Tegnap a Szabadság téri – a német megszállási emlékmű ellen tiltakozó – kordonbontók immár rutinosan kapták szét a tervezett szobor köré vont védő-takaró eszközöket. Eközben, picivel arrébb egy másik csoport – amelynek tagjai simán lehetnek kordonbontók is – más módját választotta a tiltakozásnak. Ők azok a civilek, akik magukból és beszélgetéseikből – szimbolikusan meg egyre inkább úgy tűnik, hogy konkrétan is – a magyarok eleven emlékművét kívánják megalkotni, mindezt olyan formában, hogy április 16. óta mindennap, délután négy órától, kisebb-nagyobb kört alkotva – kötetlen beszélgetés formájában – osztják meg egymással gondolataikat, nézeteiket, történeteiket.
| ||
Az „Eleven emlékmű – az én történelmem” flashmob március 23-i meghirdetése után a szervezők arra kérték az embereket, hogy hozzanak magukkal a térre egy-egy emlékkövet, mécsest, személyes tárgyat. A cél nem csak az volt, hogy ezek után csak „kegyeletsértő és botrányos módon lehessen nekifogni a Szabadság téri építkezés munkálatainak”, de arra is törekedtek, hogy mindazok számára, akik továbbra is elviselhetetlennek tartják az államilag szentesített történelemhamisítás gondolatát, váljék a hely egy új nemzeti dialógus kiindulópontjává. Ezen meggyőződésből született az a felhívás, miszerint támogatják a kollektív felejtés művének megakadályozását célzó polgári engedetlenségi akciókat, de javaslatuk szerint nem szabad megállni a puszta tagadásnál. Tágították a kört, és még inkább folyamatossá tették a jelenlétet a Szabadság téren.
A csoport kilencedik napja gyűlt össze a Szabadság téri mélygarázs mellett, a játszótérrel szemben, a füves placcon. Tegnap az egyre inkább ismerőssé váló harminc, de lehet, hogy ötven ember ismét beszélgetett egyet, ezúttal egy hölgy osztotta meg családja történetét a jelenlévőkkel, mutatott fényképeket is, majd a napi aktualitás vált a szörnyülködtetés központi témájává. Különösebben senki nem lepődött meg azon, amit a gyulai bírónő – dr. Mucsi Erika – a Szebb Jövőért Egyesületet fel nem oszlatva, az ítélet körítéseként megfogalmazott: „A cigányság nem faji kategória, hanem a munkakerülők és a magántulajdont nem tisztelők csoportja.”
| ||
A döbbenetes kijelentés után, némi feloldásként, Jovánovics György Kossuth-díjas szobrász kezdett beszélni a tervezett szobor elhibázottságáról, arról, hogy miért lát még mindig 50-50 százalék esélyt az emlékmű megvalósulására és meg nem valósulására. Jovánovics szerint a kormány csőbe húzta magát – kicsit későn, de rájöttek, hogy méltatlan az egész tervezet, hiszen egy játszadozó szökőkút elé építik a megszállási emlékművet, valamint konkrétan egy mélygarázs röhejes támfala lesz, ezt pedig igazán nem hagyhatják. Nem is beszélve Gábriel arkangyal ikonográfiai jelentéséről, annak ábrázolási mikéntjéről, amely értelmében a tervezett szobor ezen értelmezése lenne csak az igazán nagy baki. Jovánovics bájos elragadtatottságában csak annyit mondott: „Ha igaz, amit kigondoltam, ez az ábrázolás blaszfémia. Akkor pedig Rómából tankokkal fognak jönni. Nem is értem, hogy Felcsút helyett miért nem ide jöttek a püspökök…” (Utalva ezzel arra a két püspökre, akik felszentelték és megáldották a felcsúti Pancho Arénát. – C. D.)
De a tegnapi nap kicsit más volt, mint a többi. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) úgymond „jogtechnikai kísérletre” hivatkozva arra vállalkozott, hogy megnézzék, „a hazafiak bonthatnak-e kordont a Szabadság terén”. Az akció keretén belül először sajtótájékoztatót tartottak, amely során a megszállási emlékmű ellen tiltakozók általuk nem jogosnak tartott véleménynyilvánításáról szóltak, majd az akkor még álló, a készülő emlékművet védő és takaró kordonok fóliájára fekete spray-vel azt fújták, hogy „Szabadságot a térnek”. Azonban nem csak ennyi tellett a szélsőjobboldal ifjúsági tagozatától. Átvonultak a Szabadság tér másik oldalára, a szovjet emlékműhöz, amit korábban valóban kordonok vettek körül – sorozatos rongálások miatt –, ám tegnap hajnalban elbontották, így a vármegyéseknek nem volt mit bontani. Jobb híján maguknak szónokoltak kicsit, kiraktak egy lepedőt – „Gyilkosok emlékműve” – és néhány képet. Tehetetlennek mutatkoztak, gondolhatjuk, hogy erre nem különösebben számítottak. Így volt ezzel Budaházy György is, aki csak mint nézelődő volt jelen.
Közben a tér másik oldalán az immár szokásos, napi kordonbontás vette kezdetét, csavarhúzóval, összehajtogatva a fóliákat, „mindent a helyére rakva”. A nekiveselkedés előtt újból tisztázták, hogy ez nem egy antifasiszta tüntetés, sokkal több annál, össztársadalmi demonstráció, amelyben mindenkinek helye van.
A ma reggeli hírek viszont már arról szóltak, hogy a Szabadság téri tüntetők kisebb csoportja már hajnalban, a szoborépítő munkások megjelenése előtt bevette a területet, így az építők nem tudták megkezdeni a munkát, majd, némi reggeli elfogyasztása után, ki biciklin, ki autóval, de elhagyták a területet.
