Magyar Narancs: Mikor láttál először régi amatőr filmeket?
Forgács Péter: 1978-ban. Bódy Gábornak és Tímár Péternek volt egy filmje, a Privát történelem, valamint Bódynak a Hogyan vívott meg Jappe és Do Escobar, amelyben fölvett egy archaizáló filmstílust. Bódy, mint minden nagy vehemenciájú, nagy hatékonyságú művész, földobott ötleteket, két végén égette a gyertyát, a dolgokat nagyon jól kitapintotta. Kiderült, hogy egy teljesen új nézőpontot talált a világra. Részben azért, mert a reframing a kinematográfus számára újragondolást tesz lehetővé, másrészt mindaz, ami tárgyiasul, ami le van kötve az ezüstnitrátban, az egy teljesen más aspektus a világról való gondolkodásban, mint a profi játékfilm, ami szórakoztatni akar, történetet akar elmondani, vagy a propagandafilmek, dokumentumfilmek - bármely korból -, amelyek nevelnek, informálnak. Miután az amatőr filmek öncélúak, van bennük valami erőteljesen banális és egyszerű. Engem az ideológiamentesség és az efemer jelleg ragadott meg. Az vonzott, ami az irodalomban Esterházyt vagy Tandorit, Petrit vagy a Bereményit a dalaiban, vagy Hrabalt. A régi amatőr filmek olyanok, mint a Hrabal kocsmatársa a Kehelyben, vagy Az arany oroszlánban: a Hrabal haverja, aki elmond neki egy történetet. Talált anyag.
MN: Korábban mondtad, hogy a Privát Magyarország darabjai nem ready-made-ek.
FP: Nem, mert nem úgy van kiállítva, ahogy találtam, hanem utána jön a reframing. Először is van egy amatőr filmes pasas, például Bartos Géza. Õ 1928-tól ´64-ig forgatott, elég hosszú időn át tehát; összesen vagy kilencórányit ezalatt a közel negyven év alatt. Harminc év minden tizenötezredik percét vette fel. Eleve szelektált, kivágott, az idő áramából kiszeletelt valamit, amit nekem valamiképpen tovább kellett rendeznem. Sokféleképpen el lehet rendezni egy bélyeggyűjteményt, egy talált anyagot, egy fotógyűjteményt; de az ki volt zárva, hogy én antropológiai filmet csináljak, ami egy leíró-strukturalista elmélet, de mindenképpen egy tudományos dolog, és szórakoztatni sem akartam a szónak abban az értelmében, ahogy a Torgyán vagy a Friderikusz teszi. A reframing alapgondolata ez: nézzük meg, hogy mi a jelentése a dolognak, hogy mi a történet. Én családtörténetet, pszichosztorit akartam írni.
MN: Engem lefegyvereznek ezek a képek. Azon tűnődöm, hogy mi többletet tudunk meg ezekből a képekből, történetekből a tankönyvi történelemhez képest.
FP: Ezek a filmező családok burzsoák voltak. A proletariátus és a parasztok művészete a folklór. Egyik kedvenc művészem Duchamp és Erdély Miklós mellett Bartók Béla, tehát a polgár, aki összegyűjti és strukturálja az anyagot, és utána ír belőle egy művet. A polgárnak van önreflexiója. Nemcsak szabadideje és pénze van, magára is kíváncsi. A proletár művészete mozgalmi művészet, de ezt még Dziga Vertov vagy a hozzá eléggé közel álló Leni Riefenstahl sem gondolhatta komolyan. A polgár az, aki megrendeli a képet a fotóstól vagy a festőtől, aki naplót ír, aki levelez. Abban a pillanatban, amikor egy munkásfiú, akit mondjuk József Attilának hívnak, elkezd írni önmagáról, és egy kicsit okosabb lesz, már nem proletár.
MN: Az önreflexió tehát polgárrá tesz?
FP: Az önreflexió: én vagyok, én létezem. Akkor kezdtem ezzel foglalkozni, amikor Jaruzelski becsukta Walesát. Ekkor úgy éreztem: itt valami bezáródott, és ez így marad örökre. Mint a Fahrenheit 451°-ben, a múlt kitörlődött. A parasztok meg az oroszok kirabolták a magyar kastélyokat, megszűnt a magyar történelmi múlt; a Rákosi-korszak kiirtotta a két világháború közötti kultúrát. Ami megmaradt, az véletlenül maradt meg. Lemezeket törtek össze, filmek pusztultak el, a magyar filmből alig maradt valami, a némafilmekből szinte semmi. Aztán a Kádár-korszakban a Rákosi-korszak dokumentumait semmisítették meg tudatosan. És a történelem, a múlt folyamatos megsemmisülése teszi fontossá a privát történelmet. Ezt akkor érzékeljük igazán, ha ezeket a filmeket összevethetjük bármelyik korabeli magyar játékfilmmel.
MN: A Meseautóval vagy más híres harmincas évekbeli filmmel?
FP: Meg azokkal, amiket az ötvenes, hatvanas években csináltak arról a korról. Fábry Ötödik pecsétjével vagy a Déry-könyvből készült 141 perc a Befejezetlen mondatból-jával.
MN: Akarsz-e a 60-as évekről is ilyen filmeket csinálni?
FP: Most csinálok egyet, az a címe, hogy Privátszocializmus. Olyat, mint a Vagy-vagy, ám ez 1948-tól ´68-ig játszódik. Szeretnék csinálni a négy évtizedről, minden évtizedről egyet. Most gyűjtök hozzá anyagot.
MN: Videót is használsz?
FP: Abból hihetetlenül sok van. Terjedt, mint a tűz. De ezek feldolgozásának még nem jött el az ideje. A filmszalag sokkal rövidebb. Sorsfilmek azok, amiket használok. Van valami keserédes jellegük, ami abból adódik, hogy nemcsak a szereplő konkrét sorsvonalát látjuk, ahogy elválik, meghal, születik, kimegy, ahogy fölveszi a kalapot, megreggelizik, szerelmes lesz, bevonul katonának, koccint, hanem látjuk, mert a tudatunkban van, a történelmet is. Amikor leírom azt, hogy 1941, akkor a nézők nagy részének beugrik a háború. A dátum hallatán bekapcsol az agyuk; és a Privát Magyarországban épp az a legfontosabb, hogy apellál a nézőben mozgósított élményre. A nézőnek a fejében is megy egy film. És nem akarom túlságosan megkönnyíteni a dolgát, mint a klasszikus dokumentumfilm, amelyik mindig megmondja, hogy itt és itt ez és ez történik, és közben a szegény emberek szalonnát esznek. Itt egy olyan kutatás folyik, egy ember vagy egy kis csoport történetén keresztül, ami tíz-húsz-harminc évet fog át. Mintha egy sírba ásnánk le, és közben az egészet érzékeljük, mert megvannak a referenciapontjaink.
MN: Szemző Tiborral, állandó zeneszerződdel hogy dolgoztok együtt?
FP: Először ´81-82-ben találtam ezekre a filmekre. Akkoriban a 180-as csoporttal koncerteztem. Csak a minimálzene volt az, amivel rá lehetett ereszkedni ezeknek a filmeknek a mágikus rétegeire. Látsz egy női arcot, először szép, aztán összetörik; látod, hogyan válik rommá egy arc. Az eltűnt idő nyomában anélkül, hogy eljutnánk a giccsig, az "ó, azok a szép idők"-ig. Nagyon visszafogottan használjuk a régi slágereket. Sokat dolgoztunk, amíg kikísérleteztük, hogy a képekkel hogyan lehet összeereszteni bizonyosfajta zenéket. Számomra ez olyan, mint a festészet. Mozgókép-festészet. Van egy talált anyag, amihez kulcsot kell találni. Mintha álmot fejtenénk. A szaggatottság, a lineáris cselekmény hiánya, az ugrások, mind-mind az álomra jellemzők.
MN: "A semmi országá"-nak az anyagát hogyan találtad?
FP: A filmarchívumba vitte be egy bácsi 1990-ben azzal, hogy lakást kell vennie az unokájának, és vagy megveszik az anyagot, vagy kidobja. Szerencsére valaki észnél volt, és szólt valakiknek, de ezeknek a valakiknek nem volt pénzük, és amikor én tudomást szereztem a dologról, megvettük a jogokat. Nagy szerencse volt. Elég sokan forgattak a fronton, de viszonylag kevés maradt fenn, mivel a II. magyar hadseregről nem volt szabad beszélni. Ez az anyag 15 évig volt egy kukoricacsűrbe elásva. Az, hogy hogyan találunk meg egy filmet, mindig kész regény. Ez alkalmasint az elveszett múlt, a magyar történelem.
A most készülő filmem például családtörténet, egy zsidó családé a harmincas évektől a munkaszolgálaton át a deportálásig. Azt akarom megmutatni, hogyan szoknak hozzá az áldozatok a fokozatos megalázáshoz. Csak egy kicsi van mindig, minden évben csak egy másik zsidótörvény van, és még nem is hajtják végre őket száz százalékig, és az ember alkalmazkodik; és mi az, amit még a lágerben is elviselnek. A polgári lét megaláztatásai. Szemző zenéjében recitativóban felolvassuk a zsidótörvények idevonatkozó passzusait.
MN: Mi tehát a Privát Magyarország? Az oral history mozgóképes változata? Szociológia? Társadalomtörténet? Művészet?
FP: Az a művészet, amit annak tartanak. Egyesek szerint ez egyáltalán nem is művészet, és nem kell törődni vele, mások meg a legnagyobb művészetnek tartják. Önbizalom-növelésből azoknak hiszek, akik a múzeumokba berakják. Azon nem kell vitatkozni, hogy ez filmművészet vagy sem, és úgy érzem, hogy nem is kell megvédenem, mert a filmek helye eldöntötte. Én a képek nézését, a látást tartom a legfontosabbnak. Amikor előveszel egy fényképet, tegnapit vagy száz évvel ezelőttit, és van rajta mit nézni, ami megkülönbözteti ötven másik képtől, akkor tudod, hogy mit csinálsz. Bekeretezed, kirakod a falra még akkor is, ha nem rokonod az, akit ábrázol. Van valami nagyon sejtelmes, megfoghatatlan, szavakkal alig leírható réteg, fátyol; az idő kapuja, amin át lehet lépni. A szociológia annyi benne, hogy bizonyos időstruktúrába helyeződik az anyag a vágóasztalon, és valamiféle történelmi tudást mozgósít a nézőben. Dátumokat lát, esetleg korabeli hangkollázsokat hall. Lehet, hogy emiatt a módszer miatt hiányérzet ébred benne, és néha szüksége lenne legalább egy halvány vezérfonalra, de azt a pici erőfeszítést meg kell tennie. Ebből a szempontból ezek a filmek nem egzakt szociológiai tanulmányok. De mégis szociologikusak, amennyiben a néző pontos leltárt kap a magyar alsó és felső polgári középosztályról, be tudja mérni, milyen jövedelműek voltak, milyen életet éltek, milyen hangulataik voltak. És eddig nagyon kevesen írták le ezeket a rétegeket, kevés a dokumentum. Walter Benjamin ír a gyűjtő művészetéről. A gyűjtők általában mániákus, furcsa, anális, agresszív karakterek, kupacokat raknak. Én nemcsak gyűjtő vagyok, én strukturálni is igyekszem a gyűjteményemet. Erdély Miklós azt mondta: úgy kell megdolgozni a talált anyagot, ahogy azt az anyagból jövő üzenet kívánja. Ki mit hall ki belőle. Én a minimálzenén, a 180-as csoporttal tanultam a zenei struktúrát, Mérei Ferenctől a pszichológiai reáliák elemzését; a történelmet pedig gyerekkoromtól imádtam. 1972-73-ban ismertem meg Kenedi Jánost, aki Bibóval ismertetett meg, és ő nagy hatással volt rám.
MN: Az anyagaid CD-ROM-feldolgozás után kiáltanak.
FP: Gyerekcipőben jár még a CD-ROM. Ha a mozgóképátvitel jobb minőségű lesz, és lesznek olyan mecénások, akik hajlandók ezt finanszírozni, akkor nagyon szívesen próbálkozom vele. A CD-ROM még több lehetőséget kínál arra, hogy a néző maga állítson össze egy struktúrát. A jelenlegi CD-ROM a mostani hificuccokkal összehasonlítva olyan, mint a tranzisztoros rádió. Azt várom, hogy a felhasználó a gondolkodási sebességgel azonos sebességű eszközhöz jusson. Másfelől azt gondolom, hogy egészen másképp kell csinálni a CD-ROM-ot, mint ezeket a filmeket. A filmekben van linearitás, egyfajta zenei struktúra. Úgy építem fel őket, mint egy koncertet. A CD-ROM-on viszont lapozok - a CD-ROM mikrostruktúrák újra- és újrarendezhető hálózata. A regény attól még regény marad, hogy össze-vissza forgatom, hogy ide-oda lapozhatok benne. Ettől még el kell olvasnom. Ugyanez a helyzet a filmjeimmel. Én abszolút salátahívő vagyok, de műegészben gondolkodom.
- vágvölgyi -
