A tandíjat Magyarországon - II. József kérészéletű intézkedését nem számítva - 1850-ben, a Thun-féle reformok keretében vezették be. A vonatkozó rendelet értelmében a hallgatóknak előadáspénzt kellett fizetniük, általában annyi forintot, ahány órás előadást vettek fel. Ez a kiegyezés után is fennmaradt
leckepénz
elnevezéssel, mivel a liberális oktatáspolitika szükségesnek tartotta. Trefort 1873. évi, "a főtanodai oktatásról" szóló törvényjavaslatában azt a tanárok közötti verseny fontosságával indokolta. A miniszter nem értett egyet azzal, hogy a hallgatók helyett az állam fizesse a tandíjat, "mert a szegényt nem a tandíjak - nem nagy - összege, hanem az ellátási költségek nagysága tartóztathatta vissza fiának főtanintézetbe való küldésétől, amin nem a tandíjak megszüntetése által segítünk, melyben szegény, gazdag, jó és rossz tanuló egyaránt részesülne, hanem ösztöndíjak és oly segélydíjak adományozása által, melyek szegény, de jó tanulóknak lehetővé teszik ellátási költségeik fedezését, a vagyonos pedig fizessen, mert ha fizet az állam által nyújtott egyéb előnyökért, miért ne fizessen azért, ami által gyermekének a legmaradandóbb és leginkább kamatozó tőkét biztosítja, s miért viselje e terhet helyette más, ki e jótéteményben nem részesül, s miért részesüljön e kedvezményben rossz és hanyag tanuló".
A leckepénzrendszer 1890-ig maradt fenn; megszüntetését egyrészt az indokolta, hogy a tanárok közötti verseny élénkítésére irányuló törekvés illúziónak bizonyult, másrészt pedig az, hogy e rendszer a professzorok között rendkívül nagy jövedelmi aránytalanságokat idézett elő. Csáky miniszter rendelete a leckepénzt megszüntetve a hallgatókat félévenként 30 forint tandíj fizetésére kötelezte, az ebből befolyt összeg túlnyomó részét a tanárok fizetésének kiegészítésére fordítva.
A tandíjrendszer a Horthy-korszakban is fennmaradt, összege a 20-as évek végén félévenként 102 pengő volt, ehhez járultak azonban a különböző mellékdíjak, amelyek összege a tandíjakét 70-75 százalékkal, egyes karokon több mint 100 százalékkal meghaladta. Ez nagy terhet jelentett a hallgatóknak, amelyet azonban mérsékelt a tandíjmentességben vagy tandíjkedvezményben részesültek akkor még viszonylag nagy száma. A 30-as években, a gazdasági válság idején, majd azt követően a hallgatók helyzete azonban mind súlyosabbá vált a tandíjelengedés összegének drasztikus csökkentése, valamint a mellékdíjak emelkedése miatt.
A kormányzat ezért a hallgatók terheinek mérséklésére már 1932-ben a progresszív tandíjrendszer bevezetését tervezte, ennek anyagi feltételeit azonban az akkori körülmények között nem lehetett megteremteni. A tandíjrendszer reformjára, a progresszív tandíjrendszer bevezetésére csak az 1941/42. tanévben került sor. A vonatkozó rendelet értelmében a tandíj félévenként 128, a mellékdíj 96 pengő volt, a hallgatók tanulmányi eredményüktől, valamint szociális helyzetüktől függően négyfokozatú tandíjkedvezményben részesülhettek. E rendszer a korábbiakhoz képest javulást jelentett, a hallgatóknak mintegy 20 százaléka - a tehetősebb szülők gyermekei - az addiginál magasabb tandíjat fizettek, 20 százaléka ugyanannyit, és 60 százalékuk kevesebbet. 1945 után, a demokratikus átalakulás éveiben is ehhez hasonló tandíjrendszert alkalmaztak.
Az államszocialista korszakban viszonylag szűk körre kiterjedő és csekély mértékű tandíj volt. Így például az 1963. évi rendelkezés értelmében a kitűnő, jeles és jó tanulmányi eredménnyel rendelkezők tandíjmentesek voltak, a közepes rendűek pedig - három jövedelmi kategória szerint - 150-350 forint tandíjat fizettek. Az 1985-ös oktatási törvény - egyes kivételekkel - kimondta a felsőfokú alapképzés ingyenességét. Az ennek megfelelően kiadott 1987. évi rendelet értelmében hármas átlag felett nem kellett tandíjat fizetni, és tandíjmentesek voltak a rövidebb tanulmányi idejű intézmények I., valamint a hosszabb idejű intézmények I-II. évfolyamai is.
Ez nem módosult a rendszerváltozást követő első években sem, de 1992-ben, a készülő felsőoktatási törvény tervezetében már szerepelt a tandíjfizetés kötelezettsége. 1992 őszén a hallgatók ez ellen országszerte demonstráltak; a tüntetések december elejére fejeződtek be, miután a minisztérium közölte, hogy a tandíj bevezetésére a felsőoktatási törvény megalkotása után, a megfelelő kompenzációs rendszer megteremtésével kerül csak sor. A felsőoktatási törvényjavaslatnak még az Antall-kormány idején történt tárgyalása során a javaslatot beterjesztő
Mádl Ferenc miniszter
az Országgyűlés 1993. június 7-i ülésén tartott expozéjában ezt mondta: "A tandíj a hallgató hozzájárulása saját képzésének költségeihez. Amellett, hogy ez a felsőoktatás jelentős forrása lehet, egyben meghatározó struktúraalakító és hatékonyságbefolyásoló tényező is lesz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felsőoktatásért mint szolgáltatásért fizető hallgató kereslete befolyásolni képes az intézmények kínálatát, de a minőséget is." A miniszter szerint a tandíj bevezetése a hallgatót is fokozottabb teljesítményre ösztönzi, a tandíj továbbá "szociális igazságot fejez ki, a tehetősek fizetnek, a szociális helyzetbeli egyenlőtlenségeket pedig nem általános ingyenességgel, hanem jól működő hallgatói támogatási rendszerrel kezeljük".
Az 1993 júliusában elfogadott törvény értelmében a hallgatók tandíjat és egyéb díjakat fizetnek. A tandíjnak az esélyegyenlőséget célzó kompenzálását a tandíjmentesség, ill. tandíjkedvezmény, a hallgatói támogatási rendszer, a bankok által állami garancia mellett adható hitel, valamint személyi jövedelemadó-kedvezmény biztosítja. A törvény tandíjfizetésre vonatkozó rendelkezése 1994 szeptemberében lépett volna hatályba, amit a kompenzáció több elemének kidolgozatlanságára hivatkozva elhalasztottak azzal, hogy erről külön törvény rendelkezik majd.
Az 1994-es választási kampányban a tandíj-kötelezettség a Fidesz, az MDF, az MSZP és az SZDSZ programjában egyaránt szerepelt. A Fidesz programja a tandíj szükségességét azzal indokolta, hogy "a felsőoktatásban részt vevő hallgató közvetlen és közvetett egyéni haszna nagyobb a képzésből kimaradó és azt csupán adójával támogató polgár közvetett hasznánál", és ezért méltányos, hogy a nagyobb haszonra szert tevő hallgató a nem tanuló polgártársainál fokozottabb módon járuljon hozzá a felsőoktatás költségeihez. Az SZDSZ programja szerint "a felsőoktatás szolgáltatás jellege miatt természetes, hogy annak közvetlen haszonélvezője, a hallgató is vállaljon részt a költségek viseléséből, hiszen nem várható el, hogy az adófizetők teljes köre finanszírozza költségeiket". Ugyanakkor e pártok programjai hangsúlyozták a tandíj kompenzálásának szükségességét. Az 1994. évi kormányprogram ezzel összhangban azt tartalmazta, hogy a megfelelő kompenzációs rendszer megléte esetén az 1995/96. tanévben bevezetik a tandíjat.
1995-ben felgyorsultak az események. A március 2-án megjelent kormányhatározat arra kötelezte a művelődési és közoktatási minisztert, hogy a tandíjrendszerről kormány-előterjesztést tegyen, a bevezetés időpontját legkésőbb 1996. szeptember 1-jével megjelölve. Másnap az MSZP elnöksége úgy határozott, hogy a kompenzációs feltételek hiányában a tandíjkérdés napirendről való levételét javasolja a kormánynak. Március 22-én azonban "a gazdasági stabilizációt szolgáló 1995. évi kiegészítő intézkedésekről" szóló kormányhatározat (vulgo: Bokros-csomag) az általános tandíjfizetési kötelezettség 1995. őszi bevezetéséről rendelkezett. Az ennek alapján júliusban kiadott kormányrendelet az alaptandíjat havi 2000 forintban határozta meg, a felsőoktatási intézmények pedig az alaptandíj összegének négyszeresét nem meghaladó kiegészítő tandíjat állapíthatnak meg. A rendelet a tandíjmentességben vagy tandíjkedvezményben részesíthető hallgatók arányát 20 százalékban maximálta. 1995 őszén ismét hallgatói tüntetések voltak, ezek hatására a kormányrendeletet rövidesen módosították, elhagyva belőle a kiegészítő tandíjra vonatkozó részt.
A felsőoktatási törvény 1996-os módosítása a tandíjfizetés kötelezettségét az államilag finanszírozott felsőfokú képzésben részt vevőkre terjesztette ki. Az 1996 szeptemberében kiadott újabb kormányrendelet 1998-tól emelte a tandíj összegét. (Az 1997. január 1-jén hallgatói jogviszonyban állókra még az 1995. évi rendelkezések vonatkoztak.) Az új rendszer szerint az I. évesek a hallgatói normatíva 3 százalékát, de legalább havi 2000 forintot fizetnek, míg a II. évtől a tandíj összegét a felsőoktatási intézmény szabályzata állapítja meg (az a hallgatói normatíva összegének 10 százalékát nem haladhatja meg). E rendelet meghatározta a tandíjmentesség feltételeit, megszüntette a 20 százalékos limitet, de előírta az egyes intézményekben havonta elérendő tandíjbevétel összegét.
Ami a kompenzációt illeti: 1997-től a tandíjfizetés 30 százalékáig lehetőség nyílt a személyi jövedelemadó csökkentésére, kidolgozták a hitelrendszer koncepcióját, és 1998 februárjában kormányrendelet született a tandíjhitelhez szükséges állami kezességvállalás feltételeiről (ez volt az első lépés a hitelrendszer bevezetéséhez). Az egyes intézmények és karok az 1998 őszétől hatályba lépő tandíjrendszer keretében a felsőbb évfolyamokon meglehetősen eltérő összegű - a félévi tízezertől hatvanezer forintig terjedő - tandíjat kívántak megállapítani. A kormányzat - a világbanki kölcsönszerződésben foglaltaknak megfelelően - a tandíjbevétel fokozatos növekedésével számolt, célul tűzve ki, hogy az 2005-ig a hallgatói hitelrendszer bevezetésével párhuzamosan elérje a képzési költségek 20 százalékát. Mindez azonban papíron maradt.
A Fidesz
- Magyar Polgári Párt ugyanis - amely 1996. decemberi, A polgári Magyarországért című vitairatában a tandíj bevezetését már elhibázottnak és értelmetlennek minősítette, s olyan tandíjreformban gondolkodott, amelyben csak az átlagnál rosszabbul tanulók fizetnének tandíjat - 1998-as választási programjában az első alapképzésben részt vevők tandíjmentességét ígérte. A választások után megalakult Orbán-kormány ezt meg is valósította. A hitelrendszer bevezetésére az első három évben nem került sor, azt a költségvetés helyzete csak 2001 őszén tette lehetővé, az újabb választás közeledése pedig szükségessé. A 2002-es választási kampányban a fideszes beszédek és a több százezer példányban kiadott röplapok a tandíj újbóli bevezetésével riogatták a választókat. Ezt az MSZP és az SZDSZ vezetői határozottan cáfolták; az általános tandíjkötelezettség visszaállításának szándéka az akkori viszonyok között súlyos politikai hiba lett volna.
A következő években, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány idején a tandíjrendszer nem változott. A második Gyurcsány-kormány programja szerint "a felsőoktatási intézmények fenntartható és a mainál igazságosabb finanszírozása érdekében az államilag támogatott képzésben bevezetjük a tanulmányi költségekhez való utólagos képzési hozzájárulást"; ez a későbbiekben a tanulmányok során történő képzési hozzájárulásra változott. A módosított felsőoktatási törvény értelmében az államilag támogatott alap- és mesterképzésben tanulmányokat folytató hallgatók - a hátrányos helyzetűek kivételével - a III. félévtől képzési hozzájárulást kötelesek fizetni. Ennek összegét a felsőoktatási intézmény állapítja meg. A képzési hozzájárulásra kötelezett hallgatók legfeljebb 15 százaléka mentesülhet a fizetés alól. Az ebből származó bevételek legalább egyharmadát, de legfeljebb felét a kiemelkedő tanulmányi teljesítményű hallgatók támogatására kell fordítani, a többit az intézmény fejlesztésére.
A tandíj több mint másfél évszázados története azt mutatja, hogy léte - a társadalompolitikai követelmények egyidejű érvényesítésével - szakmai-oktatáspolitikai szempontból indokoltnak tekinthető. Az elmúlt évtizedben azonban a politikai érdekek döntően befolyásolták e kérdés alakulását, megakadályozva a tandíj ügyének racionális rendezését. Ami a jövőt illeti, a népszavazási kezdeményezés sorsától függetlenül a tandíjat - ezzel az elnevezéssel - a 2008. évi költségvetési törvénybe a bevételek közé kellene illeszteni, a tandíj összegének megállapításakor pedig kívánatos lenne egyrészt a tanulmányi eredmények, másrészt az egyes szakterületek tényleges képzési költségeinek alapulvétele.
A szerző történész.
