Müller Péter Sziámi: Három éve a Szigeten a legtermészetesebb úton vége lett az előző felállás történetének, ami úgy kezdődött, hogy még korábban, a Nap-Nap Fesztiválon vége lett a Gasner János-féle Sziámi zenekarnak. Akkor született gyerekünk, egy kis faluba költöztünk, Zalába. Mindig városi srác voltam. Ez nem életformaváltást, hanem vadiúj reinkarnációt jelentett. Fillérekért vettünk egy lepukkant parasztházat nyaralónak, de egyszer csak úgy döntöttünk, odamegyünk lakni. Ebben legfőbb szerepe a traumatikus impulzustömegnek volt, amit számomra a rendszerváltás nevű dolog okozott. Azért nem mondok egyszerűen rendszerváltást, mert előtte is, utána is hiányoltam a rendszert. Előtte Hollandiában voltam, ahol állítólag körülbelül az a berendezkedés, ami felé mozdulni kellett volna; ehelyett egy veszett, béna, törtető kapkodás indult el itt. Ebbe nem tudtam beilleszkedni. Kicsit megijedtem a fölkínálkozó lehetőségektől. Nem akartam elveszíteni a nyugalmamat. Ez azzal járt, hogy a szerintem nagyon értékes és számomra nagyon örömteli, bár gyötrelmes Sziámi zenekart is föl kellett adni in floribus. Mondhatnám azt is, hogy összevesztünk, de egyszerűen olyan feszültségek keletkeztek, hogy nem lehetett folytatni. A faluban egész jól elvoltam zenekar nélkül. Aztán kiderült, hogy a környéken laknak zenészek, hozták egymást, ebből lett egy házi zenélés a kisszobában, majd mindenféle előzetes elgondolás nélkül egy zenekar, ahogy egyébként az összes többi is. A zalai zenekarban annyi energia és kötelék volt, ami jó pár éven keresztül bírta. Addig, amíg ott laktam. Jó dolgok születtek belőle még akkor is, ha sokan szememre vetették, hogy nem annyira bonyolult vagy valódi lelki történet, mint az előző. Aki nem lakott abban a faluban, és nem került kapcsolatba ezekkel az emberekkel, az kívülről nem érthette, de én soha nem a tánczene felől ítéltem meg, ami történt velem, hanem a sorsom felől. Ez nekem akkor a sorsom volt. Ha kérdezték, azt mondtam, egy antigravitációs kaland. Amikor újra Pestre költöztem, akkor egy ideig még lejártam próbálni, született egy lemez is, aminek a címe Illa berek, mert számomra folytathatatlan lett. Ez három éve volt. Azóta körülbelül annyit csináltam, hogy tanultam színházat csinálni egy kis szobateátrumban, Miskolcon, a Nemzetiben, ahová Hegyi Árpád Jutocsa hívott. Vele egyszerre jártunk főiskolára.
Filmrendező szakon végeztem, de a színházat legalább annyira szeretem. Színházban nőttem fel, mamám az Operában táncolt, aztán büfés lett. Az Erkelben egyszer élő birkanyáj szerepelt, én meg kék kantáros nadrágban fönn maradtam az egyik birka hátán, amikor János vitéz hátulról beterelte őket a színpadra. Gyerekként végigültem a próbákat, amikor Vámos László a Hamletet rendezte Gábor Miklóssal a Madáchban, de legalább ekkora érdeklődéssel éltem együtt Halász Péterékkel, amikor lakásszínházat csináltak, dolgoztam Molnár Gergelyékkel is. Miskolc ennek az ellentéte volt, de pont ettől vonzó, megint egy antigravitációs kaland. Sok helyen tudom magam jól érezni, sokféle embert meg tudok szeretni, ha nem gazember. Soha nem kerültem ki azokat a helyzeteket sem, amelyek "kellemetlen mellékkörülményként" prosperitással is jártak, azonban ezeket is a szép iránti makacs vágyakozásom (nevet) húzta elő belőlem, de ha valami annyira elsült, hogy már tilosban járásnak éreztem, abbahagytam. Amikor azt érzem, hogy előreszaladtam, megállok. Mikor a zenekaraimból (a korábbiak: URH, Kontroll Csoport - a szerk.) kis híján sikeres popzenekar lett, mindig abbahagytam. Nem mert az esetleg rossz dolog, hanem mert nem tudtam földolgozni a történetet. A filmezéssel ugyanígy voltam. Már főiskolás koromban nagyjátékfilmet rendeztem (Ex-Kódex, 1983. - a szerk.), ilyen ígéret voltam vagy micsoda, de egyszer csak azt éreztem, hogy egy ideig nincs mit csinálnom, elvesztettem az érdeklődésem a film iránt. Elég gyors tanulónak gondolom magam. Amit akkor erről tudni lehetett, azt tudtam, és féltem, hogy úgy megyek előre, hogy összetörhetem magam. Az egy kegyetlen kor volt. Csehov azt írja a naplójában, hogy csak annyira akar érteni a politikához, hogy meg tudja magát védeni tőle. Szerintem körülbelül mindennel így kell lenni. Amitől nagyon viszolyogtam, azt nem engedtem magamhoz. Próbáltam úgy élni a sűrű meg a laza között, ahogy az ember természetes életritmusban hol alszik, hol ébren van. Most nagyon éber vagyok. Egy hároméves tanuló, pihenő, reflektív korszak után a Trafóban a barátaimmal megcsináltuk Az angyal az égre, ördög a falra című játékot. Ehhez zene kellett. A Magyar Narancs is elég sokat baszogatott, hogy miért nem dolgozom olyan kollégákkal, mint a Gasner, de nyilvánvaló volt, hogy a Jánossal megnézzük, van-e együtt tennivalónk. Lett egy zenekar a színházhoz. Két hónapi próba során meg lehetett érezni, mekkora öröm és inspiráció van benne. Új számok kezdtek születni, nem lett volna jó megállni. Nem véletlen, hogy az új lemez és koncert címe Egyszerű teremtés. Egyrészt az ember nagyon egyszerű teremtés, másrészt a teremtés nagyon egyszerű. Világéletemben azt élveztem a legjobban, hogy pár emberrel együtt dalokat csinálunk. Valahol én költő vagyok, onnan kanyarodtam el. Ettől nyugodt vagy teljes az életem. Nem kérdezted, de ha megkérdeznéd, ki szeretnék lenni, azt mondanám, a Seress Rezső.
MN: Ez nem jutott eszembe, az viszont igen, hogy édesapád, Müller Péter írt egy darabot Seress Rezsőről.
MPSZ: Seresst mindig a dalszerző zseni etalonjának tartottam. Talán ő az első a világon, aki írt egy dalt, különös hendikeppel, a Kispipában, ami 135 lemezen jelent meg. Evvel megszületett az énekelt világsláger kategóriája. Ekkora boom soha nem volt, mint a Gloomy Sunday. Amikor azt mondom, hogy Seress Rezső szeretnék lenni, akkor a világháborút és a teljes globalizációs történetet megemésztve mondom, hogy keresem a helyet, ahol tudom, az a dolgom a világban, hogy egy-két hetente szülessen egy új dal, és azt meg lehessen mutatni az embereknek. Hasonló történik a rock-pop iparban is, személytelenül és a közepesre törekedve, fölülről diktált etalonokkal. Abszurd, ha a rádiók mondják meg, hány másodpercen belül kell jönnie a refrénnek. A jó helyzet a személyes helyzet, ahol nem az a lényeg, hogy mikor jön ki egy lemez, hanem hogy mikor születik egy dal. A dal a legfontosabb dolgok egyike a világon. Ez a történet úgy kerek, hogy Miskolcon, Vida Péterrel és Ábrahám Istvánnal a főszerepben megrendeztem a Szomorú vasárnapot, amit előadtunk Clevelandben is. Azt hittem, magyar lesz a közönség, de a kétharmaduk amerikai volt. Kivittem a szüleimet is, ez volt a legjobb kirándulásunk életünkben. Rengeteget tanultam Miskolcon, megrendeztem a Mária evangéliumát és a középiskolai tananyaghoz kapcsolódó előadásokat is, összerakhattam mindazt, amit szcenikáról, dramaturgiáról, zenéről tudok.
MN: Többször említetted, hogy ez is, az is tanulási folyamat volt számodra. Évekkel ezelőtt, amikor egyszer beszélgettünk, azt mondtad, a legtöbbet a gyerekektől lehet tanulni.
MPSZ: Három gyerekem van, Ancsa, aki most a Sziámiban énekel, Igó Évától, Zsófi, aki tizenhat éves, és most velem lakik, Bárdos Deák Ágitól, és a tíz- éves Máté Vidó Anditól, aki a Szigeten dolgozik velünk. Azt szoktam mondani, hogy a gyerek mindentudó, és az élet felejtés. Ez a dialektika minimuma, de a világ ennél bonyolultabb, nyilván van trialektika és így tovább. Kicsit unalmas már két sarokpontra építeni. Lassan paradoxonokban kezd megfogalmazódni a világ. Engem is sokszor vádoltak azzal, hogy paradoxonszerűen gondolkodom. Igen, mert gyakran már egy gondolatot kifejteni sincs idő, sem annak az antitézisét, az pedig, hogy az ember a többi sarokpontot, a többi színezéket is mellé rakja, ebben a tempóban lehetetlen. Az egyszerű, paradox dialektikának kedvez a dalszerűség, de álmomban sokszor próbálok több sarokpontra helyezkedve gondolkodni. Ez a kérdés azért aktuális, mert van a kincstári magyar tévében egy szimpatikus műsor, az Alaphangok, ahol a minap felkértek, beszéljek öt percet arról, amiről akarok. Végiggondoltam, mi az az alapszó, amit nem tudok kikerülni. Ez a szó nekem a sors. Számomra a sors a jó kategória, szemben a véletlennel és a végzettel. Körülbelül azt fejtettem ki, hogy nem igaz, hogy véletlenek irányítanak, és nem igaz, hogy végzetként sújt le ránk az életünk. Az életünk sors. S mivel létezik sorsjáték is, én azt emelném ki, hogy a sors egy játékostárs. Azt tudomásul véve kéne élni az életet, hogy minden újszülött hatalmas tudással születik. Ezt a tudást vetíti rá az életére: elfelejti vagy használja, de viszonyban van vele. A genetika és az informatika fejlődésével eljutott oda a tudomány, hogy az információ mennyiségét kalibrálni lehet, a kromoszómakutatás pedig megállapította, hogy egy újszülött kromoszómáiban körülbelül 23-24 milliárd szónyi tudás van kódolva. Ha az embert egy élő könyvsorozatnak tekintem, akkor az élet feladata az lenne, hogy olvassa ki önmagát. Ez elég jól összecseng a delphoi jósda, az európai tudás kútfője feliratával: Ismerd meg önmagadat. Alig ment le az adás, a Magyar Nemzet glosszaírója kikérte magának, hogy mit hülyítem a népet. Mit képzelek magamról? Hogy én vagyok a homo novus, akinél ott a megfejtés? Ez jó kérdés, szembe kell nézni vele, és jókor is jött, mert el kellett gondolkoznom, miért is dolgozom most a zenekarral pont egy Egyszerű teremtés című anyagon, és miért is beszélek arról, hogy egy új világhoz keressük a szereplőket. Egyébként Carl Sagan Nobel-díjas amerikai asztrofizikus magyarul is megjelent könyvéből vettem, hány bit információ van egy kromoszómában. Én csak azt számoltam ki egy pihent napon, hogy egy 23-24 milliárd szavas könyvnek körülbelül az ötödét lehetne egy élet alatt gyorsolvasással kiolvasni, ha pisilni sem kel fel az ember. Hogyan felejtünk? Én például egyetemista koromban hihetetlenül könnyen jegyeztem meg dolgokat. Ez azóta nyilván kopott, mert nem tréningeztem, és mert akartam is, hogy kopjon, mert irgalmatlan mennyiségű fölös információ is bekerült a hard discre, kellett a hely. A sors működése körülbelül úgy jön ide, hogy hiába volt a kromoszómáidban a hatalmas passzív tudás, a születés nagyon erős impulzusára úgy reagálsz, hogy eldobod az egészet. A tudás egy puzzle, a születés pillanatában összetörik a kép. Az lenne a meló, hogy ezt a puzzle-t összerakd. De nem ezt csinálják az életük során az emberek, legfeljebb, ha sokkal később hiányérzetük támad, megpróbálnak visszaszaladni érte a szülőszobába. A halál az a mozzanat, amikor mindenkinek legalább egy villanásra fölragyog ez az örök térkép, a fénykapu, amin be kell lépni; ez fényképzavar, de így mesélik, és így képzelem. Vannak, akik halálukig nem gondolnak erre, mert elvakítja őket a fizikai világ káprázata, miközben irdatlan hiányérzetük van, amitől nagyon agresszívek is lehetnek. A sors az, hogy hova születik egy ember, mi történik vele, és erre miként reagál. Ez egyben a szabadság is. A sors a játékostársad, dönthetsz, mi legyen a következő lépésed. Mint a sakkban.
MN: Mi neked most a Sziget, és mi vagy te most a Szigetnek?
MPSZ: Kezdettől én voltam mondjuk a tartalomfelelős és lobbista, mert az én arcomat valamennyire ismerték, és abban az időszakban sok egykori kollégám és házibuli-barátom került olyan pozícióba, ahol segíthetett, a Karcsi (Gerendai Károly - a szerk.) pedig a szervező volt. A Sziget a Sziámi-táborokból nőtt ki. Ezeken maximum nyolcvan ember jött össze különböző helyekről, ahol a zenekar járt, és akik a legközelebb álltak hozzánk. De nem volt rájuk elég időnk, ezért kitaláltuk, hogy összehozzuk őket egymással. Fillérekért kibéreltünk Zalaegerszeg mellett egy úttörőtábort, volt konyha, szabadtéri színpad, focipálya, strand, vetítés. Lemodelleztük kicsiben a Szigetet. Nem hirdettük, de már a második évben nyolcezren jelentkeztek nyolcvan helyre. Kiderült, hogy valamire szükség van, ebből lett az első hajógyári-szigeti Kell egy hét együttlét. A második évben lett nemzetközi a fesztivál, nagyot kellett fejleszteni. Kimondtuk, hogy a Diáksziget nem azért diák, mert iskolai tanulóknak csináljuk, hanem mert olyan embereket, világegyetemistákat várunk, akik nyitottak egymás és saját maguk tanulmányozására, hajlandók elmélyülni valamiben. Ez volt az az év, amikor eladósodtunk, és kezdett a dolog olyan bonyolulttá válni, úgy viselkedni, mint egy élő organizmus. Addig jó a Sziget, amíg ott meg lehet találni annak a skanzenjét is, ahogy létrejött, és annak a skanzenjét is, ami felé megy a világ. A Sziget számomra nagyon hasonlít egy gyerekhez, aki egy szerelemből megszületik, és most, nyolcévesen nagykorú lett. Rengeteg meló volt vele, kellett hagyni nőni, ugyanakkor vigyázni is kellett rá, mert manapság veszélyes utcára engedni egy gyereket, ha nincs beavatva abba, hogy mit jelent a lét ebben a világban. Nem szabad rátapadni egy kamaszra, de tudni kell, mi van vele. Miközben arra kellett törekednünk, hogy elérje az optimális formáját, arra is ügyelnünk kellett, hogy megtartsa saját magát. Föl kellett nőnünk ahhoz, hogy együtt tudjunk élni vele. Időközben rájöttünk, hogy muszáj a stábot egész évben együtt tartani, ami azt jelentette, hogy több tucat embernek munkát kellett kínálnunk vagy legalábbis lehetőséget, hogy a Sziget Irodán keresztül munkát szerezhessen magának. Nagyon jó szerkezet alakult ki, ahol minden, amit ez a harminc-negyven ember csinál az egész év során, valahogy összefügg a Szigettel (sorolja a neveket, fejben végigjárva a szobákat, de erre nincs hely - a szerk.). Az első három-négy év után most megint nagyon sok élvezetes tanulnivalóm és dolgom van. A zenekarok kiválogatásában kezdettől fogva nem akarok részt venni, mert kollégaként nem akarok hatalmi státusba keveredni, viszont nagyon szeretném erősíteni a Sziget színházi részét, részt veszek a website kialakításában, és annak a problémának a megoldásában, hogy mit kezdjünk a jövőben a Szigetre bejelentkező rengeteg civil vagy magát annak mutató szervezettel. És állandó feladatom, hogy vészhelyzetekben ott legyek. Ha azt kérded, ki vagyok én a Szigetnek, akkor azt mondom, hogy a cég úgynevezett kreatív igazgatója és egyik tulajdonosa, a Karcsi mellett.
Elmentem egyszer karatézni. Legelőször is meg kellett tanulni az elméletet. Az első pontja ez volt: a karate a zen, és a zen a karate. Volt ott egy mészárostanuló srác. Kíváncsi voltam, hogy fog ez hangzani az ő szájából. Teljesen hiteles volt, látszott, hogy belülről tudja. Én sokáig kicsit szégyenlős voltam amiatt, hogy Sziámi zenekarként fellépek a fesztiválon, amit cégtulajdonosként szervezek is. Próbáltam különválasztani magamban ezt a két dolgot. Ezen már túl vagyok. Rájöttem, hogy ez olyan, mint a zen és a karate, nem esik ketté a tudatomban: a Sziámi a Sziget, és a Sziget a Sziámi. Utólag jól átlátható az egész út. Elkezdtem verset írni, aztán zenélni, aztán nyilvánosságra törekedett a zene, érdeklődni kezdett iránta a nyilvánosság, keletkezett egy helyzet, amikor sok emberrel elmentünk nyaralni, ebből lett az első Sziget, majd ez a nagy fesztivál.
Szőnyei Tamás
A Sziámi zenekar augusztus 4-én, pénteken, 19.30-kor lép fel a Pepsi Szigeten.
