Magyar Narancs: Az MDF mindvégig kritizálta az egyes reformlépéseket. Abban, hogy mit és miért kell megváltoztatni, egyetértenek a kormánnyal?
Pusztai Erzsébet: Tulajdonképpen igen, hiszen a fő célkitűzések egyértelműek. Az utolsó 20-25 évben robbanásszerűen fejlődött az orvostechnika és a gyógyszerészet, ezt sehol a fejlett világban nem tudják követni a hagyományos finanszírozási rendszerekkel. Ez az időskorúak számának rohamos növekedésével együtt a nálunk sokkal gazdagabb országokban is ugyanilyen feszültségeket kelt. Csak az nem mindegy, hogy mennyi időt szánunk az átalakításra, hogyan hangoljuk össze a lépéseket.
MN: Az egészségügyi kormányzat szerint az elmúlt időszak azt mutatta meg, hogyan lehet lassan, megfontoltan nem csinálni semmit.
PE: Csakhogy én nem láttam az utóbbi időben olyan próbálkozást, ami határozott koncepció alapján összehangoltan, lépésről lépésre haladt volna. Ha az ember eleget jár orvosok között, akkor nagyon jól tudja, hogy csak egy részüknek jó a változatlanság. A többieket kell megnyerni! Amikor a legelső ciklusban elkezdtük a háziorvosi praxisok vállalkozásba adását, én magam vagy tíz megyében jártam. Az első hónapokban még nem látták az orvosok, hogy mi lesz ebből, egy fél év elteltével viszont már az volt a kérdés, mikor lépünk tovább. Ha úgy rohanunk bele a változtatásba, hogy nem teremtjük meg a feltételeit, nem vesszük figyelembe a rendszerben dolgozók érdekeit, és a betegek sem találják meg a helyüket, akkor rövid időn belül olyan nagy lesz az ellenállás, hogy visszafordulhat a reform.
MN: Lát erre utaló jeleket?
PE: Az biztos, hogy nagyon nagy a feszültség. Például bezárják a pszichiátriai intézetet, az viszont még nincs készen, ahol majd befogadják a betegeket. Hol van a járóbeteg-ellátás és az egynapos sebészet fejlesztése? Most írják ki a pályázatot, így viszont csak őszre lesz működőképes. Ezt már januárban el kellett volna kezdeni. A struktúraátalakításnál sem tisztázták megfelelően az ellátási szinteket, három kivételével az országos intézetek státusát nem rendezték egyértelműen. Betették a súlyponti kórházak közé, pedig nem lehet őket egy szintre hozni, hiszen olyan, speciális ellátást nyújtanak, amire nincs szükség minden megyében. Mivel e kérdések csak utólag merültek fel, most napi osztozkodás folyik, hogy mi lesz ezekkel a centrumokkal. Az ágyszámok elosztásáról szóló döntéshez is hiába készültek előzetes anyagok, mert amikor elküldték a Regionális Egészségügyi Tanácsoknak (RET) az ajánlatot, akkor a megalapozó számításokat már nem küldték vele. Az éppen átalakulóban levő RET-ek tagjainak jelentős része nem ért az egészségügy fontos részletkérdéseihez, a helyi egészségügyi intézmények vezetői pedig nem feltétlenül ismerik a régióra vonatkozó betegforgalmi adatokat. Az egy másik kérdés, hogy nyilván politikai hozzáállás is volt a gyors RET-es viszszautasítások mögött. De nem is könnyítették meg a dolgukat! Ha bemutatták volna, hogy a kórházba az adott terület betegeinek mindössze 40 százaléka fekszik be, a többiek inkább máshova járnak, akkor nehéz lett volna megindokolni, hogy ott helyben miért is ragaszkodnak az intézményhez.
MN: A gyógyszer-gazdaságossági intézkedéseken is lehet fogást találni?
PE: Mindenki egyetért a generikus programmal, hiszen az új készítményekre is csak így jut több pénz, és a támogatási rendszerben is nagyon szigorúan, szakmailag megalapozottan kell dönteni. De az, hogy a gyártók milyen mértékig adnak vissza a társadalombiztosítási kasszába, a hazai cégeket keményebben érintette, mint a külföldieket. Nekik ugyanis szolidaritási adót is kell fizetniük.
MN: A szolidaritási adó a külföldiekre is vonatkozik.
PE: De ők nem itt gyártanak. Az ilyen megszorító intézkedéseknél azért arra is figyelemmel kell lenni, hogy ha a cégek egy részét extrém módon terhelik meg, akkor esetleg nem tudnak talpon maradni, vagy elviszik a gyártást. Összességében a lépések jó része természetesen támogatható, ezeket ilyen vagy olyan formában Európa-szerte alkalmazzák. A kamarai kötelező tagság megszüntetését viszont nem tartjuk bölcs dolognak. A kompetenciákról, a működés rendjéről lehet gondolkodni, de jó, ha a civil társadalomnak erős szerveződései vannak.
MN: Önkéntes alapon nincs erős szerveződés?
PE: Ha a kamarának olyan jogosítványai vannak, amelyekkel komolyan őrködik a szakmai minőség fölött, akkor a belépést kötelezővé kell tenni.
MN: A jogosítványokat átvette az állam.
PE: Kíváncsi leszek, hogyan fogja ezt az állam végezni.
MN: Azt már láttuk, hogyan végzi a "szakma".
PE: Ha már a rendszerváltozás után az államszocializmust elhagyva egyetértés volt abban, hogy e szervezetek létrehozásával a civil társadalom tanulja meg az önigazgatást, akkor nem tudok azzal egyetérteni, hogy 17 évvel később megint állami kontrollt akarunk. A gyógyszerárusítás kiemelése a patikákból pedig szerintünk gyógyszerbiztonsági szempontból veszélyes.
MN: A vizitdíj létjogosultságát nem kérdőjelezték meg, de a javaslatuk más logikát követett.
PE: Az MDF választási programjában is szerepelt, hogy a paraszolvencia helyett tisztességes tarifarendszert kell kialakítani. Mi fordított logika szerint indultunk el, azaz a biztosítás alapján mindenkinek térítés nélkül járjon egy bizonyos számú orvoshoz fordulás, ami az életkorral persze nő. Akkor nem kellene külön venni a szűrővizsgálatokat, az olyan betegségeket, amikre rendszeresen kell gyógyszert szedni, vagy a kontrollvizsgálatokat, mert ezek még beleférnének. Bizonyos esetekben többször lehetne ingyen elmenni, és az instabil állapottal járó betegségeknél egyáltalán nem kellene fizetni. Például nem minden cukorbetegnek ingyenes, csak az inzulinnal kezelt, nehezen beállítható esetekben. Efölött viszont nem 300 forint, hanem több, hiszen a mostani összeg azért mégiscsak megmosolyogtató az orvos munkájáért. Ráadásul alapesetben is fizetni kell. A mi javaslatunkkal ugyanúgy elérnénk az indokolatlan igénybevétel csökkentését, és feleannyi lenne az adminisztráció. Nevezhetnénk "egészségügyi szolgáltatás elismerésének", rövidítve esze. Akkor mondhatnánk, hogy a beteg megfizeti az orvos eszét.
MN: Lényeges az elnevezés?
PE: Szerintem nem lényegtelen, ha ugyanis ez terjed el, annak van üzenete. Másrészt úgy nem lehet a fölösleges igénybevételt visszaszorítani, hogy aki elmegy a háziorvoshoz, majd beutalóval a szakorvoshoz, az összességében ugyanannyit fizet, mintha egyből a szakorvoshoz menne beutaló nélkül. Vagy aki rendelési időben beutaló nélkül megy, az hatszáz forintot fizet, aki nem sürgős esetben veszi igénybe az ügyeletet, az ezret. Akkor azt mondják: "A fene sem fog sorban ülni." Beutalóval meg kellene hagyni az ingyenességet, anélkül pedig az ellátási szinteken felfelé haladva egyre nagyobb lenne a tarifa. Továbbá meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy a külön orvosválasztásnak legális díja legyen. Ebben az esetben most ugyan ki kell fizetni a kezelés 30 százalékát, de ennyivel csökken a kórház OEP-finanszírozása is. Úgy kellett volna megszabni, hogy a 30 százalék bizonyos része a kórházé, mert ebben az esetben majdnem magánbetegként választják az orvost, aki pedig a kórház eszközeit használja. Ez a kórháznak is érdeke volna, hiszen ha az orvos jól dolgozik, akkor több beteg választja az intézményt, valódi verseny volna. De ha az OEP csak 70 százalékot fizet, akkor az egész vicc, és nem hat a hálapénz ellen.
MN: A biztosítotti jogviszony lekérdezésével és az Egészségbiztosítási Felügyelet létrehozásával elégedettek?
PE: Természetesen, a jogviszony ellenőrzése 1990 óta meglévő célkitűzés. Akkor még semmiféle adatbázis nem volt, azt sem tudtuk, kit látnak el az orvosok, mostanra az informatikai háttérrel lassan kialakul a folyamatba épített ellenőrzés. A felügyelet esetében is vitathatatlan, hogy kell ilyen típusú ellenőrzés, de a közigazgatási státusa nem szerencsés. Szerintem kormányszerv helyett inkább az Országgyűlés által működtetett szervnek kellene lennie, mivel elvileg az állami tulajdonú intézményeket és a jogszabályokat is felügyelnie kell.
MN: Az MDF több reformtörvény miatt is az Alkotmánybírósághoz fordult.
PE: Ugyanis a jogalkotási törvény előírásai ellenére a szakmai szervezetekkel nem volt egyeztetés. De a törvények vitája során komplex módosító csomagokat is készítettünk, s voltak részkérdések, amit el is fogadtak. Például a 18 év alattiak vizitdíjmentességét mi is javasoltuk.
MN: Az ellenzéki pártok szakpolitikusaival együttműködnek?
PE: Nem egyeztetünk, az MDF-nek önálló az egészségpolitikája. Úgy gondolom, hogy az egyes pártok programja és egészségpolitikája önmagáért beszél.
MN: Lapunk megjelenése előtt, de már a beszélgetésünk után kerül sor az MDF által az egészségbiztosításról szervezett ötpárti kerekasztal-beszélgetésre. Önök milyen szisztémát képzelnek el?
PE: Az általános egészségbiztosításban meg kell tartani a 10 milliós kockázatközösséget, viszont három elemet kiemelnénk belőle. Létrehoznánk az ápolásbiztosítást, amit fokozatosan átvehetne a versenyszféra. Az elején a díjak mondjuk 80 százaléka menne a jelenlegi idősek ellátására, 20 százalék saját tartalékra, majd idővel az utóbbi aránya növekedne, tehát a zömében szolidaritás elvű ápolásbiztosítás fokozatosan átmenne öngondoskodásba. A pénz a jelenlegi munkavállalói járulékból menne, de esetleg lehetne emelni, fél százalék már 30 milliárd forintot jelent. A másik a munkahelyi baleset-biztosítás, amit ma is a munkaadók fizetnek, tehát azt is nyugodtan kivehetnénk a rendszerből. A kiegészítő biztosításokat szintén, ha a korábban elmondottak szerint épülne fel a vizitdíj és az orvosválasztás díja, akkor a profi biztosítók létrehoznának rá biztosítást. Az alapbiztosításban megtartanánk a jelenlegi elvet, de erősíteni kell az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) szolgáltatásvásárlói szerepét és komoly minőségi szűrőket kell beépíteni.
MN: Alkalmassá tehető erre az OEP? A felügyeletnél említette, hogy nem jó, ha állami szerv felügyel állami intézményeket.
PE: Önállósítani kell a biztosítót, el kell távolítani az állami befolyástól és a költségvetéstől. Ehhez persze tisztázni kell bizonyos kérdéseket. Az ellátási rendszer nincs benne az áfakörben, a járuléktömegből nagyon sok pénz visszaáramlik a költségvetésbe, ezért aki invesztálni akar az egészségügybe, az elveszíti az áfát. A másik az amortizáció, ami soha nem volt benne az egészségügy finanszírozásában. Az kellene, hogy a költségvetés vagy az önkormányzatok fejkvóta alapján járuljanak hozzá az értékcsökkenéshez. Mindjárt megoldódna az a probléma, hogy csak a kórházfenntartó önkormányzat fizeti az értékcsökkenést, miközben az intézmény az összes környékbeli települést ellátja.
MN: Nem hisz abban, hogy a magáncégek a finanszírozásban is költséghatékonyabban működnének?
PE: A szolgáltatásban a verseny fokozza a minőséget, de a biztosításban egészen más a logika: ott a legalacsonyabbak az árak, ahol a vásárló monopolhelyzetben van. Az egybiztosítós rendszerben az OEP monopolhelyzetben van, azért tudja féken tartani az árakat. Ha az állam előírja a járulék mértékét, azt az APEH szedi be, majd fejkvóta alapján elosztja a versengő biztosítók között, továbbá jogszabályban előírt ellátást kell biztosítani - ahogyan ezt a tervek alapján most látni lehet -, akkor vajon miben fognak a magánbiztosítók versenyezni? Az adminisztrációs és marketingköltségek rohamos növekedése nem növelné, hanem csökkentené a betegellátásra fordítható összeget. Csak úgy tudnák követni a költségrobbanást, ha egekbe emelnék a járulékot, vagy csökkentenék az ellátás színvonalát. Ha ezt nem tehetik meg, akkor nem költenek már az induláshoz sem milliárdokat, hiszen előre láthatóan veszteségessé válnának. Ha pedig tényleg van verseny, mint az Egyesült Államokban, akkor nemcsak a járulékok emelkednek, hanem csökken az egészségügyi ellátás elérhetősége is.
