A liberálisokban az a jó, hogy olyan mozgékony lelkek; a tudósító bottal ütve nyomukat lassan megismeri a fővárost (adott szövegkörnyezetben, ah: a várost). A Mérleg utca emléke már ködbe vész, előző alkalommal a kies Gizella utcai lesátrazott belső udvarhoz volt szerencsénk, s egy kínos dunai kitérővel (EU-s szavazás: a Lánchíd pesti hídfőjénél horgonyzó lélekvesztő egyszerűen borzasztó volt, különösen a büfé) már itt vagyunk a városháza előtti téren, ugyancsak sátor alatt (több SZDSZ, több sátor!), amiből az összejövetel élvezeti értékére is következtetni lehet jó előre. Mert milyen a sátor, ha épp nem robbantgatós (mint a Lajos)? Büdös - ez még csak hagyján. De a mindenkori választási rajongótábor büfét illető panaszai korántsem voltak hatástalanok, így most számos objektum települt a nagy eseményre, impozáns kínálattal. A sláger azonban a sült kolbász, minek következményeként a gyanútlan betérőt jól méretezett orrba vágás fogadja: az odőr átható - és józanul elviselhetetlen, de ne szaladjunk ennyire előre.
A közösségi tér öt jól elkülöníthető egységre oszlik: a sátor előtti terep eleve jelentős érdeklődést árul el, mely érzet belül csak fokozódik, ki merjük jelenteni, ennyien nem töltötték kedvenceinkkel a választás estéjét még soha. A sátor maga három részből áll, mondjuk így: fogadótér (vagy inkább előszoba), melyből egy rész az elektronikus médiának, illetve a másik kvázi koncertteremnek van leválasztva, s mindezek egy "hátsó, átjáróudvart" is kialakítanak, így megvan az öt. Nyolc után mind megtelik.
Az első, alig pár százaléknyi feldolgozottság után közölt adatok alacsony támogatottságról szólnak, de nem ráznak meg igazán senkit. Tudják az egybegyűltek, hogy nem az aprófalvaktól várható a szimpátia. Négy éve nem volt ez így, emlékeinkben egy hosszasabb körömrágás összes kínja ötlik fel. Látván a százalék folyamatos emelkedését, mindenki érzi, ma megkapja, amiért jött: lehet örülni. Jóformán egy óra sem telik bele, s megvan a bűvös öt százalék. Ováció - naná. Vezetők kerülnek elő, s bár lecsap rájuk a rahedli tévé, jut a szuszból övéikre isÉ Mondandójuk tartalmi elemeit nagyítóval sem találnánk, de nem is erről szól a parti, sokkal inkább kipróbált külföldi rocksztárok fellépéseinek koreográfiáiban érdemes keresni az analógiát. Én ennyiszer a "köszönjük Búúúúúúúdapest" fordulatot csak Billy Preston kisstadionbeli fellépésén hallottam. Kilenc óra öt perckor, az öt százalék bezengése után felduzzadnak a sorok minden büfé előtt, sebes és tömeges, ám kétségkívül jókedvű leittasodás veszi kezdetét. Megjön Somló Tamás, kezében bukósisak (volt egy osztálytársam, az egy hokiütőt hurcolt állandóan magával, korcsolyázni nem tudott ugyan, de szentül hitte, hogy a hokisokra buknak a csajok). Somló nekiáll nyilatkozni, az öröm általános. A fesztivál technikai felszereltségére sem lehet panasz, rengeteg a tévé, mindenkinek jut kényelmesen nézni- és lereagálnivaló. Jaj, nagyon örülünk szövetségeseink sikereinek is, bár a tudósító kénytelen utánaszámolni, valószínűleg nincs annyi pénz nála, hogy fedezni tudja azt az alkoholmennyiséget, ami neki kellene ahhoz, hogy például Keller László eredményének annyira tudjon örülni, mint a megjelentek legnagyobb része. Mindenesetre e spontánnak, erősebb szavakkal önfeledtnek minősíthető kitörések önvizsgálatra késztetnek: hátha mégsem a tömeg kitartó bámulása a célravezető hírlapírói magatartás? Kezdeményezzünk egyéni elbeszélgetéseket, már ha van még, akivel lehet!
Lett is nagy meglepetés. Krisztus és Barrabás effektusával szembesülünk. Mindenki Krisztust kiált, és az együtt Barrabásnak hallatszik. Egyenként a héééééééé!-nél és az áááááááááá!-nál némileg árnyaltabb véleményeket fogalmaznak meg az ünneplők.
"Azért egy százaléknál jóval nagyobb különbségre számítottam" - mondja egy idősebb úr a szocialisták és a Fidesz közti különbségre utalva, majd felidézi, hogy négy éve "mekkorát fordítottak" - mármint a "fideszek" -, igyekszem megnyugtatni, hogy emlékeim szerint semmi esetre sem eleget. Egy ifjú hölgynél azzal próbálkozom, hogy ugyan miért is kell ennyire örülni Dávid Ibolya sikerének (az ő képernyőkre kerülésekor is a hééééééé! meg az ááááááááá! megy). Válaszának felütése üdítően meglepő: "mert ezt csak egy nő tudja így végigcsinálni", ez tetszik, de utána a szokott - ettől persze még igaz - szöveg jön, a hogy "négy jobb, mint három" (ti. párt a parlamentben; aha). De mi lesz, ha Ibolya, mondjuk a "tagság nyomására", mégis odabútorozik Viktorhoz? - feszegetjük. A válasz - egy ilyen szép estén milyen is lehetne - hitbéli: áh, ő nem csinál ilyet...
Valaki kioktat, hogy ez az eredmény csak a törzsközönség mozdíthatatlanságáról árulkodik, s azért látszik többnek, mint legutóbb, mert most kevesebben mentek szavazni (cikkíráskor ellenőriztem, forrásaim szerint helytelen analízis: a pártra vagy negyvenezerrel voksoltak idén többen - ha valaminek, akkor ennek lehet azért örülni).
Még egy fintor valahonnan a pult alól: "bakker, akkor nekem most a Kékesire kell szavaznom?", aztán megint előkever Demszky, Kuncze, Horn, szólnak is, ám mivel egyik sem azt mondja, hogy induljatok madarat fogni (pedig nyilván lenne jelentkező), marad az ováció. A sör olcsó, a bor drága, ezért Gyurcsány (voltaképpen az is elgondolkodtató, hogy miért neki volt itt a legnagyobb tévésikere) belengetett látogatását már nem várjuk ki. De lefogadjuk, mit mondhatnak majd neki: hééééééééé!, és azt is, hogy ááááááááááááááá! És tévedünk, mert azt, hogy "húzzunk bele!". Hát, húzzunk...
