Szánalom és félelem - Így látják a kerítést a határ két oldalán

A szerb határ közelében élők abban szinte kivétel nélkül egyet­értenek, hogy az új vasfüggöny önmagában nem old meg semmit. Egyesek szerint a migrációs hullámra valódi választ kellene adni, s addig is segítsünk az érkező családokon; mások szerint viszont áramot kellene vezetni a kerítésbe, mert az a tuti.

„Szét fogják vagdalni azt a kerítést, áramot kellene bele vezetni” – válaszolja egy idős ásotthalmi asszony arra a kérdésre, hogy megnyugodnak-e az itt élők, ha felépül a négyméteres kerítés. Éppen egy harmincfős csoporttal szemben intézkednek a határ­őrizeti csapatok a határsávhoz ­kö­zeli külterületi úton, ezért jött ki háza elé a hetven körüli nő. Együtt nézzük azt a feltehetően Pakisztánból érkező csoportot, egyharmaduk tizenöt év alatti gyerek. „Látja – int a földre ültetett csoport felé bökve az asszony –, mennyi gyerek van közöttük? Ez majd’ mindig így van. Jönnek karon ülőkkel, csecsemőkkel, nagyobbacska gyerekekkel. Azokat nagyon sajnálom. De hova jönnek? Minek?” Amikor megemlítem, hogy a kerítésbe vezetett áram éppen a gyerekekre lenne a legveszélyesebb, néz csendesen, majd annyit mond bizonytalanul, hogy talán ki kellene írni, hogy áram fut a drótokban.

Határsáv

Az ásotthalmiak találkoznak leggyakrabban a migránsokkal, mivel a község 24 négyzetkilométeren terül el, jelentősebb része külterület, éppen a magyar–szerb határ vonala mellett; szántó, nagyobb részben erdő van a sáv szomszédságában, nem véletlenül itt találhatók a fő „átjárók”. A Mórahalomról kiinduló Kissori út és az Ásotthalomról elágazó Gátsori út a nemrégiben megnyitott királyhalmi út végén, a határátkelőnél fut össze, ott, ahol a szerbek, magyarok is szomszédként járnak át egymáshoz. Jobbra és balra már az erdő van. A Mórahalom–Szeged irányába induló menetrend szerinti járatot várják az itteni megállóban néhányan, szemben, az ellenkező irányba tartó oldalon éppen egy migráns család húzódott be a megállóba, kisgyerek is van velük.

 

 

Fotó: A szerző felvétele

„Nem agresszívek, nem ellenségesek – magyarázza a megállóban várakozó fiatalasszony –, de már dömpingben jönnek, éjjel-nappal betévednek az udvarra, zörgetnek, enni, inni kérnek, vagy hogy hívjuk a rendőrséget, taxit. A kutyák meg állandóan ugatnak. Hát, eléggé zavaró, nincs nyugalmunk nagyon. Irénkénél is voltak a minap ilyen afrikaiak, az meg megfejte nekik a kecskét. Én is szoktam nekik segíteni, amiben tudok. Beszéltük is a férjemmel, hogy a genfi egyezmény szerint, ha háborús országból jönnek, nem is bűncselekmény, ha itt jönnek át. Le is írhatja a nevemet, Be­nedek Sándorné vagyok. Nekem is van két gyerekem, ha itt elkezdenének bombázni, én is azonnal futnék, amerre látnék.” A szemben lévő buszmegállóba húzódókról kiderül, hogy Afganisztánból indultak el hónapokkal ezelőtt, ahhoz a csoporthoz tartoznak, amely­nek tagjai pár száz méterrel odébb az árokparton ülve viselik a hatóságok intézkedését, csak lemaradtak, kiszusszanják magukat és csatlakoznak.

A migránsok elfogásában a legfontosabb láncszem a helyiek szemében Szalma Vince mezőőr; őt hívják telefonon, ha észlelnek valamit. A szemfülesebbek közé tartozik Szalma Tamás, aki csak névrokon a mezőőrrel. Tamás Szegedre jár dolgozni, szinte mindennap találkozik az úton csoportokkal, ilyenkor azonnal hívja Vincét. „Áldatlan állapotok vannak itt – mondja a fiatalember. – A kerítés nem megoldás, biztosan szétszedik, ahogy másutt is. A határőrizetet kellene megerősíteni, ott van Hódmezővásárhelyen az a sok katona, kapnak fizetést, hát itt meg is dolgozhatnának érte. Hónapokkal ezelőtt felszálltak a helikopterek is, de már ritkán. Ma éppen voltak fent, de gondolom, azért, mert számítottak ezen a hétvégén a sajtó nagy érdeklődésére.” Szalma Vince szerint is az őrizetet kellene erősíteni. Az ötvenes férfi szemmel láthatóan leharcolt, folyamatosan talpon van, ő veszi a la­kossági hívásokat, értesíti a rendőröket. Az egyik éjjel egy furgont állított le, az embercsempész-sofőr elszelelt az erdőbe.
A hatfős utastérbe 22 embert tuszkoltak be, az ajtó kívülről volt bereteszelve, így várta a mezőőr több mint fél órán át a rendőröket. „Még nekem is be kellett mennem, hajnali két órakor értem haza” – meséli a fegyvert is viselő ásotthalmi férfi. Láthatóan tart a földön ülőktől: „Büdösek, koszosak, és ki tudja, milyen betegségük van, maga se menjen közel!”

 

Innen és túl

A négyméteres szögesdrót szerinte sem megoldás. „Ez a kerítés nagyon rosszul veszi ki magát – mondja –, azoktól választ el bennünket, akikkel összetartozunk, az is a mi földünk, ami odaát van, hát nem? Most megint határ lesz közöttünk? Milyen dolog ez? Nekem ez a véleményem.”

Intézkedés közben

Fotó: A szerző felvétele

 

A Királyhalmi út végében levő kis határátkelő melletti sávból át lehet kiáltani a szerbiai oldalra. Az ottani gazda komótosan kapál a kertjében, megy a locsoló, amikor felbukkannak az újabb átkelni készülő csoport elől szaladó gyermekei. Integetnek, de nem kelnek át az árkon. A határátkelő túloldalán Bácsszőlős (Bački Vinogradi) házai sorakoznak, a falubeliek nem nagyon értik, mi zajlik, annyit tudnak, hogy rájuk nem vonatkozik a határzár, ők továbbra is szabadon jöhetnek-mehetnek. Magyarkanizsán (Kanjiža), a Fő téren csendben ülnek a padokon szír, afgán családok, fiatalok, várják, hogy továbbmehessenek – hogy a következő állomásuk hol lesz, maguk sem tudják pontosan. Egy idős férfi szerint egyre gyakrabban indítanak ide buszjáratokat Belgrádból. Azt mondja, ha teheti, ő elkerüli ezt a teret, mióta itt vannak migránsok. „Hát mit csináljunk mi ennyi emberrel? Mi sem tudunk megélni.”
A magyarországi kerítést jó dolognak tartja, szerinte addig volt jó, amíg őrizték a határokat. A sarki pékség eladója szerint nincs a menekültekkel baj, bár többen sérelmezik, hogy elvették a pihenőhelyüket. Palicsra (Palić), Szabadkára (Subotica) ottjártunkkor jószerivel el sem jutott a híre a kerítésnek; akik meg értesültek róla, nem értik pontosan, hogy most kik elől is zárják le a határt, többen úgy értelmezték, hogy nekik sem lesz szabad bejárásuk Magyarországra. Akiknek pontosabbak az információik, nem örülnek, mivel eddig nyugodtan fogadták a migránsokat, hiszen közülük senki nem akart Szerbiában maradni. A vicc a kerítésszaggató pálinkáról, amit a migránsok kérnek a kocsmában, a határzár hírének másnapján megszületett. Most attól is tartanak, hogy a „vándorok” náluk rekednek, s ha éhesek, dühösek lesznek, ki tudja, hogyan viselkednek. A szabadkai régi téglagyárnál táborozók senkit nem zavartak; amikor bekerültek a hírekbe, a helyiek vittek nekik élelmet, cipőt, ruhát.

A legnagyobb dél-magyarországi határátkelő melletti községben sem tudják a helyiek, hogy mit hozhat a kerítés fölépítése. Ásotthalom határvonalától keletre a röszkei sáv gyakori útvonala a Magyarországra illegálisan érkezőknek. „Majd összecsináltam magam, amikor megláttam a fekete képüket, de csak taxit kerestek. Ma már sokkal kevesebben jönnek be a faluba, előbb begyűjtik, viszik őket a hangárba, ott a régi határátkelőnél” – mutatja az utat egy röszkei férfi. Egy meleg ételt is kínáló vendéglátós is azt erősíti meg, hogy míg korábban a menekültek adták egymásnak a kilincset, most szinte nem is találkoznak velük. „Nem szívesen nézem majd azt a magas kerítést – ezt már egy a határ mellett gyomlálgató idősebb férfi magyarázza. – A minap láttam itt a földmérőket dolgozni, nem lesz jó úgy kijönni a kertbe, hogy itt éktelenedik az a szögesdrót.”

A helyi politika

Botka László (MSZP) szegedi polgármester szerint a migránsok továbbmennek az országból, a helyi DK szerint szégyen a szögesdrót, Toroczkai László, Ásotthalom polgármestere történelmi sikernek nevezte a kormány döntését. Nógrádi Zoltán, Mórahalom polgármestere és Kakas Béla, a Csongrád Megyei Közgyűlés fideszes elnöke egyaránt üdvözölték a határzár hírét, s együttérzéssel beszéltek arról, hogy a határsávon átkelők, ha akaratlanul is, de kárt okoznak a gazdálkodóknak azzal, hogy letapossák a veteményt, megrongálják a tanyák kerítését. Nógrádi Tibor, a szegedi Fidesz-frakció vezetője sajtótájékoztatón fejtette ki, hogy a „színes bőrűektől félnek a gyálaréti gyerekek”. Egy szegedi jobboldali hírportál szavazást indított arról, hogy a kerítés megépítése elkerülhetetlenül szükséges, vagy embertelenség és nem old meg semmit. A válasz­adók 78 százaléka szerint a szögesdrót célravezető megoldás.

Szeged déli részén, Gyálaréten, a Tisza erdős árterében fénymásolt okmányok, üres kóláspalackok, levetett cipők, ruhák árulkodnak arról, hogy néhány órát itt is töltenek a migránsok csoportjai. A töltésen megálló furgonból kiugráló emberek azt állítják, hogy csak kíváncsiságból álltak meg, illetve vizet hoztak az „illegálisoknak”. Miközben beszélgetünk, fürkészik a bozótost, néhol halk, különös fütty hallatszik. A két férfi beveti magát a dzsumbujba, a harmadik, egy nő kint marad. Elpanaszolja, hogy takarítóként dolgozik az egészségügyben, de nem jut semmire, még mindig az édesanyjánál lakik a két gyerme­kével. A saját sorsa miatt érzi át a bujkálni kényszerülő migránsok helyzetét, ezért szeretne segíteni nekik, de hogy pontosan mivel, az nem derül ki, a bozótosba gázoló férfiak pedig nem kerülnek elő. A nő állítása szerint vannak olyan kisebbségi civil szervezetek, akik rendszeresen hordanak ide adományokból gyűjtött ruhákat, élelmet, de nem szeretnék névvel vállalni ezt, mert tudomásuk szerint a határátlépők bűncselekményt követnek el, ezért inkább háttérben maradnak. Hogy összekapcsolható-e reménybeli lakáshoz jutása a migránsok megsegítésével, azt nem sikerült megtudnunk. Egy, a töltésen rendszeresen futó nő is azt mondja, ő egyáltalán nem fél, bár Gyálarét szélén él. A konzultációs levelet sem küldte vissza, „ott egye meg a fene az egész bagázst, négy nyelven beszélek, még sincs évek óta állásom, dehogy konzultálok én velük. A fiam egyetemista, ő kitöltötte. Felnőtt ember, nem tudok beleszólni a gondolkodásába. Tőlem viszont nem a bevándorlók vették el a munkámat.”

Szegedi hétköznapok

A Tisza-parti városban kevesen foglalkoznak a migrációs üggyel, bár többen hallani vélték, hogy afrikai csoportokat már láttak a villamossíneken gyalogolni. A Nagyállomáson viszont valóban állandóan lehet találkozni afgán, pakisztáni, szír, szomáliai fiatalokkal; a Bevándorlási Hivatal igazolását szorongatva várakoznak a vonatra. A szerencsésebbek eljutnak Budapestre, Debrecenbe, akik viszont este nyolc után kerülnek ki a bürokrácia darálójából, nagy valószínűséggel az állomás előtti placcon tölthetik az éjszakát, mivel az utolsó vonat a főváros felé este háromnegyed nyolckor elindul, és fél tizenegykor a vasútállomás kapuit bezárják. Taxisok próbálnak segíteni nekik szállást keresni, vagy utazni, aligha térítésmentesen. Bár egyikük azért annyit megjegyez: „Nekem is ennyi idős az unokám, nagyon rossz nézni azokat az asszonyokat, akik csecsemőkkel kénytelenek a földön fekve kivárni a reggelt. De most hiába visszük őket, telítve vannak a szállodák.”

Az új ellenség

Fotó: A szerző felvétele

A kormány plakáthadjárata azért Szegeden is célba ért, függetlenül a város első emberének nyilatkozataitól. Egy szegedi ügy­véd például úgy látja, hogy az utóbbi hetekben egyre több a migráns a városban. „Ezek olyan egészen feketék, bizonyos helyzetben akár a torkodat is elvágnák. Náluk nem olyan törvények vannak, mint nálunk, számukra a mi törvényeink nem visszatartó erő.” A buszon is hallani már olyan beszélgetéseket, hogy például egy férfi magyarázza a feleségének, miért kell kiszorítani az országból a bevándorlókat: „Egy kecskéért képesek elcserélni a feleségüket, tanulatlanok, így csikkszedőknek sem jók.” A nyolcévesforma kisfiú figyelmesen hallgatja édesapját.