A Narancs 2005. december 8-i Zengő-cikkére (Kapituláció) érkezett reagálások és az azokra adott válasz szétfeszítették az Olvasói levelek rovat hagyományos keretét. Ezért döntöttünk e rendhagyó közlés mellett.
Lányi András:
Bundula István A Zengő-ügy megoldása: Kapituláció című cikkéből az olvasó hiteles képet alkothat ma-gának a szerző álláspontjáról - és semmi egyébről, ami ezzel az üggyel kapcsolatos.
A cikk szerint "a zöldek annak ellenére győztek, hogy konkrét kifogásaik közül lényegében egyetlenegy sem volt helytálló". Ebben a mondatban a "lényegében" szócska kivételével semmi sem felel meg a valóságnak. Nem a zöldek győztek, hanem Hosszúhetény és Pécsvárad lakói, győzött köztük a párt-érdekekkel szemben a helyi érdek, győzött a hosszúhetényi polgármester kötelességtudata, aki az önkormányzat jogainak az állam apparátusával szemben is érvényt szerzett, győzött a magasabb rendű jogszabály (az alkotmány) az alacsonyabbal szemben. Ez azért nem olyan rossz hír. Mi, magya-rok - zöldek, katonák, helybeliek és sajtótudósítók - ellenben nem érezhetjük e győzelem nyerteseinek magunkat: az ügy inkább arra a hatalmas veszteségre példa, amit az országnak az elhamarkodott és (ezért) végrehajthatatlan politikai döntéseket követő áldatlan hu-zavona okoz, Bős-Nagymarostól a budai alsó rakpartig. És fog is okozni mindaddig, amíg a hazai hatóságok meg nem tanulják, hogy a demokráciát, a döntések nyilvános előkészítését és az érintettek érdemi bevonását nem érdemes "megúszni". Ami a zöldek kifogásait illeti: a Zengő az egyik legutolsó nagy, egybefüggő erdőség a Mecsekben, amelynek háborítatlan-ságát mindannyiunk - zöldek, katonák stb. mint fent - javára érdemes volna megóvni (konkrétan). "Az egész bazsarózsakérdés egy vicc" - ezt a kijelentést pedig minden újságíró-iskolában tanítani kellene (én fogom is): védhetetlen álláspont mellett a pimaszságig menő magabiztossággal érdemes csak kiállni. Mégsem hallgathatom el, mint a szerző teszi, hogy azok a fránya bazsarózsák, bizony, a tervezett út vonalán tenyésztek. Erre utalt a környezetvédelmi hatóság kívánsága, hogy az építtető ültesse át őket máshová, ami, mellesleg, nem sikerült: a környezetvédők által félrevezetett virágtövek mind elpusztultak.
A cikkből megtudhatjuk továbbá, hogy "a zöldek a tudomány frontján kudarcot vallottak". Amenynyiben ez a kijelentés az ökológia és a botanika tudományára vonatkozik, az MTA illetékes bizottságának és a tudományág legjelesebb hazai képviselőinek egybehangzó, leírt véleményével ellenkezik; ha a jogtudományra, akkor az Alkotmánybíróság volt elnökével és az állampolgári jogok ombudsmanjával perel. Ami, persze, egy újságírónak becsületére, sőt dicsőségére válik - ha vannak hozzá érvei. Az érveket azonban ezúttal üres vádaskodás helyettesíti. Az alkotmányra hivatkozó Sólyom László ragaszkodása a környezetvédelem elért színvonalához "ügyes blöff" csupán. Miért is? Mert valaki mondott valami ilyesmit a parlamentben? Annyi mindent mondtak már ott! Lenkovics ombudsmani jelentése bátran lehet ezek után "elfogult, elképesztő, színvonaltalan": a szerző számíthat arra, hogy az olvasó nem olvasta a jelentést, s ha olvasta volna, sem tudná megítélni az eljárásjogon esett sérelmek jelentőségét, amelyekre az hosszan kitér.
Elismerésben részesülnek viszont a zöldek, akik ügyesen "használják a médiát". De tényleg! Globális felmelegedést csinálnak, atomerőművi balesetet, összeciánozzák nekünk a Tiszát, csak hogy beszéljenek róluk. Veszedelmes, agresszív kisebbség, vigyázz velük, olvasó! Megrágalmazzák még a hadügyet is, hogy az félrevezette a NATO-t. Lehetne csak párbajozni, most a Juhász hadügyminiszter vagy a vezérkar főnöke bezzeg fasírtot csinálna az egész gyáva civil bagázsból! Nos, jelentem, én voltam, aki ezt a dolgot a félreveze-téssel "bedobtam". Most pedig megismétlem: így volt. Magam ol-vastam a NATO-illetékes levelét, amelyben azzal nyugtatott bennünket, környezetvédőket, hogy az építkezésnek legfeljebb valami 30 fa eshet áldozatul, ne aggódjunk, mert ők sem aggódnak. Ezt az adatot pedig csak a magyar hadvezetéstől kaphatták, mivel a helyszín kiválasztásában a NATO közvetlenül nem vett részt. És a saját fülemmel hallottam az Országgyűlés környezetvédelmi bizottsága előtt ugyanezektől a vezérkariaktól, hogy az a 300 fa, amit ki kell vágni, nem lehet túl nagy ár a nemzet biztonságáért. Na most akkor hány fa?
A Magyar Narancs cikkírójá-nak leplezetlen rosszindulata, bevallom, elkeserít, nem is először. Se elviccelni, se elbagatellizálni nem szeretném: nagy baj, hogy a fiatalok körében népszerű hetilap ennyire utál bennünket. De csalódást ezzel már nem okoz. A lapra szó szerint illik, amit a cikk a zöldekről állít: a Magyar Narancsban "legfeljebb az csalódhat, aki elhitte, hogy tényleg más közéleti stílust képvisel".
(A szerző a Zengő-konfliktus idején a Védegylet vezetőségi tagja - a szerk.)
*
Herbert Tamás:
Az írás első két szakasza lényegében tárgyszerű, attól a riogatástól eltekintve, hogy a Zengőről lemondva több tízmilliárdos többletköltséggel terhelnénk a költségvetést. Ez ugyanis demagóg blöff. Az eredeti terv büdzséje a három radarra (Bánkút, Békéscsaba, Zengő) együtt volt összesen 24 milliárd forint. Hogyan lehetne akkor egyetlen radar helyszínváltoztatására az eredeti költségvetés másfélszeresével többet elkölteni? Némi pluszköltség valóban keletkezik, ez azonban az emlegetett összeg elenyésző töredéke, ahogy ezt a honvédelmi miniszter nemrégiben el-ismerte. Ugyanakkor elég visszás egy meggondolatlan döntés következményeként fellépő többletköltségekért azokat tenni felelőssé, akik a döntés újragondolását kikényszerítették.
Azt, hogy a lokátor zengői helyszíne pusztán katonai szempontból a legalkalmasabb, soha senki nem vitatta. A Zengő természeti, kulturális értékét viszont a döntéshozók csak lassan értették meg, holott erre mind az első fokon eljáró környezetvédelmi szakhatóság, mind a Pécsi Tudományegyetem HM által felkért szakemberei, mind az MTA Környezetvédelmi és Konzervációbiológiai Bizottsága felhívta a figyelmet, amelyek azt is többször kifejtették, hogy a páratlan, védett élőhely a beruházás által veszélybe kerülhet. Ezeket tehát szakemberek állították. A tervezett út nyomvonala igenis újra és újra - a botanikai térképen világosan feltüntetett - bazsarózsa-kolóniákon vezet át, amit egyébként maga a kormányfő is kifogásolt a minisztériumi egyeztetések során.
Sólyom László a folyamatban megválasztása előtt és után is többek között alkotmányos aggályai miatt vállalt szerepet, és nem valami pitiáner presztízs-hiúsági kérdés okán. Az, hogy a korábban számára is titkos dokumentumok ismeretében is tartotta álláspontját, Sólyom Lászlót ismerve csak azt jelentheti, hogy a titkos adatok sem bizonyították: egyedül a Zengőről lehet ellátni megfelelő szinten az ország védelmét.
A "kilátások" című szakasz már valódi ámokfutás. A civilek érveinek túlnyomó többsége a szerző állításával szemben utólag valójában helytállónak bizonyult. Érthetetlen az is, hogy a cikk miféle nyitottságot tulajdonít a katonáknak. A HM volt az, amelynek egész attitűdjét a kizárólag a katonai racionalitásra koncentráló hatalmi gőg irányította. A civilek párbeszédre irányuló kezdeményezéseit kezdetben még próbálták ugyan lakossági fórumokkal kielégíteni, de a fennmaradó kérdések tisztázására később egyszerűen nem voltak hajlandók. Egy helyen a szerző úgy fogalmaz, hogy amikor a HM bebizonyította a sugárzás ártalmatlanságát, akkor "a beruházás ellenzői újabb és újabb kifogásokkal éltek". Mi úgy látjuk: bizonyos kérdésekben meggyőzhetőek voltunk, és amely félelmünk alaptalannak bizonyult, azt többé nem emlegettük.
Érdekes az a megállapítás is, hogy "a zöldek a törvényesség frontján kudarcot vallottak". Az ombudsman törvényességi észrevételeit a HM csupán a sajtóban kritizálta, mit ad Isten, az észrevételek hivatalos leiratára mind a mai napig nem érkezett tőlük válasz. Takács Albert idézett megjegyzései pedig egyszerűen groteszkek. Jogi nonszensz, hogy a Sólyom László által is hangoztatott alkotmányos aggály (hogy ti. egy terület természeti védelmének jogszabályokban rögzített szintje ne csökkenhessen) nem több "ügyes blöffnél", mert ilyen alapon egy új autó üzembe állítása is alkotmányellenes volna. Nos, egy új autó üzembe állítása kétségkívül rontja a környezet állapotát, de nem csökkenti a környezet védelmének jogszabályokban rögzített szintjét - melynek az alkotmánnyal való összeegyeztethetetlenségét az Alkotmánybíróság ebben az ügyben is hivatkozott 1994-es határozata mondja ki. Nincs ugyanis olyan törvény, ami tiltaná az autózást, de a Zengőt speciel jogszabály védi. A civilek tehát nem "csupán" a természetet, de az alkotmányos jogállamot is védték a Mecsekben.
Mindez eltörpül a szerző azon igyekezete mellett, hogy a zöldeket egységesen becstelennek állítsa be, mondván: céljuk érdekében a politikától ellesett manipulatív és dezinformációs technikákkal dolgoztak. Szemükre veti, hogy "tényszerűen hamis állításokat dobtak be" (például, hogy a HM félrevezeti a NATO-t). Az igazság ezzel szemben az, hogy akarattal vagy a nélkül, de a HM bizony dokumentáltan félrevezette a NATO-t, például amikor a tervbe vett károkozást mindössze pár tucat fa kivágásában jelölte meg, és sikeres védettnövény-átültetésekről beszélt. Volt olyan, amikor minden igyekezetünk ellenére tévedtünk, ám soha nem hazudtunk. Tévedni pedig olyan helyzetben, amikor a másik fél titkosít, nem is nagyon nehéz.
(A szerző a Civilek a Zengőért Mozgalom egyik vezetője)
*
Bundula István:
A vitatott cikken kívül a Magyar Narancs négy nagyobb írást közölt a Zengő-ügyről, összesen tíz újságoldalon (A mecseki láncfűrészes 1., 2004. február 19.; Csata a csúcson, 2004. április 29.; Vagdalkozás a paragrafusokkal, 2004. július 1.; Vissza az alapokhoz, 2004. december 16.). Az első egy helyszíni riport volt, a második a két fél álláspontját, az addigi eseményeket (engedélyezések, ügyészségi és alkotmánybírósági állásfoglalások) elemezte, a harmadik Lenkovics Barnabás Zengő-jelentésével és az arra adott minisztériumi válasszal foglalkozott, a negyedik pedig a Medgyessy Péter által felkért független szakmai bizottság munkájának eredményeit ismertette. A 2005. december 8-i írás - amely a zengői helyszín elvetése és az új, tubesi helyszín kijelölésének apropóján született - jórészt az addigi munkák alapján készült összefoglalás-összegzés (ami egyébként a szövegbéli hivatkozásokból világosan kiderül). A Herbert Tamás és Lányi András reagálásában előkerült valamennyi témával (tájékoztatás, bazsarózsa, ombudsmani jelentés stb.) részletesen foglalkoztak a korábbi cikkek. Természetesen ezek ismerete senkitől nem várható el, ezért néhány dolgot nem árt újra fölidézni.
1. Az új helyszín miatti "több tízmilliárdos többletköltség demagóg blöff" - írja Herbert Tamás. Hogy miért, az indoklás nélkül marad. Egy 2005. novemberi anyag (amelyet a minisztérium szakintézménye készített) ismerteti azokat a tételeket, amiknek a végösszege a cikkben is említett 22-36 milliárd forintnyi pluszteher. Semmiféle olyas zöld oldali számítást nem találtam, amely érdemben cáfolni próbálná ezeket az adatokat. A HM kalkulációi amúgy nem tűnnek légből kapottaknak: a réskitöltő radarok felújítása-beszerzése, a több száz főnyi kezelőszemélyzet bérterhei stb. szerepelnek a kiadási oldalon.
2. Herbert Tamás szerint Lenkovics Barnabás állásfoglalását a HM a sajtóban bírálta csupán, annak leirata máig nem érkezett meg. Az ombudsmani jelentést és az arra adott 17 oldalas minisztériumi reagálást a Narancs tavaly júliusban részletesen ismertette. Megjegyzendő, hogy a HM egy honvédelmi bizottsági ülésen is tájékoztatta álláspontjáról Lenkovics Barnabást a vitatott kérdésekben.
3. "Na, akkor most hány fa?" - kérdezi Lányi András arra utalva, hogy a tárca a NATO-nak 30 kivágandó fát vallott be, máshol viszont 300-ról beszélt. A válasz: minimum 330 db. 300-at a felvezető út miatt kellett volna kidönteni, 30-at a törmelékhalmok elkerülé-se miatt - e halmok megóvását amúgy a környezetevédelmi szakhatóság írta elő az építtetőnek. Ezek az adatok mind az engedélyekben, mind az engedélyeket kérő iratokban szerepelnek. Nem mellékesen: amikor arról írtam, hogy a zöldek valótlanul terjesztik, miszerint a HM átveri a NATO-t, nem a fakérdésre céloztam (amiben egyébként, mint látható, semmi rejtélyes nincs). A tavaly áprilisi cikkben említem a környzetvédők alábbi vádját: a HM nem tájékoztatta a NATO-t arról, hogy a zengői építkezés temészetvédelmi terü-letet érint. Ez pedig tényszerűen nem igaz, a NATO elejétől fogva tudott erről, épp ezért biztosítot-tak a zengői munkálatokra annyi pénzt, mint a másik két helyszínre (Bánkút és Békéscsaba) összesen.
4. Mindkét környezetvédő említi a minisztériumi tájékoztatás elégtelenségét. Ebben egyetértünk, magam sem írtam soha mást. Mi több, utólag a HM is belátta (például a Lenkovicsnak írt válaszában), hogy e téren a kritikák többsége jogos. Azt a minduntalan visszatérő zöld állítást viszont már nem láttam igazoltnak, hogy a HM kutyába sem veszi a civileket és a helyi önkormányzatokat, továbbá utóbbiak arról sem tudtak, hol tart éppen a beruházás. Például Herbert Tamás is járt Zengő-ügyben a tárcánál és a HM Technológiai Hivatalában. Továbbá jó néhány engedélyt (földvásárlási, telekkisa-játítási stb.) a hosszúhetényi és a pécsváradi ömkormányzat adott meg a HM-nek; mint ahogyan az is kiderült, hogy az elmúlt években a Zengő-projektről másfél száz oldalas dosszié kerekedett a hosszú-hetényi önkormányzatnál.
5. Egyikőjük sem érti, miért írom azt, hogy a katonák, "ha félszívvel is", de inkább hajlottak a párbeszédre, illetve a megegyezésre. A tények vezettek erre a következtetésre: például a civil szak-hatóságok támasztotta feltételek miatt az építményre szánt terület fokozatosan, végül a minimálisan szükségesre csökkent (nagyon helyesen).
6. Bazsarózsák és általános tanulságok. Az alapproblémát az első Zengő-cikkem óta változatlannak tartottam: hogy ti. az építkezéssel aránytalanul nagy kár éri-e a környezetet, vagy sem. A zöldek szerint igen, a katonák szerint nem. Minden környezetvédő állításra volt legalább egy hasonló súlyú katonai állítás. E patthelyzetet csakis politikai döntéssel lehetett volna feloldani, de erre a pártok - ellenzék és kormányoldal egyaránt - képtelenek voltak. Ha volt, amit egyértelműen bíráltam mindvégig, úgy az a politika eme sunyítása. A zöldek tették a dolgukat. Ámde végigvettem, mivel magyarázzák ellenállásukat (ha már mindenképpen szilárd fundamentumra kívánták építeni mozgalmukat). Kezdték a sugárveszéllyel, a turizmus várható hanyatlásával, a zengői csúcs "érintetlenségének" a hangoztatásával. E felvetések vagy nem állták meg a helyüket, vagy végiggondolhatatlanok voltak (turizmus, telkek elértéktelenedése). Nem véletlen, hogy e témák hamar lekerültek a napirendről. Következett a törvényességi offenzíva: ám a köztársaság valamennyi főhatósága (a Legfőbb és a Katonai Ügyészség, az Alkotmánybíróság) egyetlen zöld kifogásnak sem adott helyt. Ezért írtam, hogy a törvényesség frontján kudarcot vallottak a zöldek. (És nem a "tudomány frontjáról" beszéltem, amint azt Lányi András véli.) Ezután következett a bazsarózsakorszak, amelyhez az elvi alapot Sólyom László sokszor idézett véleménye szolgáltatta. És a patthelyzet: mert bár nagyszerű jogelméleti eszmecseréket lehet folytatni az alkotmányba foglalt alapjogainkról (a környezetvédelem szinten tartását és a honvé-delem kötelezettségeit rögzítő passzusokról) meg arról, hogy a Mecsekben melyik fél védte jobban a jogállamiságot - de a konkrét ügyet ez már nem vihette előre. A helyzet groteszkségét, a politika kikerülhetetlen felelősségvállalását tette szóvá Takács Albert, az általános ombudsman helyettese is az idézett (és Herbert Tamás által kárhoztatott) honvédelmi bizottsági megjegyzésében. (A tudomány frontjáról pedig annyit: a bazsarózsakérdésről ugyanazon szakember két, egymásnak némileg ellentmondó tanulmányt írt; továbbá senki nem vitatta, hogy tőpusztulással jár az építés, de arról a zöldek rendre megfeledkeztek, hogy a világállomány 90 százalékának a java bizony nem a tervezett útvonalra esett, hogy fő lelőhelyük az irtásrétek és így tovább. De, mint azt 2004 áprilisában már írtam: bazsarózsaügyben néhány korábbi - tehát nem a radarügy folyományaként készített - szakmunka, illetve helyszíni tapasztalataim alapján próbáltam képbe kerülni. A botanikához azonban nem ér-tek, igaz, nem is akarok úgy tenni, mintha értenék.)
A zöldek tehát több területen is igazolni próbálták álláspontjukat, de egyetlen kérdés kivételével nem nekik volt igazuk; és abban az egyben is (alapjogok ütközése) legfeljebb x-re tudták kihozni a meccset. Lehet persze erről mást mondani (mint teszi azt Herbert Tamás és Lányi András), de a tények őket cáfolják.
A katonák mindvégig egyetlen dologgal érveltek: a Zengőre tervezett radar biztonságunk szavatolásának egyik eszköze. A 2004. áprilisi Narancs-írás részletesen foglalkozott azzal, hogy a jugoszláv háborúk alatti szerb berepülések (és Barcs külterületének tudatos bombázása) hogyan tették egyértelművé az ország sebezhetőségét. A radarépítés bizonságpolitikai indoklása nem volt kamu. Tudomásom szerint ezt érdemben soha senki nem is vitatta.
A Zengő-ügynek van egy, a vitán túlmutató mellékterméke; ennek a jegyeit hordozza Lányi András fenti hozzászólása is. A türelmetlenségre gondolok, arra az értetlenkedő agresszivitásra, amivel számos (bár szerencsére korántsem mindegyik) környezetvédő rácsodálkozik az ellenvéleményekre, illetve az ő álláspontjukat kétkedéssel fogadókra. Ez a lángoló elhivatottság, ami a saját igazán, a másik érveinek a semmibevételén, a merev kompromiszszumképtelenségen kívül mást nemigen ismer, meglehet, a honi zöld (és néhány más civil) mozgalmak gyermekbetegsége. Szerintem e mentalitás alapja legtöbbször az a még 1989 előttről ránk maradt attitűd, hogy a mi közös ellenségünk az örökké hülye, gonosz, irritáló és gőgös állam, éppen ezért a vele vitatkozó civil mozgalmároknak mindig és automatikusan igazuk van; olyannyira igazuk, hogy arra rákérdezni sem érdemes. Ez így komolytalan. E véleményemet - amit jóval enyhébb formában fogalmaztam meg tavaly decemberben - változatlanul fenntartom. Nem valamiféle ab ovo zöldutálat miatt - mint azt Herbert Tamás és Lányi András gondolja, akiknek már elindult, illetve tervezett politikai karrierjéhez ezúton is sok sikert kívánok -, hanem például a Zengő-ügyben tapasztaltak okán.
