November 13-án foglalja el Bihari Mihály az Alkotmánybíróság (AB) elnöki posztját. Eddigi bírói ténykedése alapján megkíséreljük előre látni, hogy mire számíthatunk a Bihari-korszakban.
Két hónappal ezelőtt azt írtuk, hogy ha az eredetileg tervezett négy új alkotmánybíró közül csak kettőt sikerül megválasztania az Országgyűlésnek, akkor az Erdei Árpád vagy Bihari Mihály AB-elnökké választását valószínűsíti (lásd: Párosan szép, Magyar Narancs, 2005. szeptember 8.). Miután a meccs Bihari javára dőlt el, fontos felidéznünk: korábban olyan bíróként jellemeztük őt, aki politikailag kényes ügyekben állásfoglalásaival
rendszeresen tett gesztusokat
a jobboldalnak; ezt személyes ambícióival magyaráztuk. Az AB elnökét a bírák maguk közül választják, jelenleg pedig 5-4 arányban találhatunk a testületben jobb-, illetve baloldalinak tartott bírókat. A tény, hogy Biharit október 11-én elnökké választották, a fenti értelmezést támasztja alá.
Az ilyesfajta politikai egyensúlyozgatás nemcsak egy újabb alkotmánybírói mandátumra lehet elegendő a jövőben (ha az újraválasztásból gyakorlat is lesz, az ellenoldal vétójogát akkor sem lehet megkerülni a páros jelöltállítás úzusa miatt), hanem akár egy 2010-es köztársasági elnökséghez is. Hiszen az egykori szocialista parlamenti képviselőt már az idén is elfogadta volna a Fidesz államfőnek. (E posztra életútja majdhogynem predesztinálja is; az MSZMP reformszárnyában tevékenykedett a rendszerváltozás előtti években, amiért 1988-ban kizárták a pártból. Alapító tagja volt az MDF-nek, később azonban már MSZP-s honatyaként láthattuk viszont. Mindemellett szinte a teljes Fidesz vezérkarnak tanára volt az egyetemen.) Alant e meglátásrendszert érveljük meg alaposabban, egyszersmind megpróbálva előrevetíteni, hogy milyen arcélű alkotmánybíráskodási gyakorlat várható 2008-ig, Bihari megbízatásának lejártáig.
Bihari Mihályt 1999-ben az MSZP jelölte alkotmánybírónak, s az Országgyűlés meg is választotta. Az SZDSZ azonban nem szavazta meg személyét, leginkább két alapvető kifogásra hivatkozva. Először is, Bihari végzettségét tekintve jogász ugyan, ám elsősorban politológusként tartják számon; nem foglalkozott alapjogokkal, így a normativitás iránti elkötelezettsége nem mondható túl erősnek, márpedig egy ilyen posztnál ez kardinális jelentőségű volna. Másrészt akkoriban többen összeférhetetlennek ítélték, hogy leendő alkotmánybíróként számos olyan törvényről kellene véleményt mondania, amelyek megalkotásában aktívan közreműködött, 1994 és 1998 között ugyanis az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának alelnöke volt. Márpedig az AB-ról szóló törvény kimondja: az alkotmánybírói összeférhetetlenség megállapításánál a polgári perrendtartás szabályai az irányadók, ezek egyike viszont alapelvként rögzíti, hogy aki egy ügyben elsőfokon ítélkezett, az ugyanazon ügyben másodfokon nem dönthet. Mindezt akár úgy is felfoghatjuk, hogy az akkoriban tárgyalt ügyek nagy részében Biharinak nem le-hetett volna szava, már ha e nem túl merész kiterjesztő értelmezést magunkévá tesszük. A parlamenti többség azonban nem fogadta el ezt az okfejtést, így Bihari 1999-ben talárt ölthetett.
Bírói tevékenységének első éveiben "kiszámítható" baloldali AB-tagként viselkedett; a többi szocialista delegálttal (Holló András, Czucz Ottó, Kiss László és Kukorelli István) együtt szavazott olyan jelentős ügyekben, mint a Lex Répássyról, az APEH-rendőrségről vagy a gyülekezési törvényről szóló döntések (utóbbi a közlekedés aránytalan sérelmére hivatkozva megtiltott demonstrációk kázusaként ismertebb).
2002-től azonban fordulatot
tapasztalhatunk; a távlatosabb közéleti kilátásokat szem előtt tartva több, erősen átpolitizált kérdésben is a jobboldali bírák szája íze szerint voksolt.
A sort egy alkotmányos dilemmának álcázott, de valójában echte pártpolitikai vitában kifejtett véleménye nyitotta. Ekkoriban a jelenleg is regnáló kormánytöbbség legkedveltebb szórakozása az volt, hogy a parlamentben hetente interpellálták Polt Péter legfőbb ügyészt, majd szavait végighallgatva jól leszavazták a válaszát. Ekkor merült fel, hogy mit jelent valójában az alkotmány azon rendelkezése, miszerint a legfőbb ügyész "felelős az Országgyűlésnek". Bihari előadóbíróként úgy érvelt, hogy az ügyészség független az Országgyűléstől (dacára annak, hogy az alaptörvény kimondja: felelős neki). Indoklásában az egyébként feles ügyészségi törvényre hivatkozott, amely kimondja az ügyészség függetlenségét, ezért - érvelt Bihari - az alkotmányt is ennek szellemében kell értelmezni. Nem nehéz belátni, hogy a jogszabályok hierarchiájából ennek éppen az ellenkezője következne; vagyis az alaptörvény - mint magasabb szintű jogszabály - szellemében kellene az ügyészségi törvényt újragondolni. A másik érve az volt, hogy a '89-es alkotmányozáskor a törvényalkotók kivették az eredeti alaptörvény-tervezetből a legfőbb ügyész visszahívhatóságára vonatkozó passzust, ami szintén az ő teljes független-ségére utal. Egy eléggé kézenfekvő értékelés szerint Bihari mindezzel Polt Péter és az őt delegáló Fidesz dolgát könnyítette meg akkoriban, de legalábbis tanúbizonyságát tette kétirányú lojalitásának.
Ezt az érzetet erősítette a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) átszervezéséről szóló döntéshez írt párhuzamos indoklásával is. Mint emlékezetes, a Medgyessy-kormány a felügyelet reorganizációjával kívánta elmozdítani a szerinte a K&H-ügyben masszív MSZP-ellenes propagandát folytató Szász Károlyt. (E mondat mindkét állítása igaznak tekinthető egyébiránt.) Bihari (végül kisebbségben maradt kiegészítő érvelése) szerint a parlamenti többség nemcsak azzal sértett alkotmányt, hogy nem alkotott a PSZÁF vezetési struktúrájának átalakítása idejére megfelelő átmeneti szabályokat, hanem azzal is, hogy egy törvény alapján határozott időre kinevezett tisztségviselő megbízatását egyáltalán megpróbálta egy másik jogszabállyal megszüntetni. (Vagyis a vezetői megbízatás lejártáig a kormány csak olyan szervezeti átalakításokat végezhetne, amelyek nem érintik a vezetői megbízatást.) Ezzel Bihari gyakorlatilag minden törvényben statuált félautonóm (tehát a kormány irányítása alá tartozó, de nem utasítható vezetésű) közigazgatási szervnek - a bíróságéhoz és a köztársasági elnökéhez hasonló - alkotmányi szintű függetlenséget biztosítana. (Ilyenek például: ORTT, Gazdasági Versenyhivatal, Közbeszerzések Tanácsa, Nemzeti Hírközlési Hatóság, Energiahivatal és hasonlók - e szervek száma egyébként gombamód megszaporodott az utóbbi időkben.) Nemcsak a jogszabályi, hanem a szervezeti alá-fölé rendeltség terén is hajlamos tehát arra az új AB-elnök, hogy elvesse a sulykot.
A fentebb tárgyalt két állásfoglalásban az is közös, hogy mindkettő a kormányzati hatalom gyengítésére irányult, ezért kiváltképp különösnek mondható, hogy azok az őt delegáló MSZP kormányra kerülése után születtek meg. Korábban ilyesfajta aktivizmusnak nyomát sem találjuk Bihari érveléseiben. Egy jobb indulatú értelmezés szerint Biharit ezen indoklásokban csupán régi reflexei vezették, hisz a 80-as évek második felében egyike volt az állampárt meghatározó népi-reformer személyiségeinek (többek között Pozsgay Imre mellett), akik a független, szakmai szervezetek növekvő befolyásában, a politikamentes szakértelem idolumában vélték megtalálni a hatékonyabb, cselekvőképes kormányzás kulcsát. Nehezen lehetne azonban túlbecsülni annak jelentőségét, hogy
ez a fajta gondolkodás
mennyire mást jelentett egy egypárti diktatúra idején, mint most, a politikai váltógazdálkodás demokratikus keretei között. Az érdekbecsatornázás praxisa a rendszerváltozás előtt valós demokráciapótlékként szolgált, manapság viszont ez a törekvés a mindenkori kormány szakpolitika-formálási lehetőségeit szűkítené inkább, végső soron tehát a választói akarat devalválódásának irányában hat. Hiszen ha alapkérdésekben a kormány nem dönthet, és olyan szervek kapnak teljes függetlenséget, amelyek nem tartoznak felelősséggel a parlamentnek (s így közvetve a választóknak sem), akkor a Bihari által védelmezett autonóm szakmaiság első látásra nemes gondolatnak tűnhet ugyan, de valójában a demokratikus mechanizmusok hatókörét szűkítené.
Az Alkotmánybíróságnak a felsőoktatási törvényről szóló döntéssel újfent sikerült fityiszt mutatnia a kormánykoalíció arcába. Bihari ebben az esetben is - az eddig részletezett államszervezeti felfogá-sához hűen - arra korlátozná az állam feladatát, hogy finanszírozza az egyetemeket, viszont semmilyen beleszólást nem engedne abba, hogy a pénzeket miként költsék el. Itt a gazdasági hatékonyság, a közpénzekkel való felelős gazdálkodás követelményét áldozza fel a félreértett intézményi autonómia oltárán. (Az egyetemi önállóság Bihari-féle primátusának elvét könnyebb megérteni, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a nyolcvanas évek derekán ő maga dolgozta ki minisztériumi főosztályvezetőként az akkori felsőoktatási törvényt, és az alkotmánybírói székbe is a tanszékvezetői posztról került.) Logikája megint ugyanaz: a demokra-tikusan választott kormányzatot olyasfajta mumusként appercipiálja, amely lépten-nyomon bele kíván szólni a köz ügyeibe, ahelyett, hogy hagyná, hogy az igazán fontos kérdésekről független, szakértői szervezetek döntsenek (lásd még a Legfőbb Ügyészség- és a PSZÁF-döntéseket).
A fentebb vázolt kontextusban már az is új értelmet nyer, ha Bihari történetesen a baloldali bírákkal szavaz együtt. A "kábulathoz való jog" fogalmának bevezetéséről elhíresült, drogtörvénnyel kapcsolatos döntésnél például végül csatlakozott Kukorelli István bíró markáns különvéleményéhez (hogy ti. a büntethetőséget megszüntető okok megsemmisítésével olyan magatartásokat tett az AB büntethetővé, amelyek a jogalkotók szándékaival ellentétesek - márpedig a büntetendő magatartások körének megállapítása a parlament kizárólagos hatásköre), noha információnk szerint elsőként tett hitet az Erdei Árpád-féle konzervatív határozat mellett. E fordulattal két legyet ütött egy csapásra. Ekkor ugyanis már látható volt, hogy nélküle is meglesz a jobboldal többsége a döntéshez, a Fidesznek tehát nem lehet oka, hogy megharagudjon rá. Egyben demonstratíve egy a baloldalnak tetsző különvélemény mellé is állhatott, ami viszont az MSZP-nél jelent jó pontot. Ide is egy kicsit, oda is egy kicsit.
A dogmatikailag igen kevéssé fegyelmezett, szakmai mázzal leöntött politikai egyensúlyozgatás tendenciája - amely a parlament általi bíróválasztásban és a páros jelölés gyakorlatában tulajdonképpen kódolva van - várhatóan tovább foly-tatódik tehát. Jövő júniusban négy új bíró is érkezik ugyan a testületbe, akiknek elvben lesz lehetőségük változtatni ezen, de Biharinak elnökként meghatározó szerepe marad. Leginkább az AB napirendjének meghatározásában, tehát az aktuálpolitikai időzítésben és a pártpolitikailag kényes ügyek kiszignálásában, vagyis hogy azokat egy tudottan liberális vagy inkább egy konzervatív bírónak adja-e. Egyelőre nem tudni, hogy Bihari AB-elnökként a - valószínűsíthetően egyéni ambícióitól motivált - politikai cikcakkozás mely módját választja: a jogi zsargonba ágyazott, politikai nyomást visszaverni próbáló (közéleti értelemben vett) semmitmondást vagy a tételes jogtól némiképp elemelt, népszerűsködő igazságosztást. Eddigi ténykedése mindazonáltal a másodikat valószínűsíti.
