Jóllehet a szabaddemokrata vezetők egyre-másra nyilatkoznak a párt egységéről, a békés egymásra találásról és az SZDSZ hétvégi, Mórra kihelyezett ügyvivői testületi ülésének (üt) jó hangulatáról, a múlt héten kisebb lázadás tört ki az egészségügyi miniszter jelölése miatt. Az ügyvivők nagy többsége szembeszállt az erőviszonyokat elsőre rosszul felmérő Kóka Jánossal, és leszavazta a pártelnök egészségügyiminiszter-jelöltjét. A három hete lemondott Molnár Lajos (lásd: A Titanic süllyedt el, Magyar Narancs, 2007. április 12.) utódjául az első pillanattól fogva Horváth Ágnes, a tárca eddigi államtitkára volt a legesélyesebb, aki mellett leginkább az szólt, hogy Molnár mellett az elmúlt tíz hónapban ő jelenítette meg az egészségügyi reformot. Ám ellene is ugyanez szólt - hogy tudniillik mindössze ennyi ideje vesz részt a politikában, s nemhogy az SZDSZ első, de a második és harmadik vonalába sem tartozik. Több liberális vezető attól tartott, "nagy lesz neki a kabát", és súlytalan marad a kormányban a rutinos szocialisták mellett.
Zörgetik a harasztot
Kókát a Molnár lemondása miatt meglepett ügyvivők alternatív jelölt keresésével bízták meg, amibe az elnök forrásaink szerint olyannyira belemelegedett, hogy húsznál is több jelöltet hallgatott meg. Közülük három-négy - meg nem nevezett - szakembert fel is kért a miniszteri posztra, de különböző okok miatt egyikük sem vállalta a megbízatást. Az utolsó jelölt már a múlt hét végén kiesett, Kóka azonban nem nyugodott bele, és tovább keresett, amire egyhetes határidőt kapott. Végül Erdős Attila üzletembert, a Genoid egészségügyi cég vezetőjét jelölte miniszternek. Erdőst az üt zöme elutasította, mert nem kötődik a párthoz, nincs igazgatási tapasztalata - és nincs köze az SZDSZ-ben vitathatatlan szimbólummá vált egészségügyi reformhoz sem, amihez a végrehajtót keresték. Az ügyvivőket - kellő ismeretek híján - bizonytalanná tette az az egészségügyi körökből származó híresztelés is, miszerint a Genoidnak és a cég egyik elődjének, a H-Mednek úgymond "ügye" van. (A híresztelés ma már homályba veszett alapja egy évekkel ezelőtti, az ügyvédi kamarai nyilvántartásban nem szereplő "OEP-közeli ügyvéd" kétflekkes összeesküvés-elmélete, amelynek forrását a hajdani egészségbiztosító vezetése tájékán - jelenlegi egészségügyi funkcionáriusok köreiben - kell keresni. A korrupcióval vádoló "információt" annak idején több lap bevette, a szerkesztőségekbe eljuttatott dossziékból ún. cikkek is születtek. A rendkívül szövevényes történet - amelyben például szerepel egy Genoid és egy Genodia nevű cég is - kezdeteiről, a H-Med ellehetetlenítéséről annak idején lapunk részletesen írt, lásd: Kézrátétel, 2001. november 8. - A szerk.) Kóka azonban az üzletembert preferálta, amit forrásaink azzal magyaráztak, hogy saját vezetői kompetenciáját próbálta bizonyítani a megfelelő jelölt prezentálásával, vagy, ha ez nem jutott az eszükbe, azzal, hogy a hozzá egyáltalán nem kötődő Horváth helyett saját embert akart Molnár megürült bársonyszékébe. Horváth érdekében összefogott az SZDSZ egészségügyi lobbija, a Demszky Gábor főpolgármester vezette budapesti csoport, valamint az elnökválasztáson Kókával szemben hajszállal alulmaradt Fodor Gábor. Egyes források állítják: minisztériumi emberek távozásukat is kilátásba helyezték arra az esetre, ha Kóka embere foglalta volna el a minisztériumot - például mindjárt keresnie kellett volna kabinetfőnököt. Más források ezt az információt a szájuk szegletében huncut mosollyal kommentálták, mondván, hogy éppen a mondott kabinetfőnök - Matejka Zsuzsa - volt a leginkább ellenérdekelt egy olyan miniszterben, akit nem Horváth Ágnesnek hívnak; s nemcsak azért, mert Horváthot többek szerint is ő "találta ki", hanem azért is, mert a tárca valódi erős emberének sokan éppen őt tartják.
Demszky Gábor a döntés előtti napon, de már Erdős bemutatkozása után a nyilvánosság előtt nyomatékosította, hogy Kóka jelöltjével szemben Horváthot támogatja (akit a főpolgármester egyúttal felszólított a fékezésre), és bár egy másnapi nyilatkozatában szövetséget és az üt-n belüli többséget ajánlott az elnöknek, még aznap este, biztos, ami biztos, az üt-ben a Fodor-táborral voksolt együtt. A 8:3-as szavazati arány végül is formalitás volt, mert Kóka - látva ellenfelei eltökéltségét - a hivatalos jelölés előtt közölte, hogy mindkét jelöltet alkalmasnak tartja. A Narancs által megkérdezett szabaddemokrata ügyvivők és egyéb prominensek véleménye megoszlott abban, hogy ha Kóka élére állítja a dolgot, keresztül tudta volna-e verni jelöltjét. Ezek persze spekulációk: maradt Horváth Ágnes, aki ily módon pillanatok alatt az SZDSZ egyik legfontosabb emberévé emelkedett.
Ha nagyon muszáj
Az egészségügyi tárcánál a sietséget a miniszterhiány magyarázta, a környezetvédelmi minisztériumnál viszont erre nem volt szükség, hiszen Persányi Miklós egyelőre a hivatalában van - és marad is május 8-ig, amikor a következő plenáris ülésen Fodor is leteheti az esküt. A leendő minisztert az üt kurta meghallgatás után egyhangúlag támogatta (vagy ahogy maga fogalmazott, "kérte föl a posztra"). Feltételként a tárca stabilitása és egy-két vállalás került szóba; például a jövő nemzedék országgyűlési biztosi tisztsége, illetve a párton belüli lényeges kérdésekben az együttdöntési kötelezettségvállalás (a távozó miniszter értékelését és a bemelegítést végző új előtt álló feladatok lajstromát lásd Fazonigazítás című keretes anyagunkban). Fodor saját Horn-kormánybeli kultuszminiszteri kudarcának okát abban látta, hogy az SZDSZ nem állt ki mellette az őt támadó szocialista miniszterelnökkel, államtitkárral és szakszervezeti vezetővel szemben.
Kóka János még az elnökválasztási kampányban közölte: ha ő nyer, Fodor bármit kérhet tőle (lásd: "A kampánycsapataink néha elkapatták magukat", Magyar Narancs, 2007. április 5.). Fodor kampánystábja a pozíciószerzést akkor vetette föl, amikor már látszott: ha nem is tudja legyőzni Kókát, várhatóan komoly támogatottsága lesz. A zöld tárca mellett szóba került a frakcióvezetés, amit az ellentábor túlsúlya, és az SZDSZ országos tanácsának (ot) elnöki posztja, amit pedig annak marginális volta miatt vetettek el. A tavalyi választások után megpályázott parlamenti alelnökségnél lényegesen nagyobb önálló mozgásteret, a pártelnöktől független politikai arcélt biztosíthat a miniszterség, emellett nem folytatja tovább a passzív rezisztenciát, és a lényegi döntésektől eltekintve szabad kezet enged riválisának a Gizella utcában - érveltek Fodor hívei. Elődjével, Persányi Miklóssal a szocialista-liberális koalíció Lamperth Mónika után a legrégebb óta tárcája élén álló minisztere távozik. (Kiss Péter ugyan egy évvel korábban került a kormányba, de cserélgette a tárcákat; Veres Jánosnak három hónap előnye van, de két évig csak államtitkár volt; Persányi egy időben került a kormányba Gyurcsány Ferenccel, aki viszont miniszterelnökké választása után azonnal megszüntette addigi minisztériumát.) Persányi vélhetően az újdelhi nagyköveti rezidenciába költözhet, amit állítólag feltételül is szabott a közös megegyezéshez. Ha ez kútba esik, akkor főtanácsadó lehet utódja mellett.
A belső viszonyokat egyik forrásunk szerint sem terhelte a két minisztercsere, ám azt egyikük sem tudta megmondani, hogy Kóka kompromisszumkész és kiegyezéspárti politikája (amire példaként a hétvégi, "stratégiaalkotó" üt-összejövetel hangvételét és hangulatát hozzák föl) meddig fedi el a belső törésvonalakat. Az elnök üt-n belüli támogatóival együtt is erős kisebbségben van a párt vezető testületében, amelyben ő csak primus inter pares; legfeljebb az alkalmi koalíciókban bízhat az egyes ügyekben. Ha viszont a hasonló szituációt elnökként már átélt és most a mérleg nyelve szerepébe került Demszky és Fodor tartósan összefog ellene, akkor kisebbségből kellene megbirkóznia a párt vezetésével. Az újabb és ennél is komolyabb összetűzéseket a pártszervezés és a forráselosztás ügye hozhatja elő. Kóka korábbi terveiben annak a Horuczi Csabának a pártigazgatói jelölése szerepelt, aki Fodor egyik bizalmasaként a kampányfinisben állt át a gazdasági miniszter táborába (lásd: Kuncze vállán magasban, Magyar Narancs, 2007. április 5.), s emiatt Fodor támogatói már az ötlet felvetését is provokációnak érzik. A hatalommegosztásra ugyanakkor utóbbiak is kísérletet tettek: a frakcióigazgatói pozíció fölállításával az exkampányfőnök Gulyás József lehetne a képviselőcsoportot vezető Eörsi Mátyás és Gusztos Péter, de még inkább a párt, a frakció és a pártalapítvány ügyeit eddig informálisan intéző Horn Gábor MeH-államtitkár ellensúlya - ami ellen a Kóka-pártiak nyilván erősen tiltakoznak. Nem várható éles konfliktus az ot-elnöki poszt kapcsán: forrásaink szerint a tisztújításon az üt-ből kimaradt Kovács Kálmán környezetvédelmi államtitkár személyében konszenzusos jelöltet találtak a posztra.
Besenyei Zsolt
Fazonigazítás
"A porból sikerült felemelni a környezetvédelmi politizálás hazai és nemzetközi tekintélyét. (...) Tisztességesen ledolgozott évek alatt megoldottam, ami megoldható volt" - búcsúzott a minap a rá jellemző szerénységgel Persányi Miklós környezetvédelmi miniszter. És valóban: az ország több területen (a hulladékgazdálkodásban vagy szennyvízkezelésben) teljesíteni látszik az EU követelményeit, és több más nemzetközi kötelezettségvállalást is kipipáltunk - ám a 2003-ban beiktatott tárcavezető legtöbb intézkedése meglehetősen ellentmondásos eredményeket hozott (lásd: Felemás cipőben, Magyar Narancs, 2006. március 30.).
Ráadásul a környezetügy politikai súlya, költségvetési támogatása, hatékonysága és reakcióképessége Persányi Miklós alatt látványosan csökkent. A közszféra a 2002-ben kezdődött átszervezések, leépítések megkezdése előtt az uniós átlag negyedét (a GDP 0,09 százalékát) fordította környezetvédelemre. A rendszerbe azóta becsatornázott új forrásokat szinte kizárólag a több szempontból hasznos, számos nézőpontból azonban vitatott környezeti hatású, ám mindenképp jól kommunikálható megaberuházások emésztették föl. Eközben az állam az elmúlt néhány évben az alapvető szabályozó-ellenőrző és stratégiaalkotó funkciókból is kivonult. A 2003-ban beiktatott miniszter ez ellen semmi észlelhetőt nem tett, évről évre újabb kompetenciákat csavartak ki a kezéből. A brüsszeli támogatások kezelése, a fenntartható fejlődési stratégia elkészítésének feladata simán a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséghez (NFÜ) került. Az SZDSZ-es delegált éltanulóként vette ki a részét a leépítésekből, és akkor sem ellenkezett, amikor a klasszikus ipari mezőgazdaság dotálása (egy aktuális sertés- vagy búzabomba hatástalanítása) rendre elszipkázta az összességében amúgy valóban növekvő agrár-környezetvédelmi forrásokat.
Az előző ciklusban kezdődött hatósági átalakítás olyan jelentős (30 százalék feletti) létszámleépítéssel és költségvetés-csökkentéssel járt, ami az alapvető ellenőrző funkciók ellátását akadályozza. Ezt a civilek mellett az Állami Számvevőszék (2006), a Legfőbb Ügyészség (2006) és az állampolgári jogok országgyűlési biztosa (2005) is megállapította. Az elmúlt években a tárca voltaképp az összes stratégiai tervező kapacitását elveszítette. A háttérintézmények bezárása mellett (Környezetgazdálkodási Intézet - 2002; Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főigazgatóság - 2006) a Fő utcából is eltűntek a távlatos tervezésre alkalmazott egységek, a megmaradt struktúrákon belül pedig erre már nem maradt energia. A stratégiai munka felélesztését egyesek önálló főosztály, mások háttérintézmény létrehozásában látják.
Mindeközben nyilván életet kell lehelni a deformálódott, belassult Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT) programba is, amely elvileg az árvízvédelem mellett a tájgazdálkodási, vidékfejlesztési elemeket is hasonló súllyal kezelné. Az ehhez szükséges döntések viszont nem születtek meg: az Új Magyarország Vidékfejlesztési Tervben például szó nincs a VTT ilyen komplex megvalósításáról, és a program finanszírozására sincs elegendő pénz.
Rendezni kell a Natura 2000 hálózat, a nemzeti parkok és a védett erdők helyzetét is. Hiába hirdette ki jogszabály az uniós élőhelyvédelmi program területeit, a Natura 2000 érdekeltjeinek és a tárcának egyelőre gőze sincs a kapcsolódó elvárásrendszerről, a finanszírozás (terület- vs. tevékenységalapú) modelljéről. A nemzeti parkok funkciója lényegében tisztázatlan. Területeik egy része egyéb állami alrendszerek (például erdőgazdaságok), más része magánbirtokosok tulajdonában van. A hatósági jogkörök két évvel ezelőtti elvesztésével a parkok a hozzájuk tartozó területeken zajló folyamatokat legfeljebb szomorú szemmel nézik (lásd: Az akarat diadala, Magyar Narancs, 2006. december 21.), a leépítések miatt az ellenőrzés akadozik, a természetkárosító tevékenységek (motokrossz, quad, illegális fakitermelés, védett madarak vadászata) visszaszorítása pedig folyvást kudarcba fullad (lásd például: Hogy szaladnak a fák!, Magyar Narancs, 2004. augusztus 12.). A nemzeti parki rendszer kikristályosításával, lehetőségeinek, munkafeltételeinek javításával (a korábbi költségvetési támogatás visszaállítása mellett a természetvédelmi őrszolgálat létszámát legalább 15 százalékkal kellene növelni) párhuzamosan elindulhatna például egy védett területek állami tulajdonba vételét célzó program. A természetvédelmi oltalom alatt álló erdők döntő többségének kezelői jogosítványai a jellemzően profitorientált gazdálkodást folytató állami erdőgazdaságok kezében vannak (bővebben lásd: Sírnak a fák is, Magyar Narancs, 2003. július 17.). Nem volna ostobaság tehát a védett erdők kezelői jogait a nemzeti parkokhoz pakolni, ahol az erdőgazdaságok életképességük megőrzése érdekében végrehajtóként, alvállalkozóként továbbra is részt vehetnek a rendszerben.
Az uniós tagállamok közül eddig egyedül Magyarország nem volt képes nemzeti szintű fenntartható fejlődési stratégiát felmutatni. A dokumentum pillanatnyilag az NFÜ-ben agonizál, kérdés, mi és mikor kerül majd elő onnan. A 2007-2013-as időszakra vonatkozó és más, hosszú távú fejlesztési tervekben sokak szerint egyáltalán nem jelenik meg kellő súllyal a környezeti szempont, illetve csak egyoldalúan, vitatott értékű nagyberuházások támogatásaként. Hulladékfronton például dől a lé Európából, ennek látványos eredményeként óriási lerakók (és majd égetők) születnek. Ezeket azonban etetni kell szeméttel, különben csődbe mennek, ilyen körülmények között kellene jól felfogott érdekünkből (és a nemzeti hulladékstratégiából következően) a megelőzésbe vagy az újrahasznosításba invesztálni. Egy megfelelő politikai súlyú zöld miniszternek a környezetvédelmi szempontok integrációja érdekében be kell verekednie magát a Fejlesztéspolitikai Irányító Testületbe; a Kohéziós Alap háza táján például a közlekedés-környezetvédelem forrásmegosztásának újragondolásáért kardoskodhatna. A tárca erősíthetné pozícióit a várva várt energiapolitikai koncepció elkészítésében, miközben el kellene érnie azt is, hogy a Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia (NÉS) által meghatározott célokat és szempontokat a többi ágazati programban (energiapolitika, közlekedési és fejlesztéspolitika) is kötelezően érvényesítsék. Nota bene: a NÉS és a születő energiastratégia kialakításakor amúgy nem volna oktalan e két egymáshoz kapcsolódó dokumentumot a célok és az időhorizont tekintetében összesimítani.
A környezeti diplomáciában is akad tennivaló: a bős-nagymarosi-szigetközi konfliktusban a hágai ítélet ellenére a szlovákok a vízhozam 10-20 százalékát engedik a régi mederbe (az 50 százalék helyett), miközben a Szigetköz folyamatosan degradálódik. Tárgyalások nem vagy alig zajlanak, és csak némi jóindulattal beszélhetünk egységes magyar tárgyalási pozícióról. Ugyancsak diplomáciai hátszéllel lehet előrehaladni a verespataki cianidos bányaberuházás ügyében, ahol egyébként a tárca a hatástanulmányok bírálatának hajrájában jóval többet nyújtott, mint azt korábban a legtöbben feltételezték. Az idén lefaragott, jövőre a hírek szerint megszűnő ún. minisztériumi mozgalmi keret visszaállításán is el lehetne gondolkodni, amit a társadalmi szervezetek részben az állami feladatok átvállalására, részben független NGO-aktivizmus ürügyén kiszámítható forrásként használhattak.
Linder Bálint
