Halálosan komolyan vettem, marxista képzésemnek megfelelően, hogy a "lényeg" a gazdaságban van, azzal a meggyőződéssel fejeztem be az egyetemet, hogy a szociológia "az igazi"! Ezt tanultam az iskolában, hogy "van az alépítmény, meg van a felépítmény, és a lényeges dolgok a gazdaságban dőlnek el". Most is úgy gondolom, hogy fontos, csak azt nem gondolom, hogy a tevékenységek hierarchiában rendeződnének, hogy vannak a "fontos" tevékenységek és szintek a valóságban, és vannak a "nem fontos" luxusszintek, mint például a versírás. Ma már nem gyötröm magam, de egyetemistaként azt hittem, morális kötelességem, hogy elmélyedjek az Ágazati kapcsolatok mérlegében. Rendes ember a "fontos" dolgokkal foglalkozik, ha beledöglik, akkor is. Ma már nem így gondolom, nem, nem. Egyike a fontos dolgoknak, amit Kemény Istvántól tanultam huszonéves koromban, hogy ezeket a bolsevista morális parancsokat talán nem kell olyan komolyan venni.
Volt-e értelmük azoknak a huszonöt évvel ezelőtti kutatásoknak? Attól függ, hogy mit értünk a tudományos megismerés értelmén, egyáltalán a megismerésen, legyen az akár újságírói vagy irodalmi... A kutatásnak nem olyan direkt a kapcsolata a praxissal, hogy megnyomsz egy gombot - a megismerés gombját -, és "kijön" a változás. Ez nem ilyen egyszerű. A megismerésnek van egy bizonyos önértéke is. És nem azért volt értelme ezeknek a kutatásoknak, hogy most boldogabbak legyünk, hanem azért, hogy jobban ismerjük magunkat, a társadalmat, amiben élünk. Bizonyos előrejelezhetőséget persze hoznak az ilyesfajta kutatások. Leginkább talán abban, hogy hol vannak a korlátai a lehetséges "kimeneteleknek". Semmiképp sem azért vizsgálódunk, hogy azt mondjuk, "itt van a bölcsek köve, tessék!". Kiváltképp azért nem, mert bölcsek köve nincsen.
Már a hetvenes években leírtuk, hogy óriási botrány lesz abból, hogy tervszerűen gyártjuk az iskolázatlan népességet. Ha van további gazdasági növekedés, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért lesz a fékje az egész társadalom modernizálódásának és előrejutásának. Szóval ezt épeszű ember akkor is tudhatta, ha fogalma sem lehetett arról, hogy mondjuk három év múlva energiaár-robbanás következik. A piaci alkalmazkodás a tervgazdaság fenntartása mellett nagyon korlátos dolog. S hogy ez azért csak olyan "kvázi" piac, ezt viszont lehetett már akkoriban is látni. De a válság sokkal súlyosabb lett az előre jósolhatónál.
A nyolcvanas évek nagy szociológiai vizsgálatainál kifejezetten komoly feketelistázás volt. Tehát erről adminisztratíve gondoskodtak, hogy én egyik kezemmel ne írhassak illegális sajtót, a másik kezemmel pedig ne folytathassak empirikus kutatásokat. Ez volt a kirúgásomnak a par excellence magyarázata, hogy "visszaélek az adatokkal, melyekhez a tudományos kutatások során hozzájutottam". Még nem volt Beszélő, de a gépelt szamizdat, a Profil maga volt a "visszaélés".
Hogyan lehet elviselni a rengeteg nyomorúságot, a szinte megoldhatatlan élethelyzeteket, sorsokat föltérképezni anélkül, hogy belefásulnál vagy magad is rámennél? Van-e erre valamiféle technika? A legeslegkevesebb, amit csinálni tudsz, hogy jól kibeszélgeted magadat azzal, akinek sanyarú sors jutott osztályrészül. Megtanultam, hogy ne essek kétségbe - legalább én - nagyon. Mióta nem vagyok már annyira mozgékony, inkább "másodlagosan" találkozom az élettel. Mélyinterjúkat olvasgatni és feldolgozni, azért az már nem annyira megterhelő, mint amikor még naponta ötször került elém egy fizikailag is elviselhetetlen helyzet. Az egy kicsit nehezebb ügy volt abból a szempontból, hogy hogyan is lehet ezt kibírni. Úgy, hogy tudtam, kétségtelen, nekem könnyebb, mint nekik.
Megváltani a világot nem, de valami kicsit mozdítani mindig lehet... Egy picit előre lehet lendíteni valakinek az életét. Én ezt tanultam meg, a több évtized alatt, hogy a kevés - sok.
A családom nemcsak hogy tolerálta ezt az egészet, amit csináltam, csinálok, hanem egészen "belesimult". A nagyfiamnak itthon egy gyönyörű cigánylány volt a szerelme. És egy martinique-i nőt vett el Párizsban - félfekete unokáim vannak! És lehetetlenebbnél lehetetlenebb iskolákban tanít. Fel sem merült benne, hogy más gyerekeket is taníthatna, mint mondjuk arab gyerekeket. A lányom nem olyan könnyen teremt kapcsolatot, de sok-sok nyelvből fordít és tolmácsol. De amint fizetnek neki, rögtön rohangálni kezd, hogy melyik alapítványnak adjon belőle, mert az mégsem járja, hogy ő most egyszerre "ennyi" pénzt kapott. Szóval ki-ki a maga módján folytatja ezt az életformát. És én is csinálni akarom, amíg lehet. Nekünk ez a természetes.
Lejegyezte: Tamás Amaryllis
(A beszélgetés egyes részletei megjelentek az Amaro Drom 1996/8. számában.)
