"Amikor a lányom négy évvel ezelőtt, huszonöt évesen lebénult, nem maradhattunk tovább a harmadik emeleten, lift nélküli házban. Menni kellett - magyarázza Szabó Zsuzsanna. - Megnéztünk millió lakást, sok meg is felelt volna, de vagy drága volt, vagy a bolt túl messzire esett, vagy a környék volt elhagyatott. Rengeteg mindent figyelembe kellett venni, mert nem vagyok már húszéves, és lehet, hogy a lányomnak egyszer majd egyedül kell boldogulnia."
Hosszas keresgélés után Zsuzsannát végre azzal hívta fel az ingatlanközvetítő: talált valamit, ami épp nekik való. "Kijöttünk, és rögtön megtetszett. Ismertük a környéket, és láttuk, hogy a lakás szépen felújított. Az egyetlen probléma a lépcső volt, a kapubejárónál és bent a házban."
Kétszer két lépcsőfok nem hangzik áthatolhatatlan akadálynak, de Kankovszky Cecíliának az, ha egyedül akar közlekedni.
Segítség nélkül nem
lehet felugratni ezeken, mindig kell valaki, aki felhúzza-leengedi a kocsit. "Lehetetlen olyan házat találni, ahol egyetlen lépcső sincs. Ez még a jobbak közé tartozott, tudtuk, hogy könnyen át lehet majd alakítani. A biztonság kedvéért azért megemlítettük a közös kép-viselőnek, hogy kerekes székkel költözünk. Azt mondta, nem probléma, nem lesz gond azzal a kis átalakítással."
A "kis átalakítás" azonban nem mindenkinek tűnt apróságnak. Az új tulajdonosok egyvalamit kihagytak a számításból: a szomszédokat. Az első incidens két héttel a beköltözés után történt.
"Egy hölgy meglátta a falnak támasztott pallókat, amiket azért hoztunk magunkkal, hogy majd abból építünk rámpát. Figyelmeztetett, hogy le ne tegyük sehová, el fogja vitetni innen, mert ez közös terület. Meglepő volt, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Azért szóltunk a közös kép-viselőnek."
"Az ingatlan eladásával a lakás tulajdonosa Kankovszky Cecília lett. Mivel mozgáskorlátozott, kérte, hogy a bejutáshoz úgynevezett rámpát készíthessen, ami várhatóan az első negyedévben készül el. Kérem megértésüket, türelmüket" - így szólt a képviselő minden lakóhoz eljuttatott levele. Reakció nem érkezett, a kedélyek megnyugodtak. Zsuzsáéknak már csak támogatást kellett szerezniük. Másfél évbe telt, míg a munkálatok elkezdődhettek. Ám ekkor újabb levél érkezett - ezúttal egy szomszédtól, a lépcsőházban kiragasztva:
"Tisztelt Tulajdonostársak!
Tájékoztatom önöket, hogy a lépcsőházban, illetve a kapubejárónál rámpa kialakításához a Polgármesteri Hivatal által jóváhagyott jogerős építési engedély, és a társasház közgyűlésének határozata szükséges. (É) Amennyiben ezek hiányában kezdődik meg az építkezés, az hatósági eljárást von maga után, illetőleg az Önkormányzat pénzbírságot szab ki az átalakítást végzővel szemben amellett, hogy az eredeti állapotot is vissza kell állítani."
"Kétségbeestünk" - meséli Cecília. "Mi nem akartunk gondot okozni senkinek. Mobil rámpát terveztünk, ami a lépcsőnek csak a felét foglalja el, és félre lehet tenni, amikor zavar valakit. Kilencven centi az egész. Mivel a körlevélnél senki nem tiltakozott, azt hittük, minden rendben van ezzel." Tulajdonképpen rendben is volt, hiszen a lakó tévedett, a rámpaépítés nem tartozik az építésiengedély-köteles tevékenységek körébe, mint ahogyan azt a kerületi Építési Igazgatási Irodán írásba is adták a családnak.
Ekkor rendkívüli közgyűlést tartottak. "A lépcsőházban gyülekeztünk - eleveníti fel a történteket a lány -, anyu bemutatott engem, de senki nem jött oda hozzám, én meg nem tudtam odamenni kezet fogni, mert ők fent voltak, a lépcső köztünk állt. Akkor kimentek megnézni a rámpa helyét, anyu elmagyarázta, hogyan nézne ki. Rólam megfeledkeztek a nagy kavarodásban. Elkezdtem kiabálni, hogy végül is ez rólam szól, én is szeretném hallani. Akkor ketten visszajöttek és segítettek." Így végül Cecília maga is hallhatta a véleményeket. Elmondása szerint efféléket: "Csúnya, nem illik az összképbe." "Csökkenni fog a lakásunk értéke." "Mi van, ha költözködni akarunk? Vagy mondjuk behozni egy szekrényt?" "Hogyan gondolják, hogy tizenkét ember aláveti magát egy lakó akaratának?" "Én szét fogom verni, az biztos." Cecília igyekezett megérteni a többieket, de azért megkérdezte, akkor ő mégis hogyan fog közlekedni. "Az már a maga gondja. Minek költözött ide? Ment volna két házzal odébb, ott egyenesen be lehet menni. Egyébként is, ez nem szociális intézmény. Miért nem kérdezett meg minket, beleegyezünk-e, hogy ide jöjjön? Ilyeneket mondtak - meséli a lány. - Köpni-nyelni nem tudtunk. Enynyire megalázottnak még nem éreztem magam, amióta kerekes székben ülök."
A közgyűlés végül (Cecíliáék szavazatával együtt) három igen vokssal, négy ellenszavazattal és két tartózkodással úgy határozott, hogy a rámpa nem épülhet meg. Zsuzsa
alig hitte el
"A lányom azt kérdezte: anya, miért pont velem történik ez? Nem tudtam neki mit mondani."
Amúgy minden a jogszabályok tiszteletben tartásával történt. A fő hivatkozási alap ez esetben a 1997. évi CLVII-es törvény a társasházról, amelynek értemében egy rámpaépítés "a közös tulajdonban álló épületrészek" használatát érinti, így arról a közgyűlésen jelen lévők egyszerű szavazattöbbsége határozhat.
Nem segít ezen sem az esélyegyenlőségi törvény, sem a fogyatékos személyek jogairól szóló törvény, de még maga az alkotmány sem, hiszen a magántulajdonhoz fűződő jogok nem írhatók felül, s részlegesen sem csorbíthatók. Azok a friss jogszabályok, melyek oly érzékenyen és árnyaltan fogalmaznak a kötelező akadálymentesítésről, csupán a középületekre vonatkoznak. Cecília lehetőségeinek a köre tehát egyre bővül a külvilágban; már vannak metrómegállók, ahova lemehet, bankok, ahova bejuthat, bevásárlóközpontok, ahol bevásárolhat, orvosi rendelők, melyeket használhat. Azaz használhatna, ha ki tudna jutni a lakásából.
"Törvényi szinten kellene szabályozni, hogy a társasházak kötelesek legyenek rámpát építeni - mondja Farkas Gyöngyi, a mozgássérülteket segítő Motiváció Alapítvány munkatársa. - Ez nem csak a mi érdekünket szolgálná. A mentőnek is biztosítani kell a szabad bejárást hordággyal, de a babakocsisoknak, a bicikliseknek és az időseknek is könnyebb lenne, ha nem lépcsőn kellene küszködniük. Ha például a kerekes székkel be akarok menni valahová rámpán, sokszor várnom kell, mert az egészségesek használják éppen. Ez is bizonyítja, hogy szívesen döntenek a rámpahasználat mellett, ha van választási lehetőségük. Nekünk nincs."
"El kell fogadni, hogy ebben éppúgy a többség dönt, mint a többi közös tulajdont érintő kérdésben - véli Farkas Tamás, a Lakásszövetkezetek és Társasházak Országos Szövetségének elnöke. - Nincs sem ok, sem törvényi kötelezettség megkülönböztetett eljárásra. Ez nem azt jelenti, hogy mindenáron a közös tulajdont kell védeni, csupán a jogszabályok adta előírásokat kell betartani. Eddig nem hallottam róla, hogy ez problémát okozott volna."
Ha nem hallhattunk eddig ilyen esetről, az azért lehetséges, mert a kilátástalan helyzetbe került mozgássérültek rendre elköltöznek azokból a házakból, ahol szobafogságra ítélik őket. A múlt hét végén megrendezett Esélyegyenlőség Napján több kerekes székes is jelezte, hogy nem engedélyezték számukra a rámpa építését. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik arról számoltak be, hogy a lakóközösség még a költségvetés terhére is megszavazta az átalakítást.
"Nem mondanám, hogy a nagy többség kirekesztő, de azért szórványosnak sem lehet nevezni az ellenségeskedést - állítja Kogon Mihály, a Mozgássérültek Állami Intézetének igazgatója. - Ami amúgy alkotmányellenes, minden egyes ilyen házat be lehetne perelni. Van, ahol legszívesebben az alapító okiratba foglalnák, hogy kerekes székes nem költözhet be. De mivel ezt nem merik megtenni, különböző
ravasz, pimasz és kicsinyes
nyomásgyakorló eszközöket alkalmaznak. Műszaki jellegű kifogásokat emelnek, nem fogadják el a terveket, petíciókat írnak alá. Arra hivatkoznak, hogy nekik ez kényelmetlenséget jelent, sárosabb lesz a padló, de van, aki odáig elmegy, hogy kimondja: ki nem állhatja a nyomikat, és nem akarja őket kerülgetni. Sokszor hiába vannak a jó szándékúak, a szomszédok ilyenkor egymást hergelik."
Bár a vonatkozó törvények egyértelműek, amikor a "középület" és a "közhasznú épület" kifejezéseket használják, történtek kísérletek a szélesebb körű értelmezésre még minisztériumi szinten is. A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium egy tanulmánya szerint "A Fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (Fot.) nem tesz különbséget a közszféra és a magánszféra között, de másként sem korlátozza a kötelezettek körét. A Fot. akadálymentesítési főszabálya általában az >>épített környezetretési Törvény 31. paragrafusa teszi meg, ami azonban nem zárja ki az akadálymentességi kötelezettség érvényesítését a magánszféra tekintetében. Az akadálymentesítési kötelezettség terjedelmét azért nem lehet korlátozni a közszférára, mert a középület, illetve a közhasználatú épület ilyen értelmezését egyik fenti jogszabály sem teszi lehetővé."
"Az egyenlő bánásmód törvé-nye nem teszi lehetővé, hogy az állam beavatkozzon a magánszféra ügyeibe, ez nem is lenne helyénvaló - mondta lapunknak Furmann Imre, az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökhelyettese. - Ilyen kérdésekben mindenképpen az adott társasház közgyűlésének kell dönteni. Magánemberként nem értem az ellenkezést a lakók részéről, hiszen ez nem pénzkérdés, ez csak a hozzáálláson múlik. Gondolhatnának arra, hogy bárki bármikor kerülhet ilyen helyzetbe." Az elnökhelyettes hozzátette: nem tartja elképzelhetőnek, hogy a kívánatos szemléletváltást azzal is megtámogassák, hogy a jelenlegi törvény hatályát kiterjesztik. Az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztériumnál azonban úgy nyilatkoztak, gondolkodnak a dolgon. "Megvizsgálandó, hogy az akadálymentesítés kötelezettségét miként lehetne kiterjeszteni lakóházakra - mondja Horváth Péter, a Fogyatékosügyi Főosztály vezetője. - Ám ez nem jogalkotási kérdés, szemléletváltozásra lenne szükség. A dolog nem lehetetlen, ezt bizonyítja, hogy Budapest II. kerületében már épültek akadálymente-sített bérlakások, sőt a XIII. kerü-letben piaci alapon értékesített új építésűek között is vannak ilyenek. Általánosan azonban még ott tartunk, hogy a közszféráért is harcolni kell."
Szabó Zsuzsanna és Kankovszky Cecília egyelőre saját magáért harcolna, és ez nem is teljesen lehetetlen. Mint ahogyan arra több hiva-talosság is felhívta a figyelmüket, a társasházi törvény lehetővé teszi, hogy a közgyűlésen hozott döntést bíróságon támadják meg. Nyilatkozóink közül többen is úgy tartják, hogy Cecília megnyerné a pert. Sejthetik ezt a szóban forgó ház lakói is, hiszen egy ideje megenyhülni látszanak. A családnak megígérték, hogy ha másféle, a szomszédoknak jobban megfelelő rámpát terveznek, újra szavaznak a megvalósításról.
Happy endről is beszélhetnénk, de a fiatal lány mégsem boldog. "Többen is mondták, jobban járok, ha elköltözöm. Az én fejemben is megfordult már, szeretnék-e így élni itt tovább, ebben a hangulatban. Tudom, hogy nekünk kell nyitni, mert a többség nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzánk. Pedig ugyanolyan vagyok, mint ők, és ugyan-olyan, mint aki egészségesen voltam. A céljaim is ugyanazok maradtak, csak ma már másképp lehet elérni őket."
Noha a törvénymódosítások miatt a középületekre vonatkozó akadálymentesítési határidők bizonytalanok, elvileg 2010. január 1. után végig lehet majd kerekezni Budapesten. Ami azért jó, mert ennyi idő épp elég arra, hogy a makacskodó házközösségek ellen indított pereket is lefolytassák. Cecília másfél éve nem jutott ki az utcára egyedül; négyet még kibír, nyilván.
