 1872-ben alapított Műemlékek Országos Bizottsága túlélte a dualizmust, az első világháborút, a forradalmakat, a Horthy-korszakot és a koalícós időket is, csak 1949-ben szűnt meg. A szakma azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy még az ötvenes években is erős volt a műemlékvédelem, meglepő módon kivételesen jó minőségű templomfelújításokat is köszönhetünk a korszaknak.
Új idők
A rendszerváltás utáni műemlékvédelem központi szerve, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal 1990 után hatósági jogköröket kapott, műemlék épületek esetében (jelenleg országszerte körülbelül 12-13 ezer ingatlanról van szó) elsőfokú építési hatóságként dönthetett az építési engedélyek kiadásáról vagy megtagadásáról. (A hazai műemlékvédelemről részletesen lásd: Erő Zoltán: Az önmérséklet művészete, Magyar Narancs, 2012. szeptember 13.)
A műemlékvédelem befolyásának csökkenését az Antall-kormány által adott hatósági jogkör nem tudta megállítani, mivel az 1990 előtt műemlékvédelemre fordított pénzek folyamatosan apadtak. Ha pedig nincs pénz a műemlékvédelmi szervek előírásainak végrehajtásához, akkor a hatósági jogkör gyakorlása csak arra jó, hogy állandó patthelyzetet idézzen elő. A hatóság előír, a műemlék épület önkormányzati vagy gyakran idős magántulajdonosai viszont nem tudnak forrást szerezni ingatlanjaik karbantartására, felújítására, a rajtuk végzett fejlesztések műemlékvédelmi szempontú megterveztetésére, kivitelezésére. Ezekre normatív módon nem jár pénz, csak pályázni lehet a Nemzeti Kulturális Alaphoz, de az innen nyerhető összeggel komolyabb beavatkozás nem fedezhető. Forrásaink egyszerű és szemléletes példája szerint "amennyiben egy ablak restaurálása jóval drágább, mint a kicserélése volna, és az előbbire egyszerűen nincsen keret, a szél viszont befúj, akkor valamit csinálni kell". Az épülethasználatból adódó gondok megoldása folyvást ütközik a műemlék jelleggel, állandó forráskivonás esetén pedig a patthelyzetből csak a hatósági garanciák felszámolásával lehet kimozdulni. Így is történt.
A szakma egy része e folyamat állomásának tekinti az "integrált örökségvédelem" jegyében létrehozott, most beszántott Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) 2001-es felállítását is. A régészetet, a műtárgy- és a műemlékvédelmi területet terelte egybe az "integrált" hivatal, amely forrásaink szerint a látszat és az akkor még feltételezhető jó szándék ellenére is gyengítette az örökségvédelem hatósági jogosítványait, méghozzá azzal, hogy elvonta őket a szakmai műhelyektől. A műtárgyvédelem például kikerült a múzeumból, ám a KÖH nem tudott e feladathoz kellő szakembert, megfelelő szakmai kapacitást biztosítani.
Vakon dönteni
A műemlékvédelem sem járt sokkal jobban. A fővárosi KÖH-központ mellett országszerte hét regionális iroda működött; ezek foglalkoztatták azokat a KÖH-höz tartozó területi felügyelőket, akik a hatósági jogköröket gyakorolták. (Az első és másodfokú hatósági jogkörök is a KÖH-höz - utóbbiak a központhoz - tartoztak, tehát a másodfokú eljárások során tulajdonképpen a hivatalnak önmagát kellett felülbírálnia. Ezt a megoldást csak a munkáltatói jogkörök meglehetősen életszerűtlen elválasztása tette alkotmányossá.) A felügyelők messze voltak a központtól és a központban felhalmozott tudástól, a műemlék épületek történetére vonatkozó dokumentációtól (tervtár, fotótár stb), amelyek megalapozott műemlékvédelmi döntésekhez szükségesek volnának. Ha mégis át kívánták volna tanulmányozni döntéseik előtt a dokumentációkat, kérdéses volt például, hogy munkahelyük megtérítette volna-e a fővárosi kirándulás költségeit. A területi felügyelőknek ráadásul nem pusztán az okozott nehézséget, hogy hozzáférjenek e dokumentumokhoz, de forrásaink szerint voltak olyanok is köztük, akik ennek az anyagnak a létezéséről sem tudtak. A helyben dolgozó felügyelők óhatatlanul a helyi érdekháló részeivé is váltak. Forrásaink szemléltető példája szerint a felügyelőknek a benyújtott tervek alapján adott esetben az általuk minden vasárnap látogatott templom plébánosától is meg kellett volna tagadni az engedélyt a felújításhoz, hiába lett volna a munka funkcionálisan indokolt.
Annak, hogy a regionális irodák a KÖH-höz tartoztak, mégis megvolt az az előnye, hogy legalább az intézményes kapcsolat megmaradt a körültekintő döntéshez szükséges tudományos bázis és a döntéshozók közt, és a felügyelők legalább munkajogi értelemben nem voltak kiszolgáltatva a politikai érdekérvényesítésnek. Azzal, hogy 2011 januárjától, a kormányhivatali rendszer felállásától annak alkalmazottai kormánytisztviselők lettek, e viszonylagos védettségnek vége lett. További gond, hogy a megyei kormányhivatalokba nem jutott elég ember a hét regionális hivatalból (főleg, hogy az átszervezések elbocsátásokkal is jártak). A műemlékek nem meglepő módon nem egyenletes sűrűségben oszlanak meg a megyék között, ezt azonban az új közigazgatási struktúra bürokratikus logikája nem volt képes kezelni: így például ugyanazon kormányhivatal dolgozóihoz tartoznak Győr-Moson-Sopron és Veszprém megye műemlékei, noha e két megyében van a legtöbb műemléki ingatlan Magyarországon, az itt dolgozók terhelése tehát jóval nagyobb, mint a többi megye műemlékvédelmi szakembereinek.
A műemlékvédelem befolyásának további csökkenését eredményezte a nyári törvénymódosítás, amelynek eredményeként elvették a területi felügyelőktől az elsőfokú építéshatósági jogköröket is; ezeket a helyi önkormányzatok jegyzői gyakorolják jövő év elejéig, amíg a tervek szerint felállnak a járási kormányhivatalok. Attól kezdve - néhány átmeneti hónap után - még alacsonyabb szintre kerülnek a döntések, a megyei kormányhivataloktól a járásokhoz. A másodfokon eljáró hatóság a járás után várhatóan a megyei kormányhivatal lesz, ami szintén furcsa helyzetet teremt, hiszen a járási kormányhivatalok vezetőit a megyénél fogják kinevezni. L. Simon László kulturális államtitkár többek között azzal érvelt a változtatások mellett, hogy a KÖH-ön belüli döntéshozatalt korrupció fertőzte - kérdéses, hogy vajon az önkormányzati döntések kizárják-e ennek lehetőségét (az elmúlt évtizedek tapasztalata nem ezt mutatta). Abban sem lehetünk biztosak, hogy a területi felügyelők munkajogi kiszolgáltatottsága garantálja-e a döntések nettó szakmaiságát. L. Simon később úgy módosította idézett kijelentését, hogy a KÖH berkeiben is jelen volt a korrupció, ahogyan máshol is. Ez az állítás azonban önmagában nem indokol semmiféle átszervezést.
Végjáték
A nyári törvénymódosítás miatt a Fidesz iránt különben is lojális Tamási Judit lemondott a KÖH elnökségéről. Helyére Cselovszki Zoltán került, aki az első Orbán-kormány idején, a hivatal megalapításakor már betöltötte ezt a posztot. Pénteken L. Simon arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a hatósági jogkörök nélkül maradt jogutód intézményt, a Forster Gyula Nemzeti Örökséggondozási és Szolgáltatási Központot, amelyhez csatlakozik a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága is, szintén ő fogja vezetni. (Lásd keretes anyagunkat.) Cselovszki régi Fidesz-káder, a 2006-os önkormányzati választások előtt átmenetileg a párt főpolgármester-jelöltjeként, Tarlós István alternatívájaként is felmerült a neve; a választások után a Rogán Antal vezette Belváros főépítésze lett. Ebben a minőségében nem ellenezte, hogy egyes V. kerületi házak elveszítsék fővárosi védettségüket, és lebonthatókká váljanak. Cselovszki azzal, hogy elérte a KÖH nem jogutód nélküli megszűnését, bizonyította, hogy eredményesebb érdekérvényesítő és önérdek-érvényesítő, mint a saját szakmai normáihoz következetesen ragaszkodó Tamási Judit. Egyes jelek azonban arra utalnak, hogy Cselovszki túlzottan is "megengedő"; a múlt héten saját hatáskörben döntött a KÖH-ön belül működő Műemléki Tanácsadó Testület (MTT, népszerűbb nevén Műemléki Tervtanács) megszüntetéséről is. Ide fordulhattak komolyabb, bonyolultabb ügyekben az illetékes döntéshozók, bizonyos esetekben kötelezve is voltak erre. Az új KÖH-elnök annak ellenére döntött így, hogy az MTT működését hatályos jogszabály írta elő.
L. Simon is a rugalmasságot dicsérte az MTI beszámolója szerint: úgy látta, hogy a hatékonyan felszámolt "vaskalapos" örökségvédelmi rendszer lett volna az oka a műemlékek pusztulásának, mivel akadékoskodásaival gátolta, hogy végbemehessenek a megfelelő színvonalú felújítások. A műemlékvédelmet tenni felelőssé a műemlékek pusztulásáért, a műemlékvédelem meggyengítését jelölni meg a műemlékvédelem hatékonyabbá tételének egyedüli eszközeként már-már Szijjártó Pétert vagy Selmeczi Gabriellát idéző gondolatfutam. L. Simon a kinevezését követő első igazán súlyos esetben semmivel sem bizonyult a hozzá tartozó ágazat hatékonyabb érdekvédőjének, mint elődje, Szőcs Géza. Mi több, a témában való elmélyülés jeleit sem nagyon lehetett felfedezni rajta. "Az új örökségvédelmi központtól a kormányhivatalokhoz kerülnek az építésügyi és régészeti feltárásokkal kapcsolatos hatósági feladatok" - mondta az MTI szerint, holott - mint láttuk - már 2011 óta ott voltak az építésügy hatósági feladatai, és a jelenlegi átmeneti hónapok után a települési önkormányzatoktól kerülnek majd oda vissza (bár első fokon nem a megyei, hanem a járási kormányhivatalokhoz). Arról pedig, hogy a hatósági jogkörök kormányhivatalokhoz telepítése mennyire segítette a műemlékvédelem ügyét a szakértők szerint, sokat elárul, hogy a Műemlékvédelem c. folyóirat tavaly épp ezzel a döntéssel indokolta a műemléki értékeket figyelmen kívül hagyó és veszélyeztető felújításokról szóló új rovatának elindítását.
Sokak szerint az, hogy a rendszerváltáskor hatósági jogköröket kapott a műemlékvédelem, paradox módon előrevetítette a bukását. A KÖH bűnbakká, a turisztikai célú fejlesztések kerékkötőjévé vált a települési önkormányzatok szemében, és várható volt, hogy előbb-utóbb megtalálják a módot a semlegesítésére. Egyes felvetések szerint a műemlékvédelemnek biztosított szakhatósági jogosítványok jelentenék az ideális megoldást - ezen azonban egy darabig nem kell gondolkodni. Egy erős központi szerv helyett járási szinten, minden szakmai bázistól elvágva, viszont teljes körű politikai kontroll alatt hozhatnak döntéseket az illetékesek a műemlékvédelem ügyeiben, ami minden bizony-nyal garantálja majd a "vaskalapos" örökségvédelem eltűnését.
A védettség típusaiA műemléki védettséget élvező épületek mellett a jogi szabályozás számon tart még műemléki jelentőségű területeket is. Az ilyen területen lévő ingatlanok nem mindegyike áll műemléki védettség alatt, de a terület védettsége számukra is nyújt valamiféle, csekélyebb mértékű védelmet. Egy-egy épület műemléki védettsége kiterjedhet a környezetére is, ilyenkor bizonyos beavatkozások nem vagy csak engedéllyel végezhetők el a nem műemléki épületeken is. (Műemléki jelentőségű terület például a budai vár.) A legszigorúbb kontroll alatt a Műemlékek Nemzeti Gondnokságához tartozó, állami tulajdonból elidegeníthetetlen épületek állnak, mint amilyen például a fertődi Esterházy-kastély. |
