Februárban két családot kilakoltatott a IX. kerületi önkormányzat a Vaskapu utca 49. számú lerobbant házból: Balogh Mónikát három, Horváth Zoltánnét négy gyermekével. A lakásokat most az önkormányzat vagyonőrei őrzik. Sem méltányosságból, sem bérletként nem adják már oda senkinek. A kilakoltatáshoz megvolt a jogerős bírói végzés.Tavaly november végén a Fővárosi Bíróság postázójából levél indult útnak Balogh Mónikának a Vaskapu utca 49.-be. Az ajánlott küldeményről szóló értesítés a postaládában landolt. Az ember nem szívesen merészkedik a kapualjnál beljebb abban a házban. Az udvaron áthaladva kiöntött zsíros mosogatólén járna, ürüléket kerülgetne, a sötét lépcsőházban kutakodó patkányra lépne. A feljáró huzatos, a tátongó ablaktáblákból az évek során szilánk sem maradt. Az első udvaron a bal oldali földszinti lakások ablakai és ajtajai bedeszkázva. A jobb oldali 10. számú lakás lepecsételve. A ház rég halálra lett ítélve.
Egy-egy szinthez kétszer négy közös vécé tartozik. A hátsó két fülkét nehéz megközelíteni a behányt szeméttől, kibelezett mosógéptől. A padlásfeljárót két egészen jó karban levő fotel torlaszolja el.
A bírósági végzés tehát novemberben nem tudta átverekedni magát Balogh Mónika második emeleti lakásáig. Márpedig ebben a házban a levélszekrényben hagyni valamit annyi, mint kidobni a kukába. Másfajta levelek nem is igen tévednek erre, mint csekkek, határozatok, felszólítások. A lakók túlnyomó többsége segélyekből, szociális juttatásokból, némelyikük bajosan legalizálható jövedelmekből él.
Miután a levélért nem jelentkezett a címzett, a bíróság újabb értesítést küldött, megismételve ítéletét: tekintettel arra, hogy a címzett 1998 óta nem fizet lakbért az önkormányzat által méltányosság címén neki ítélt lakásért, a bíróság elrendeli kilakoltatását. A levél másodszor is visszakerült a feladóhoz. Mivel a magyar jog a kétszer is "nem kereste" jelzéssel a feladóhoz visszajutott leveleket kézbesítettnek tekinti, az ítélet - fellebbezés hiányában - jogerőre emelkedett.
Az önkormányzat végrehajtói megjelentek Balogh Mónika szoba-konyhás lakásában. Miután beesteledett, az asszony a három gyerekkel visszalopakodott a lepecsételt lakásba, és még egyszer utoljára ott aludtak.
A kerületi gyermekjóléti szolgálat közbenjárására akadt egy anyaotthon, amely - ameddig a sorsuk rendeződik - befogadta őket.
H
A Női és Gyermekjogi Jogvédő Irodában dr. Miklós Katalin vette kezébe Mónika ügyének az intézését. Az ügyfelek képviseletét ingyen ellátó - a Soros-források elapadásával a csőd szélére jutott - jogvédő iroda ügyvédje azzal az ajánlattal kereste fel Gegessy Ferenc IX. kerületi polgármestert, hogy ha a család visszaköltözhet a lakásba, a volt élettárs, Mónika két nagyobbik gyermekének az apja, kifizeti az ebben az évben esedékes lakbért előre, a kerület szociális alapítványa pedig magára vállalja a hátralék rendezését. Az ügyvéd arra is felhívta a polgármester figyelmét, hogy nem a kerületnek, csakis az ítélkező bíróságnak van joga végrehajtani a kilakoltatást.
Gegessy Ferenc tájékoztatása szerint a kerület szempontjai egységesek: azokat a családokat rakja ki az önkormányzati tulajdonú lakásokból, amelyek jogcím nélküli lakáshasználónak vagy notórius nem fizetőnek számítanak, illetve antiszociálisak, életvitelükkel megfélemlítik a többi lakót.
A Vaskapu utca 49. fekély a IX. kerület belvárosiasodó testén. Alig egy ugrásra van a Nemzeti Színháztól. Már ma is olyan az állapota, hogy a kilakoltatottak lakásait képtelenség másnak odaadni. A ház dózerolásra vár. Az önkormányzat nyilvánvalóan akkor jár jól, ha minél kevesebb lakónak kell elfogadható állapotú lakást biztosítania másutt. Ennek ellenére korábban az önkormányzati testület nemegyszer gyakorolt méltányosságot a lakbérhátralékot felhalmozott családokkal.
A polgármester tájékoztatása szerint ezt évente tíz alkalommal teszik meg. A megható történetek közelről sokszor egészen másmilyenek, mondta Gegessy. Mónika aktáját tüzetesen át fogja nézni, ígérte egy hónappal ezelőtt, és az ügyet február végén megtárgyalja az önkormányzati testület.
Gegessy Ferenc a végén a gyermekjóléti szolgálat és az iskola támogató kiállása ellenére sem kívánt méltányosságot gyakorolni. Elutasítását azzal indokolta: "Balogh Mónika esetében környezettanulmány készült (...) és bebizonyosodott, hogy a lakókat zavarták normális életvitelükben, sok probléma volt velük. Méltányossági javaslatot csak akkor tudok előterjeszteni a képviselő-testület elé, ha az ügyfél semmilyen módon nincs összeütközésben a ház lakóival."
H
Mónika háromgyerekes, 27 éves nő. Soha nem volt még munkahelye. Élettársa több mint fél éve börtönben ül- és még legalább tíz év kinéz neki. Az első évben rendesen fizette a lakbért, meg is hosszabbították a kiutalást egy évvel, azóta nem fizet. Volt élettársa nemrég megvádolta, hogy egy rablásból származó pénz átutalásában segédkezett, emiatt orgazdaságért vádat emeltek ellene.
Az ilyen aktákban általában nincsenek széljegyzetek. Nem derül ki belőle, hogy Mónika, amikor még egészen kicsi lány volt, három lánytestvérével szép, kétszobás házban élt Mátészalkán. Az anyja szerelmes természetű volt, és az apa felbőszült rokonai elől oda kellett hagyni a házat. Az anya a fővárosban a vásározással elég jól keresett. "Lengyelbe, aztán meg Olaszba járt ki, itthon eladta, amit hozott" - emlékezik Mónika. Egy este megjelent náluk egy ittas férfi, szóváltásba keveredtek Mónika anyjával, pofon csattant, vér is folyt, végül "a rablás is megállt". A mama öt évre börtönbe került. Mónika tízéves volt. A négy lány telefonált az apjuknak: jöjjön értük, különben intézetbe kerülnek. A legnagyobbik, Zita főzött, mosott és nevelte a kicsiket, ahogy tudta. Pálma 13 éves volt, amikor szült, Mónika még nem töltötte be a 15-öt. A párja a 16-ot sem.
Mónika második kislánya súlyos fejlődési rendellenességgel, "lyukas szívvel" született. Mindig nagyon kellett vigyázni rá, hogy ne kapjon fertőzést.
A lányok apja időközben összeállt egy másik nővel. A férfi eltűnésével kenyérkereső nélkül maradt a család - a továbbiakban hol adott valami pénzt, hol nem, rendszeres tartásdíjat nem fizetett. L. Róbert az élettársa régi ismerőse volt. Egyre csak jött és kérdezgette: még mindig nem találtál senkit? Mónika dacból néha elment vele szórakozni.
Aztán szült neki is egy gyereket. Márk hat hónapra született, egy kiló hat dekával. Csoda, hogy életben maradt. A mentőorvos keltette életre, levegőt fújt a tüdejébe. Mónikát három hónapig a közelébe se engedték a kisfiúnak, úgy kellett óvni a fertőzésektől.
L. Róbert éjszakánként járt "dolgozni". Hajnalban Mónika lakásában megosztoztak a társaival az aznapi zsákmányon. Ha jó kedvében volt, "beszélő babát", szép ruhákat vett a lányoknak, és - ahogy egy házbeli asszony fogalmazott - "aranyba öltöztette a Mónit". Aztán, ha megharagudott, leparancsolta róla: "Most nem hordhatod. Add ide!"
L. Róbertnek hamar eljárt a keze. A gyerekeket nem bántotta, csak az asszonyt. Mónika szerint főként olyankor verte, amikor féltékenységi rohamok gyötörték. "Egyszer kikötött, és pisztollyal lövöldözött körbe. Máskor meg áramot akart belém vezetni. Csináld csak, mondtam, nem érdekel. Akkor abbahagyta." Máskor meg a fél világot vendégségbe hívta: náluk dáridózott a rokonság. A kilenc év alatt, amíg együtt voltak, L. Róbert sokat ült börtönben.
A legnagyobb veréseket Mónika olyankor kapta, amikor a férfi szabadult. "Bebeszélték neki, hogy megcsaltam" - mondja. Mások még egy főbenjáró bűnét említik: eladogatott a szajréból. Tarczali Gabriella szociális munkás úgy tudja, Mónikára volt bízva a pénz és a rablott holmi, de csak "őrzési joga" volt, nem költhetett belőle. Amíg a férfi szabadlábon volt, megvolt mindenük, amikor ült, nélkülöztek.
A kezdetben igen jól felszerelt lakás a végére csaknem kiürült. Csak a bútorok maradtak a kilakoltató brigádnak - és egy Philips színes tévé.
"Sohasem szerettem a Robit - vallja Mónika. - De eleinte nem mutatta a foga fehérit. Azután meg már megvolt a Márk." Egyszer próbálta meg elhagyni. Amikor a férfi szabadult, Mónikának és a két lánynak hűlt helyét találta a lakásban. "Márkot beadtam a Robi nénjéhez, nehogy azzal vádoljon, hogy elvettem tőle a fiát. A lányokat elvittem a Fehér Hollóba, hogy biztonságban legyenek, én pedig vidéken rejtőztem el." A férfi Mónika volt élettársát zaklatta, hogy megtudja, hol rejtőzik az asszony. Mónika föl is hívta a lányok apját, hogy pénzt kérjen tőle albérletre. Néhány óra múlva L. három autóval és az embereivel megjelent érte. Egészen Budapestig ütötte.
Akik Mónikát rejtegették, feljelentést tettek. A rendőrök bevittek mindenkit a kapitányságra - köztük Mónika két sógorát, akik a másik két autóval mentek segíteni visszaszerezni az asszonyt. "A rendőrök azt mondták, nem is kell semmit mondanom, látják, hogy nézek ki. Csak tegyek feljelentést, és azok innen ki nem mennek. Csakhogy a kapitányság előtt ott várta a két húgom az urát a gyerekeikkel. Hogy tehettem volna feljelentést. Bűnsegédek voltak." Mónika tehát azt mondta a rendőrségen: "Megérdemeltem a verést."
Ily módon szabadulva L. Róbert befordult a Fehér Holló udvarába, és beküldte Mónikát a lányokért. D. Tringel Judit, a gyermekjóléti szolgálat és a szálló igazgatója a szinte felismerhetetlenné vert nőnek azt mondta: meg tudják védeni, ne menjen el, elbújtatják vidéken. Mónika szerint a férfi emberei a föld alatt is megtalálnák, és akkor megölné őt a Robi.
"Láttam már sok bántalmazott nőt - mondta Tringel Judit. - De Mónika egészen rafinált gondossággal volt összeverve. Az arcán nem volt egy parányi ép hely. Másnap bement a kolléganőm az iskolába, hogy megnézze a gyerekeket. Semmi bajuk sem volt, de elmondták: az anyjukat kábellal és teli kólásüveggel ütötte otthon a nevelőapjuk."
H
A Vaskapu utcai önkormányzati lakást Mónika - a három gyerekre való tekintettel - méltányosságból kapta 1997-ben. Abban az évben fizette a bérleti díjat, 1998-tól már nem. "Amikor a Robi börtönben volt, minden pénz elment arra, amit a beszélőre kellett neki vinni. Amikor meg itthon volt, minden fillért számon tartott - állítja Mónika. - Nem engedte kifizetni a lakbért. Amikor végül júliusban elvitték, már megindította az önkormányzat az eljárást. Kértem tőle pénzt, de azt mondta, ő úgyis benn lesz, nem érdekli, mi történik velünk."
Balogh Mónika 2000 szeptemberében került a gyermekjóléti szolgálat látóterébe - a nagy verést követően. Tarczali Gabriella egy fél évig hetente be-benézett hozzá. "Soha nem említette, hogy gondja van a lakbérrel, és az önkormányzat eljárást indított ellene. A kilakoltatást végző kft.-vel szóbeli megállapodásunk van, miszerint jó előre szólnak, mielőtt kiraknak egy családot, hogy a gyerekekről tudjunk gondoskodni. Tőlük tudtam meg februárban, hogy Mónikáéknál fognak intézkedni."
Tarczali Gabriella szerint "ugyan Mónika passzivitása is közrejátszott abban, hogy a lakást elveszítette, de képes lenne megállni a lábán, amennyiben föl tudná számolni függését az élettársától. Ez viszont nem megy könnyen egyetlen bántalmazott - és emiatt az önbecsülését elveszített - nőnél sem. Beleszoknak ebbe a szerepbe. Azon nők egy része, akiknek segítünk elbújni és új életet kezdeni, végül visszamegy a bántalmazójához. Nem hiszik el, hogy ők is érnek valamit."
Mónika azt mondja, lenne ereje szakmát tanulni és munkába állni, ha visszakapná a lakást. "A nővérem csinálta jól. A Zita óvónőnek tanult, aztán meg pszichológiát is, és másodszorra magyar férfit választott magának. Az nem várja el, hogy folyton otthon legyen, és kiszolgálja őt. Csak ne lenne ennyire késő: 28 éves leszek."
H
A földszinti 10-es lakás ablakait még a tél közepén bezúzta egy erősen megrúgott labda. Horváth Zoltánné éjszakánként jól bebugyolálta a négy gyereket, hogy meg ne fázzanak a fagyban. Az üveges hétezer forintot kért volna a két ablaktábláért. Mire elvonult a nagy hideg, el kellett hagyniuk a házat.
A lakást "az iszákos Feri" kapta az önkormányzattól, aki tartotta a szavát, és azonnal elment, amikor 1998 nyarán megkapta a 300 ezer forintot Horváthnétól. Az asszonyt azokban a hónapokban a nyugtatók tartották egyensúlyban, meg a tudat, hogy a gyerekeknek szükségük van rá. Folyton a párját látta maga előtt, amint lángolva beront az udvarról - csak a hangjára ismert rá, "olts el, Bori!", üvöltötte. A füstöt érezte az orrában hónapokkal később is.
1998 májusában eladták a gyáli kis házukat, és Baktalórántházára mentek egy ismerőshöz albérletbe. A pénz mellé szocpolt akartak igényelni, hogy ott építkezzenek. A költözés estéjén "a gyerekek apja" (ahogy Bori a második urát, Bakró Vilmost szokta emlegetni) benzint akart leszívni egy nagy tartályból az udvaron. Utóbb senki nem tudta megmondani, hol keletkezett a szikra, amitől lángra lobbant. Egyenest a konyhába rohant, csak nézték a gyerekek, amint ráborítják a pokrócot, rázúdítják a vizet, és az ordításból és a füstből kibontakozik az apjuk. Miután eloltották, maga vezette el az autót a rendelőig. Csak ott fordult le az ülésről, eszméletét vesztve; 95 százalékos égési sérülésekkel szállították Nyíregyházára. Még öt hetet élt, a vége felé már lélegeztetőgépen.
A temetésre és az orvosokra elment pénzen kívül a ház árából maradt 500 ezer forint. 100 ezret kapott az ügyvédnő, 300-at a Feri, ötvenet rá kellett költeni a lakásra. Így kezdett új életet a Vaskapu utcai lakásban Bori.
H
"Az elhalt uram vashulladékkal foglalkozott. Sajnos nem volt bejelentve, ezért nem kapok utána árvaságit" - sóhajt az asszony. Az elmúlt években Bori hol dolgozott, hol nem. A három műszakot nehéz volt megoldani, egy ideig a gyermekjóléti szolgálat segített: elvitték a gyerekeket a napköziből a szállóra, amíg az anya oda nem ért a munkából.
A házban nem szívesen engedte ki a gyerekeit az udvarra. "Az emeletről sokszor csak úgy szórakozásból levizeltek az udvarra sokan. Meg féltettem is az enyimeket. A Vilikémet egyszer úgy megverte egy csapat gyerek a házból, hogy bekakilt fájdalmában - meséli. - Nem tudom, egy ilyen beteges kis gyereket hogy lehet verni. Mert a Vili epilepsziás."
Telt az idő, de az önkormányzattól csak nem jött a jóváhagyás a lakáscserére. Annak idején - Horváthné szerint - a Ferivel együtt már egy tanúk által szignált szerződéssel keresték fel az ügyvédet, dr. Honthegyi Gizellát. (Neki kellett megtalálnia a megfelelő jogi konstrukciót, hogy Bori legális bérlővé válhasson.) A javításokkal teli, kockás papírra kézzel írott szöveg sajátságos "gentlemen´s agreement", melyben Polgár Ferenc megígéri, hogy "a tulajdonában álló lakásról" 300 ezer forint fejében lemond Horváth Zoltánné javára. Mindketten tartották magukat ahhoz, amit ígértek. Erősen kétséges, hogy bármelyikük is tisztában lett volna a tulajdonosi és a bérleti jogviszony közötti különbséggel. Az ügyvédnő, állítása szerint, figyelmeztette a feleket, hogy az önkormányzat jóváhagyása előtt Borinak nem szabad sem fizetnie (a fennmaradó összeget), sem beköltöznie a Vaskapu utcai lakásba - ám ez mégis megtörtént. Horváthné viszont határozottan úgy emlékszik: az ügyvédi irodában fizette ki Ferinek a második részletet ("ezért is nincs róla papír"), és az ügyvédnő csupán annyit mondott: minden rendben lesz, ne aggódjanak. Honthegyi Gizella állítja: nem foglalkozott azzal a papirossal, amelyet a felek egymás közt írtak. Megfogalmazta a szerződést, beadta a papírokat az önkormányzathoz, és ezzel megtette a dolgát. A cserealapot egy ingatlanügyletekkel foglalkozó nő, bizonyos Tolmácsné "szállította", aki neki régi ügyfele, az ingatlanhoz azonban neki (az ügyvédnőnek) semmi köze.
A XIX. kerületi cserealap ügyében helyszíni szemlét tartott a IX. kerületi önkormányzat, így kiderült: Horváthnét arrafelé nemigen látták. Az ügyvéd szerint az önkormányzati tulajdonú lakáscseréket egyébként is rendre el szokta utasítani a IX. kerület.
Horváthnénak nem sokkal azután kellett elhagynia a Vaskapu utcai lakást, hogy Balogh Mónikáékat kiköltöztették. Horváthné a IX. kerületben jogcím nélkülinek számít. 1998-ban bejelentkezett ugyan a Vaskapu utcai lakásba, de az önkormányzat - mint bérbeadó - ehhez nem járult hozzá. Horváthné a négy gyerekével hontalan.
H
Bori sokat álmodik. "Talán a nyugtatók miatt van" - mondja. Többnyire füstöt, hadonászó embereket lát, olyankor már reggel is kell a drazsé. A fiúk sem igen hagyják pihenni. Mindkét kicsi vele akar aludni az anyaotthonban. Az egyik mellé, a másik a lábához fekszik. Megküzdenek a helyükért minden este.
Ébren is álmodik. Arról, hogy beköltözik a lakásba, amelyikről majd meglesz a papír is, és nem vehetik el tőle. "Akkor majd elmegyek a Klódiámér meg a Ricsiér is, sőt talán az Erikám is ideköltözne hozzám, akinek már gyerekei is vannak. ´k az én első házasságomból való gyerekeim, még óvodások voltak, amikor elvették őket tőlem. Az apjuk, a Horváth Zoltán, a férjem a mai napig. De ő nekem nem kell már soha. Annyit vert, hogy elhagytam, és följöttem Pestre munkát találni. Nem akartam elhagyni a gyerekeimet. Már el volt intézve a hetes óvoda, és mentem haza, hogy elviszem őket. De az uram közben beadta a két kicsit az intézetbe. Az Erikát az anyukámék nevelték föl, a Klódiát és a Ricsit nevelőszülőkhöz adták ki. A Ricsi megszökött, és most intézetben van, tudom, hogy a Klódiámnak is rosszul megy a sora. Mennyit mondta a Vili, a második uram: meglátod, Bori, ha fölépül a házunk, hazahozzuk őket is. Nem lesz nekünk házunk már soha."
Mihalicz Csilla
