A magyar élelmiszertermékek forgalmi arányát növelni óhajtó kormányzati törekvések miatti vita (bővebben lásd: Echte ungarische gulasch, Magyar Narancs, 2009. március 5.) a rendszerváltozás óta sokadszorra hozta felszínre az ágazat jövedelemmegoszlási problémáit. A jelenlegi állapotot az adóhatóság legfrissebb, tavalyi kimutatásai jól érzékeltetik: a mezőgazdasági alapanyag-termelés szolid, néhány tízmilliárd forintos nyereséget mutat (benne persze az uniós támogatás súlyos tételeivel), a kereskedelem kétszázmilliárdot meghaladó adózás előtti nyereséget produkált, míg a feldolgozóipar csaknem ötmilliárdos veszteséggel számolhat. Utóbbin belül is elsősorban a főként magyar felvásárlásra alapozó ágazatok vannak rossz helyzetben, mint például a tejipar, a húsfeldolgozás vagy éppen a baromfiipar az összes csatlakozó részegységével együtt. Komolyabb nyereséget igazából csak a dohány-, a sör- és üdítőipar termel, a többiek már annak is örülhetnek, ha nem romlanak a pozícióik. A magyar élelmiszeripar mind mennyiségi termelését, mind a gazdaságban betöltött szerepét tekintve zsugorodik - a javarészt erre épülő kereskedelem viszont egyre izmosodik.
Hiper, szuper
Ha csak a legnagyobb eladóterű bolttípus, a hipermarket hazai szerepét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az tavaly már 31 százalékkal részesedett az élelmiszerek forintban mért kiskereskedelmi forgalmából (összesen 125 jelenleg működő egységről van szó). Ha ehhez hozzáveszszük a kisebb, de szintén "láncszerűen" működő egységeket (szupermarket, hazai lánc, diszkont, cash & carry), akkor azt tapasztaljuk, hogy a teljes hazai élelmiszer-forgalom hatoda sem esik a klasszikus kis boltokra, a többi a multiké vagy a hasonló elvek szerint működő hazai vállalkozásoké. Amúgy nagyjából 2500-3000 milliárd forint közötti összegről beszélünk - ennyire becsülik tudniillik a hazai élelmiszer-fogyasztás pénzben kifejezhető értékét.
A helyzet elemzésére a legjobb példa az ismét válsághoz közelítő tejpiac. Itthon nagyjából annyi tejet termel az ágazat, mint amekkora a hazai fogyasztás. Erre a kereskedelmi forgalomban rárakódik még nagyjából 30 százaléknyi importáru, melyet zömmel a nagy láncok hoznak be az országba. A magyar tej ára (dobozban) 200-243 forint, az importé nemritkán ennek a fele. Azt mindenesetre még a szakértők sem értik, miként lehet itthon literenként 108 forintért kínálni azt a német tejet, amelyet odakint 80 forintért vesznek meg a tehenésztől, a doboz ára 25 forint, és még a kereskedőnek is van haszna rajta. Hová tűnik a feldolgozási, raktározási, szállítási költség? - kérdezik a hazai termelők és a feldolgozók, akik jelenleg ugyanezt az árut literenként 130-135 forintért adják át a kereskedelemnek. Az újra demonstrációra készülő termelők kérdeznek mást is: például azt, hogy miért pakol a nagy élelmiszerlánc 100 forintot a magyar termékre? Csak nem azért, hogy ezzel kompenzálja az import - német, holland, lengyel, szlovák, cseh - tej nyomott árából fakadó veszteséget? Az adatok mindenesetre azt mutatják, hogy míg egy év alatt a tej felvásárlási ára 33 százalékkal esett, a tejfeldolgozók átadási ára a kereskedelem irányába 14 százalékkal csökkent, addig a fogyasztói árak a boltokban csupán 7 százalékkal mérséklődtek a literes dobozos tej esetében. Vagyis a csökkenő árú tejfelvásárlás legnagyobb haszonélvezője továbbra is a relatíve "árat tartó" kereskedelem.
Az üzletek tulajdonosai konkrét adatokat nem szívesen mondanak, az ilyesfajta fölvetésekre azonban mindig akad három jó válaszuk. 1. Az ő legfontosabb üzleti partnerük a fogyasztó, aki árban, minőségben és mennyiségben kellően széles kínálatot igényel, aminek bizony része az import is. 2. Az árak kialakítása a cégek legbelsőbb magánügye, távlatosabb üzleti célból egyes termékeket akár haszon nélkül is forgalmazhatnak. (A beszerzési ár alatti értékesítést egyébként hazai felvásárlású cikkeknél elvileg jogszabály is tiltja - az ez ügyben hivatalosan beadott panaszok száma azonban említésre is alig méltóan csekély.) 3. Ha tényleg ilyen rosszak a nagykereskedelmi láncok, akkor a beszállítók többsége miért töri magát azért, hogy termékeit az ő polcaikra helyeztesse? Valószínűleg azért, mert a fogyasztói igényeket leginkább kiszolgáló üzletekbe vitt termékek értékesítése csaknem biztos. Ennek érdekében sok termelő a nyomott áron túli engedményeket is hajlandó tenni. "Önként és kényszer nélkül" vásárol például az üzletlánctól olyan szolgáltatásokat, mint a polcmarketing (feltűnő helyen szerepel a gyártó neve), fizet a multi hirdetőújságjában való megjelenésért, vagy vállalja a multi jeles alkalmaira, például a nyitás "születésnapjára" időzített engedményes árú akciózást. A beszállítók ezt nem tennék, ha nem érné meg - érvelnek a láncok üzletei.
Csak ha kiszállok
A történet egyik különlegessége, hogy a kialakult erőviszonyok ellen a leghangosabban a kereskedelmi láncokkal közvetlen kapcsolatban csak kevéssé álló alapanyag-termelők tiltakoznak. A létüket meghatározó szerződéseiket féltő élelmiszer-feldolgozók eközben csöndesen (a gazdákat, illetve a mögéjük felsorakozó politikai erőket minimum rokonszenvükkel és szakmai hátterükkel támogatva) figyelik a fejleményeket. Sokak szerint túlságosan is magukba mélyedten. Nemrégiben ugyanis a Gazdasági Versenyhivatal a szakkamarával együttműködve kérdőíveket küldött szét az ágazati vállalkozásoknak, amelyekben - konkrétumok nélkül - arra kereste a választ, hogy mennyire elégedetlenek az uralkodó viszonyokkal. A többség nem válaszolt, a maradék pedig nem bizonyult igazán elégedetlennek - legalábbis a nyilatkozatok szerint. A kutatók az érdektelenség okát firtatva olyan magyarázatokat kaptak, miszerint kicsi a piac, könnyen kiszűrhető még a legáltalánosabb megfogalmazás alapján is, hogy ki ugrál - és aztán lesheti, mikor kap új beszállítói szerződést. A fölmérés hivatalos összegzésében mindenesetre ez áll: "A beszállítók képviselői nagyon korlátozottnak látták lehetőségeiket jogaik, érdekeik képviseletére. Jogi úton az egyes cégek nem mernek a kereskedőláncok ellen fellépni, ebben az interjúalanyok teljesen egyetértettek. Egyikük úgy nyilatkozott, hogy talán akkor tenne ilyet, ha már eldöntötte, hogy kiszáll az adott piacról. Ha egy beszállító eljárást kezdeményez a kereskedelmi céggel szemben, és az ki is fizeti a bírságot, a kereskedőnek a későbbiekben számos eszköze van a cég forgalmának korlátozására.
A kereskedők létrehozhattak beszerzési társulásokat, de a beszállítók számára a szövetkezés nehezen járható út. Egyrészt, mivel konkurensei egymásnak, másrészt a versenytörvény erősen megköti a kezüket. Együttműködési kísérlet esetén azonnal kartellezés gyanújába ütköznek."
Vagyis a hazai kereskedelem hosszú távon is számolhat a tartósan nyomott áron való beszállítással. A feldolgozók és a termelők szerint a kormányzatnak határozottabban kellene föllépnie, például szlovák példára törvénnyel korlátozni a szokványos üzleti módszereken túlnyúló, csendesen kikényszerített "önkéntes" engedményeket, polcpénzeket, visszatérítéseket. A múlt heti újabb tárgyalási forduló előtt erre csak néhány alapterméknél látszott némi esély - a feldolgozók egységes fellépését akadályozza néhány (főként üdítőt, prémium minőségű húst és tejárut előállító) ágazati óriáscég, amely nem titkoltan továbbra is élni kíván a számára előnyös kiemelt megjelenési lehetőségekkel, amiket szolgáltatásként fog fel, és ezért fizetni is hajlandó. Jó ideig marad tehát a mostani gyakorlat: a jórészt eseti megállapodásokra, nemritkán személyes alkukra alapozó kereskedelem. S aki ebből most bármi okból kiesik, az üzleti értelemben bátran halottnak tekinthető, mivel az alternatív, saját csatornás eladások lehetőségei annyira szűkek, hogy komolyabb termelés kifuttatására azokon csak nagy ritkán akad esély. A tőkehátterük miatt a válságokat is könnyebben viselő üzletláncok meghatározó szerepét a forgalomban hosszú évekig nem veszélyezteti semmi.
