Posztjáról másfél éve mondott le: a visszavonulást a magánszférába avval indokolta, hogy ennyi idő után nem árt váltani. A lemondása utáni megnyilvánulásaiból azonban kiderült az is, hogy nem mindenben ért egyet a jelenlegi kormány NATO-politikájával. Néhány héttel ezelőtt bedobták a nevét mint az esetleges Medgyessy-kormány hadügyminiszteréét: aztán hamar kiderült, a hír nem igaz. A Narancs először a Washington Post másfél héttel ezelőtti cikkéről kérdezte.
Simonyi András: Nem hiszem, hogy a Washington Post megengedné magának azt, hogy egyoldalú források alapján alkosson ítéletet. Az írás arról tanúskodik, hogy Magyarországra mint a NATO család egyik olyan tagjára figyelnek oda, amelyik Közép-Európában kulcsszerepet játszhat. Én persze akkor örültem volna a legjobban, ha a Washington Post azt írja, hogy Magyarország bebizonyította: a NATO-tagsággal jól lehet élni, hogy az általunk jól ismert kritériumokat, tehát a politikai stabilitást, a piacgazdasági stabilitást, a jószomszédi viszonyt és a kisebbségekkel kapcsolatos megnyugtató politikát teljesíti.
MN: Elképzelhetőnek tartja azt, hogy a magyar kormányzat épp a cikkből értesült először az amerikai kifogásokról?
SA: Nem tartom kizártnak, de ha ez a helyzet, akkor nagyon nagy baj van. A diplomáciai testületnek az a kötelessége, hogy hiteles és reális információkat továbbítson a kormányzat részére a befogadó közegből. Ha nagy az ellentmondás aközött, amit az adott országban ténylegesen mondanak, és amit a magyar diplomaták jelentenek, akkor baj van. Valószínűleg nem is lettünk volna NATO-tagok, ha annak idején a magyar diplomáciai kar nem jelzi vissza nagyon durván azokat a hibákat, amelyeket az első, botladozó lépések során elkövettünk. 1994 őszén Magyarország megítélése nagyon rossz volt. Az ekkoriban érkező, konkrét és kemény üzenetek lényege az volt, hogy ha így folytatjuk, Magyarország nem lesz benne a NATO-bővítés első körében.
MN: Mik voltak a kifogások akkoriban?
SA: Lelassult a haderő-átalakítás. Lefékeződött a gazdasági reform. A szomszédokkal nem álltunk valami jól. De akkor épp ezeknek az üzeneteknek a hatására erősödtek a civil kontrollt szorgalmazó törekvések. A jelzések komoly szerepet játszottak abban is, hogy a Partnerség a békéért programot maximálisan kihasználtuk, hogy később beindult Taszár, hogy részt vettünk a boszniai békefenntartásban. És végül, de nem utolsósorban említem az alapszerződések megkötését. Megtehette volna az akkori diplomáciai kar, és ez nagyon kellemes dolog lett volna, hogy azt jelenti haza: minden rendben van, kisebb kritikai észrevételek előfordulnak, de nem kell hozzányúlni a dolgokhoz. De nem ezt tette. De hadd mondjak egy pozitív példát ennek a kormánynak a hivatali idejéből is. Nem vitás, hogy a kosovói válság idején jól teljesített a kormány. Ugyanakkor nagyon sok kemény kritikai észrevétel is érkezett, amelyeket a kormány megszívlelt.
MN: Mit tartalmaztak ezek a kritikai észrevételek?
SA: Azt, hogy nem lehet félszívvel hozzáállni a kosovói részvételhez. A vajdasági magyarokkal kapcsolatos aggodalmakat jogosnak tartották, de azt nagyon határozottan kérték, hogy ezeket hozzuk összhangba a szövetségesi szerepünkkel. Ezt a kormány meg is tette.
MN: Melyik momentum volt az, amiből azt a következtetést vonták le, hogy félszívvel veszünk részt az akcióban? A szárazföldi csapatküldések körüli aggályoskodás?
SA: Ezzel nem érdemes foglalkozni, hisz idáig nem jutottunk el. De az elején még a nyilvánosság előtt is hangzottak el olyan megjegyzések, hogy korlátozottan kívánunk részt venni az akcióban. Ez akkor egy újdonsült tagtól meglepetést keltett. De a kormány határozottan reagált. Kosovói részvételünk így az atlanti integráció szempontjából mindenképpen sikeres volt.
MN: Aggaszthatja-e a NATO-t az, amit a cikk is említ, hogy tudniillik egy olyan párt kerülhet hatalomközelbe, amely nyíltan Magyarország NATO-tagsága ellen foglal állást?
SA: A NATO-t valóban aggaszthatja az, ha azokban az új demokráciákban, amelyeket azért vett fel, hogy stabilizálja a demokratikus intézményeiket, és segítse őket felzárkózni a nyugati demokratikus normákhoz, hirtelen teret nyernek a radikálisan szélsőséges irányzatok. Ha Magyarország e tekintetben rossz hírbe keveredik, az számára semmi jót nem jósol. Persze, ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy a NATO valamelyik intézményében ez a kérdés napirendre kerül. Inkább arról van szó, hogy a legfontosabb NATO-fővárosokban, Washingtonban, Párizsban, Londonban, Berlinben kételyek fogalmazódnak meg. És persze Brüsszelben, az EU-ban: hiszen a kettő összeér. Ha ezekben a fővárosokban a döntéshozók megkérdőjelezik Magyarország elkötelezettségét az említett négy kritériummal kapcsolatban, az épp olyan, mintha magában a NATO-ban történne ez meg. Miközben lehet, hogy magában a NATO-ban formálisan semmi ilyesmi el sem hangzik. De ettől a kritika még létezik. És meglepne, ha a magyar konzervatív politikusok ezt nem érzékelnék. Némelyikükön látom is a nyűglődést, hogy szeretnének egy cordon sanitaire-t vonni maguk és a MIÉP közé. Ezt egyébként a NATO is differenciáltan látja. De igazán a végeredmény számít. Ha egy olyan konstelláció jön létre, amelyben a MIÉP-nek akár nyílt, akár nem nyílt, de kormányzati befolyása lesz, akkor az Magyarország számára beláthatatlan károkat okozhat.
MN: Vezethet-e ez adminisztratív lépésekhez is? Ki lehet-e mondjuk Magyarország szűrét tenni a NATO-ból?
SA: Nem. Nincs ilyen klauzula. De novemberben jártam Dániában, ahol erről a kérdésről is beszélgettünk dán szakértőkkel. Nagyon óvatosan kell ezzel bánni, hiszen a gondolat felmerült. Mégpedig azért, hogy jó értelemben kényszerpályán tartsák az új és esetleg leendő tagokat. Ez egy veszélyes eszköz, és veszélyes lenne ezzel fenyegetni. De mégiscsak azt jelzi, hogy van igény egy olyan mechanizmus kialakítására, ami segítheti ezeket az országokat abban, hogy a centrum felé tartsák az irányt. A politikai elszigetelődés legalább olyan kemény lehet, mint egy adminisztratív intézkedés. Az, hogy a NATO milyen irányba építi fel az infrastruktúráját, hogy milyen beruházásokat hogyan oszt el, attól is függ, miként tudjuk az érdekeinket érvényesíteni. Az érdekérvényesítés háttere pedig egy-egy ország politikai és katonai teljesítménye. Lehet úgy bűnhődni egy rossz lépésért, hogy az nem nyilvánul meg adminisztratív lépésekben, de nagyon súlyos hátrányokat okoz. Például abban, hogy nem figyelnek ránk oda fontos kérdésekben.
MN: A mostani kifogások között felmerülhet-e a státustörvény?
SA: A státustörvénynek alig volt visszhangja a NATO-ban. Inkább csak akkor kezdtek foglalkozni vele, amikor vita lett belőle. A NATO-t az érdekli, hogy az országok között korrekt, tisztességes kommunikáció zajlik-e, és hogy meg tudják-e oldani az egymás közötti problémákat. Ugyanakkor az Észak-atlanti Szövetségben keserű tapasztalatok is vannak két tagország belső ellentétéről, és a NATO nagyon nem örül annak, ha újabb tapasztalatok ezt felidézik. Ha magával a státustörvénnyel nem is, azzal már igenis foglalkoznak, hogy egy NATO-tagország mit sugall a környezetének. De ebben az ügyben a NATO nem foglalt állást, és nem is fog.
MN: Volt már rá példa, hogy a NATO csillapította két tagország súlyos vitáját.
SA: Sokan lökik vissza az egész szomszédság kérdéskörét azzal, hogy lám, van két NATO-tagállam, Görögország és Törökország, amelyek intenzív, már-már fegyveres konfliktusban álltak egymással. A görög-török konfliktusban a NATO-nak valóban stabilizáló szerepe volt. De a 70-es években más volt a világpolitikai helyzet. A két nagy tömb szembenállása által meghatározott erőtérben egészen más jelentéssel bírt a görög-török konfliktus. Azóta ez a szembenállás megszűnt, és más lett a NATO szerepe is. A NATO elindult más irányba, a korábbi egyértelműen és szinte kizárólagosan katonai funkciója mellett előtérbe került az új demokráciák stabilizálásának feladata, az új értékrend közvetítése. Nekünk az a dolgunk, hogy ebben a térségben NATO-tagként, a NATO-n keresztül azt üzenjük, hogy ezeket a dolgokat lehet megnyugtatóan rendezni. A NATO-ban eszébe sem jut senkinek az, hogy a görög-török konfliktushoz mérje a szomszédokkal támadt nézeteltéréseinket. Más a kor, más a mérce, más a feltételrendszer. A szövetség nem számolt azzal, hogy a belépő új tagok magukkal hozzák a konfliktusaikat is. Ezért volt olyan hihetetlenül fontos az alapszerződések megkötése. A NATO úgy értékelte, hogy evvel egyszer és mindenkorra elhárult mindenféle konfliktus lehetősége.
MN: Ez akár naivitásnak is tűnhet. Végső soron az alapszerződés csak egy darab papír. A társadalmi változásokat legfeljebb megelőlegezni tudja.
SA: Ha komolyan vesznek egy országot, és az az ország azt mondja, hogy komolyan veszi a kritériumokat, azt a NATO elhiszi. Ezek nem jogi természetű garanciák, hanem politikaiak.
MN: Az őszi prágai NATO-csúcson komoly formában szó lesz az újabb bővítési fordulóról. Szlovénia és a balti államok biztos befutónak látszanak, de szóba jöhet Románia és Szlovákia is. Ön mit gondolna jó megoldásnak?
SA: Magyarország nem lehet szűkkeblű közép-európai sorstársaival szemben. Azt kell sürgetnünk, hogy a NATO velük is tegye meg mindazt, amit velünk megtett. A NATO-tagságunknak erős stabilizáló hatása volt. Például a magyar gazdaság számára. Az 1996 és 2001 között jellemző erős külföldi beruházási kedv annak is szólt, hogy Magyarország rákerült a térképre, és a nagybefektetők elhitték, ebben az országban szabad és érdemes megjelenni, hiszen a NATO védelmét élvezi. Nekünk az a jó, ha a többi ország is élvezi ennek az előnyét, hiszen nem attól leszünk boldogok, ha szegény államok és bukdácsoló demokráciák vesznek minket körül. Ugyanakkor a kritériumok számonkérésében nagyon szigorúan kell eljárni. A NATO is válaszút elé ért. El kell dönteni azt, hogy mi lesz a jövőben a szerepe. Az őszi prágai csúcson előbb arról kell határozni, hogy milyen irányban fejlődik a NATO, és ebből következően kell meghozni a döntést a bővítésről. Szerintem az lenne a legszerencsésebb, ha a NATO azt üzenné a feltörekvő demokráciáknak: igényt tartunk rátok, számolunk veletek, de tudomásul kell vennetek, hogy nagyon szigorúan számon fogjuk kérni a kritériumokat. Ezért nagyon fontos, hogy ezeket a kritériumokat, a haderőreformot is beleértve, Magyarország maradéktalanul teljesítse, mert ránk fognak hivatkozni. Egy rosszul eldöntött és ügyetlenül megvalósított bővítés végzetes hatást gyakorolhat a NATO egészére. Ha tovább növekszik a legnagyobb, a közepes és a kisebb szövetségesek közötti aránytalanság, akkor a kis országok - Magyarországgal együtt - a perifériára fognak szorulni. Márpedig ez megengedhetetlen lenne.
MN: Attól tart tehát, hogy a bővítés esetén akarva-akaratlanul kialakul valamiféle másodosztályú tagság? És hogy Magyarország is ebbe a kategóriába szorul bele? Esetleg hogy ezek a félkész demokráciák NATO-tagként magát a NATO-t lehetetlenítik el?
SA: A meghívás és a tényleges tagság között egyes országok esetében jelentős időbeli eltérés lehet, hogy a jelöltek maradéktalanul felkészülhessenek. De azt is látnunk kell, hogy például a balti államok, de akár Románia vagy Szlovákia is több időt kapott a felkészülésre, mint Magyarország. Sőt a tagságuk lebegtetése még ösztönzően is hathatott rájuk. Ezért talán jobban meg is értették, hogy ez itt egy olyan pálya, ahol nagyot kell teljesíteni. Mi pedig könnyen olyan szituációba kerülhetünk, ahol nem a dánokkal vagy a norvégokkal, vagy a spanyolokkal leszünk egy súlycsoportban, hanem az új tagokkal. Úgy érzem, a mostani kormány nem ismerte fel, milyen lehetőségek rejlenek az elmúlt három évben abban a tekintetben, hogy előnyre tegyünk szert. Ezért tartom súlyos hibának, hogy magára hagyták a honvédelmi tárcát. Miként azt is, hogy szeptember 11-e után nem ajánlottunk fel csapatokat. Valószínűleg a felajánlást nem fogadták volna el, de a gesztus sokat számított volna. Az akkori habozásban én már a választásokra való felkészülést is érzékelem. Pedig a katonák saját maguk határozottabban zárkóznak fel a NATO mögé, mint mostanában a politikai vezetés. A magyar katonák egy része nem csak kész, de hajlandó is lett volna arra, hogy kiegészítő, harcoló csapatok kötelékében részt vegyen a boszniai vagy akár az afganisztáni hadműveletekben. Hisz mégiscsak ilyen akciókra készülnek egész életükben. A románok megérezték a lehetőséget, és jó időzítésben felajánlottak csapatokat az afganisztáni beavatkozáshoz. De nem áltathatjuk magunkat avval sem, hogy az összes közép-európai ország egy kategóriába tartozik. A kétévenkénti legnagyobb NATO-hadgyakorlatot az idén részben Lengyelországban rendezik. Ha felveszik a baltiakat, ők a dánokkal, a norvégokkal és az izlandiakkal fognak egy erős blokkot alkotni. Hajlamosak vagyunk lesajnálni őket, miközben fogalmunk sincs, hogy mennyire előre tartanak.
Bojtár B. Endre
