A baloldal és a Fidesz támogatottsága 2012 közepén járt egymáshoz legközelebb az elmúlt négy évben. Az ellenzék két év alatt "lőtávolságon" belülre került, de ez a kormánypártok átmeneti népszerűségvesztésének, és nem a baloldal fellendülésének volt köszönhető. A Medián szerint 2012 nyarának elejére - néhány héttel Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után - a Fidesz országos támogatottsága a kezdeti 50-ről 21 százalékra esett vissza. Ez többé-kevésbé törvényszerű volt, hiszen a kormány a ciklus első felére időzítette a konfliktusos lépéseket.
A 2011 őszéig, a Demokratikus Koalíció megalakulásáig a Gyurcsány Ferenc vezette belső ellenzékkel viaskodó MSZP azonban képtelen volt profitálni a Fidesz megroggyanásából: a szocialisták ciklus elején mért 15 százalékos támogatottsága két év alatt szinte jottányit sem változott. Látszólag megizmosodtak viszont a kormány felállása óta hangjukat hallató civil és újabb politikai szerveződések, mint például a rendvédelmi szakszervezetek tagságából kinőtt Szolidaritás, a médiatörvény ellen tiltakozó civilekből megformálódott Milla csoport, vagy a fiatal baloldaliakból összeállt 4K!. Tartotta magát az LMP is, így 2012 közepén úgy tűnt, ha a Fidesz népszerűsége tovább zuhan, jó esély nyílhat a 2014-es kormányváltásra. Ennek aztán épp az ellenkezője történt.
Civilkedés
A civil mozgalmak megerősödését az LMP-ben többen az ellenzéki MSZP-dominancia megtörésének lehetőségeként értelmezték, ám a lehetséges együttműködésről komoly viták folytak. Részben ez vezetett ahhoz a szervezeti krízishez, amelynek következményeként 2012. január elején Schiffer András lemondott a frakcióvezetői posztról, és Jávor Benedek vette át az irányítást. Utóbbi vezetésével az LMP egy "harmadik pólus" kialakításán dolgozott, de ez a projekt kudarcnak bizonyult. A párt nem volt egységes a nyitottabb politizálás kérdésében, a potenciális partnerszervezetek pedig alig voltak tárgyalóképesek: a Millának nem voltak hivatalosan választott vezetői, és az aktív szervezői csapat összetétele is állandóan változott, ráadásul közülük is sokan nem értettek egyet a politikai pártokkal való együttműködéssel - végül ez vezetett a csoport lassú eróziójához. A rendvédelmisek szerzett jogainak védelmét zászlajára tűző Szolidaritás Mozgalom alapvetően a csalódott szakszervezeti tagságból verbuválódott, és 2011 végére országos hálózatot tudott kialakítani. Az első év ezerötszáz-kétezer aktív támogatójából mára nagyjából 500-600 fő maradt, egy 300-400 fős, nagy munkabírású kemény maggal. 'k rendszeresen hallatták hangjukat a tüntetéseken, valódi szervezettséget és több látványos megmozdulást tudtak felmutatni, és jól azonosítható vezetőik voltak (Kónya Péter, a Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szövetségének korábbi vezetője és Árok Kornél, a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezetének volt elnöke). A millások a Szolidaritás megalakulásakor csúnyán néztek Kónyáékra, eredetileg ugyanis a Szolidaritás elnevezés egy nagy közös civil projekt neve lett volna, ám az első egyeztetések után, 2011 októberében Kónyáék egy közös demonstráció során a millásokkal való egyeztetést megspórolva bejelentették megalakulásukat ezen a néven. Bizalmatlanságot szült az is, hogy a Szolidaritás elnökségében feltűnt az a Székely Sándor, aki korábban a Milla felfuttatásában is aktív szerepet vállalt, de néhány hónappal korábban összetűzésbe keveredett Juhász Péterrel, majd szakított a csoporttal. A "szolis" tagság lelkes volt, de vezetőik politikai karrier lehetőségében gondolkodtak. Árok Kornél, miután összeveszett az elnökséggel, előbb saját párt indítását jelentette be, végül a Schmuck Andor-féle Szociáldemokraták Magyar Polgári Pártjának elnökségéhez igazolt át.
Az LMP belső megosztottsága mellett tehát a lehetséges társszervezetek zavaros viszonyai is közrejátszottak abban, hogy a "harmadik pólus" megteremtése elmaradt. De a szándék világos volt: azzal ugyanis mindenki tisztában volt, hogy az egyfordulós választási rendszer miatt 2014-ben csak valamilyen közös konstrukció kínálhat reális esélyt a kormány leváltására.
Melegítés
2012 januárjában Bajnai Gordon jelentékeny visszhangot kiváltó elemző írással rukkolt elő az általa vezetett Haza és Haladás közpolitikai alapítvány (HH) blogján Köztársaság, kiegyezés, kilábalás címmel. Gyurcsány Ferenc 2011 végén alapította meg a Demokratikus Koalíciót (DK), amelynek támogatottsága hosszú ideig nem közelítette meg a parlamenti küszöböt. A liberális értelmiségiek közül kevesen bíztak Gyurcsányban, senki nem bízott Mesterházyban, így Bajnain egyre nagyobb lett a nyomás, akinek a visszatérését egy másik tényező is sürgette. 2013 februárjáig komolyan kellett azzal számolni, hogy 2014-ben csak előzetes regisztráció után lehet szavazni, aminek következtében a választási fölkészülést jóval előbb kell kezdeni, mégpedig egy regisztrációs kampánnyal.
A HH-ban ekkortájt készült elemzések szerint van esély a kormányváltásra, ha az egykulcsos adó vagy a szociális juttatások szűkítése miatt kiábrándult, nem elkötelezett baloldali alsó és középosztálybeli szavazókat is sikerül megszólítani. Bajnai 2012 nyarán kezdett egyeztetni a Milla, a Szolidaritás és az LMP egyes képviselőivel. A nyíltan vállalt koncepció szerint az Együtt közös platformon egyesítette volna a kormányváltást kívánó baloldali pártokat és ellenzéki civil tömörüléseket. Bajnaiék - Jávorékhoz hasonlóan - abban bíztak, hogy az alapítvány, a civil mozgalmak és az LMP összeterelésével meg lehet törni az MSZP baloldali dominanciáját.
Bajnai mindenképpen úgy szeretett volna belemenni az LMP-vel való egyezkedésbe, hogy már legyen mögötte egy szervezeti-intellektuális bázis: ezért első körben a Millával és a Szolidaritással állapodott meg. A leendő társszervezetek vezetési problémái ekkor még nem kerültek felszínre, de e hiányosságoknak később komoly következményei lettek. A Millának egyesületté kellett alakulnia ahhoz, hogy formalizálhassa a HH-hoz fűződő viszonyát. A Milla Egyesületbe végül harmincan léptek be. Bár a civilek lemorzsolódása csak később, a következő év márciusában gyorsult fel, miután az Együtt mozgalom párttá alakult, de a Milla sorvadása innentől kezdve gyorsult fel. Márciusban Juhászék még próbálkoztak azzal, hogy az egyesületen kívül megőrzik a mozgalom civil köreit is, de nem jártak sikerrel. A ma ismert Együtt végeredményben tizenöt erős embert szívott fel a Millából, melynek képviselői formálisan most, április elején jelentették be az egyesület megszűnését. A Szolidaritással kapcsolatban más típusú gondok jelentkeztek: ők valódi bázist biztosítottak az Együtt későbbi kampányához. A körzeti delegáltak nélkül 3-4 ezer aktivista segítette Bajnaiék kampányát, akiknek nagyjából a 40 százaléka a Szolidaritásból jött. A probléma inkább az volt, hogy Kónya nem tudta - a rosszmájúak szerint nem akarta - garantálni emberei párthűségét. A "szolisok" közül sokan közelebb érezték magukhoz a DK "odamondogatós" politikáját, és helyi szinten aktívabb kapcsolatot is ápoltak a Gyurcsány-párt tagságával. Kezdettől jelentős számban voltak jelen DK- és Szolidaritás-tagsággal egyaránt rendelkező aktivisták a kampányban, és ez később bonyodalmakat okozott.
Törésvonal
A civilekkel zajló egyeztetéseken Bajnaiéknak könnyebb dolguk volt, mint korábban Jávoréknak, az Együtt részéről ugyanis a politikai szándék, az együttműködés célja és a vezető személye is egyértelmű volt. Az LMP hivatalos invitálására ugyan csak Bajnai 2012. október 23-i visszatérése után került sor, de a volt miniszterelnök és Jávor már hónapokkal azelőtt megkezdték az informális egyeztetéseket. A "Bajnai-projekt" induló svungjában szerepe volt a később sokat idézett őszi Medián-mérésnek is, amely a startoló mozgalom mögött szinte azonnal 14 százalékos támogatottságot mutatott. Az Együtt mai politikusai szerint a fordulópont az LMP-vel való tárgyalások sikertelensége volt, ami váratlanul érte a Jávor-féle vezetést, és persze Bajnaiékat is. A későbbi Párbeszéd Magyarországért (PM) politikusai minimális különbséggel maradtak alul a döntő novemberi LMP-kongresszuson az együttműködés ügyében. (A PM-esek körében népszerű magyarázat szerint Schifferék csakis annak köszönhették a sikerüket, hogy a budapesti jelöltek zöme a hosszan elhúzódó küldöttgyűlés miatt a sorsdöntő szavazás előtt távozott.)
Nem az volt a legnagyobb baj, hogy megtört a lendület, hanem, hogy nem volt B terv. A közvélemény-kutatási adatok januárra visszaestek, és folyamatosan csökkentek. Bár ezek a mutatók a tényleges viszonyokat hívebben tükrözték a korábbiaknál, a közvélemény számára mindez az Együtt látványos népszerűségvesztéseként csapódott le. Decembertől a Fidesz által támogatott Civil Összefogás Fórum több százmillió forintos negatív plakátkampánnyal vette célba a Bajnai-féle "korszakváltás" üzenetét.
Mesterházy és a pártja kivárt; eltáncolt az összefogásra felhívás elől, így Bajnaiék hirtelen légüres térben találták magukat. Januárban aztán az MSZP állt az ellenzéki együttműködés élére, és kerekasztal-egyeztetésre hívta valamennyi ellenzéki pártot, a teljesen súlytalanokat is. Ezzel Mesterházy azt a látszatot igyekezett erősíteni, hogy az Együtt is csupán a Schmuck Andor- vagy az Árok Kornél-féle csoportosulások egyike. Bajnai ezt átlátva nem fogadta el a meghívást, és csak az alkotmányjogi kérdésekben egyeztetett az MSZP-vel.
Az ellenzéki pártok megítélésének már ekkor igen rosszat tett, hogy hamar világossá vált: a politikai harc lényege az, hogy ki legyen a miniszterelnök-jelölt. Márciusra az Együtt számára nem maradt más alternatíva, mint a pártalapítás, erre azonban láthatóan senki nem volt felkészülve. A szervezeti kérdésekben illetékes Szigetvári Viktor szinte lehetetlen feladattal szembesült: egy szakadás után született új pártból, a PM-ből, egy szakszervezeti mozgalom maradványaiból, a Szolidaritásból és néhány tucat fővárosi aktivistából és értelmiségiből, azaz a Millából kellett egy év alatt életképes választási pártot összeszerveznie.
Nyomás alatt
Tavaly a rezsicsökkentéssel a Fidesz megtalálta a választási csodafegyvert, a DK pedig szép lassan megközelítette az Együtt-PM-et. Augusztusban Gyurcsányék 600 darabos országos plakátkampányt indítottak, de segítette őket az is, hogy kimaradtak a jelöltségről szóló marakodásból.
Az Együtt-PM és az MSZP közötti egyeztetések viszont rossz spirálba kerültek bele: például kiszivárgott, hogy az Együtt-PM 48-50 egyéni helyért cserébe hajlandó átengedni az elnökjelölés jogát, mire az MSZP provokatív módon azzal válaszolt: csak akkor adhatja az Együtt a kormányfőt, ha lemond az összes egyéni mandátumról. A kérdés eldöntésére a szocialisták előválasztást sürgettek, Bajnaiék közvélemény-kutatások összevetését javasolták. Augusztus végére megegyeztek a felek: külön országos listát állítanak, és a nagyobb támogatottságot élvező párt adja a kormányfőt. Az egyéni választókörzeteken 75-31 arányban osztoztak. A "korszakváltás" jegyében az együttesek nem akarták felengedni listájukra Gyurcsányt, így e probléma megoldása Mesterházyra hárult, aki végül nem egyezett meg a volt miniszterelnökkel. Mesterházy és Bajnai azt gondolták, végre megköttetett a várva várt paktum, de rosszul kalkuláltak. Gyurcsány hétről hétre gerjesztette a "teljes összefogást!" hangulatot, ami a botrányosan végződött október 23-i tüntetésen kulminált. A DK számára elemi érdek volt, hogy helyet kapjon a listán, mert akármennyire erősödött is a párt, bejutása kétséges volt.
De nem csak erről volt szó. A kampányra készülő MSZP-alapszervezetek irányából egyre többen jelezték, hogy valamit csináljanak a helyi DK-s jelöltekkel, mert ha elindulnak ellenük, esélyük sem lesz a győzelemre. MSZP-s vezetők rendre arra panaszkodtak: nem tudnak értelmesen kommunikálni a híveikkel, mert mindenhonnan azt a kérdést kapják vissza, hogy "jó, de mikor lesz összefogás?". A liberális véleményformálók is egyre nagyobb többségben tettek hitet a közös lista és közös miniszterelnök-jelölt mellett, és ekkortájt ütött be a bajai videóbotrány is. Bajnai és Mesterházy előtt nyilvánvalóvá vált: ha nem engednek a nyomásnak, vereség esetén semmiképpen nem kerülhetik el a politikai felelősségre vonást. A szituáció főként Bajnai számára vált nyomasztóvá, így nem maradt más választása: 2014 első napjaiban elengedte a kormányfőjelöltséget és beleállt a közös listába is. Bajnainak emiatt súlyos áldozatokat kellett vállalnia pártján belül: Juhász Péter például ezért lépett vissza a képviselő-jelöltségtől, és a PM-esek közül is többen elbizonytalanodtak. Az Együtt vezetője ezekben a hetekben érezhetően megroppant a folyamatos nyomás alatt, és végül előnytelen kompromisszumot kötött partnereivel. Nem tudta kialkudni pártja elemi követeléseit sem. Gyurcsány harmadikként fölkerült a listára, Mesterházy lett a listavezető, sőt a DK-nak újraosztott egyéni helyek zömét is az Együttnek kellett átengednie. (Az MSZP a 75 egyéni helyből összesen 4-et adott oda a DK-nak és az Együttnek.) Még az egyéni körzetek leosztása sem sült el jól. A DK 13, az Együtt 22 helyen indított egyéni jelöltet, végeredményben azonban mindkét párt egy-egy helyen jutott egyéni mandátumhoz.
A katasztrófakampány
Nem az elhibázott kampány volt az oka a vereségnek, de az utolsó hónapokban semmi nem úgy sikerült, ahogy azt a stratégák eltervezték: az elnevezés utolsó hetekben történt megváltoztatása ("kormányváltók") csak a jéghegy csúcsa volt. A pártok közötti megállapodás eleve olyan későn született meg, hogy szinte lehetetlen volt egységes és hatékony kampánystratégiát kialakítani. A Fidesz-kampány fő üzenetei, lehetséges forgatókönyvei és ütemtervei például már szeptember végén készen álltak. A kampány koordinálása hivatalosan az MSZP és vezetője által kinevezett kampányfelelősök felelőssége volt, illetve lett volna.
Ám miközben öt párt kampánycsapatait kellett volna irányítani, még az MSZP-n belül sem voltak egyértelműen elkülönítve a felelősségi körök. Mesterházy többnyire négyszemközt tanácskozott az izraeli kampányszakértővel, Ron Werberrel, aki viszont alig érintkezett a párt hivatalos kampányfőnökével, Molnár Zsolttal. (Molnár egyébként nem számít tapasztalt kampányfőnöknek, eddigi legnagyobb ilyen feladata Horváth Csaba 2010-es - sikertelen - főpolgármesteri kampánya volt.) A rendszeres ötpárti egyeztetéseken a szocialisták részéről az MSZP-s Molnáron kívül a DK-ból Molnár Csaba, az Együtt részéről Karácsony Gergely, illetve Szigetvári Viktor, a Liberálisoktól Borúzs András vett részt. Az egyeztetésekre rálátó forrásunk szerint kezdettől látszott, hogy különböző, egymással is rivális pártok politikusai szervezik a kampányt, nem pedig szakemberek. A résztvevők önkéntelenül is saját pártjuk érdekeit próbálták képviselni: "legyen ott a mi zászlónk is, szólaljon fel a mi emberünk is", ez volt a legnagyobb gondjuk. Mindez meglátszott az üzenetek kuszaságán is. Az ellenzéki kampány keretében például három vírusvideó keringett az interneten, de mindhárom másik műhelyben, egyeztetés híján készült, így fordulhatott elő, hogy Simicska Lajos az egyik szerint 1 millió, a másik szerint viszont 2,6 millió forintot tesz zsebre percenként. A munkafolyamatokat lassította az is, hogy a legfontosabb kérdésekben Mesterházyé volt az utolsó szó, ám a pártelnök, mivel többnyire úton volt és kampányolt, folyvást hiányzott a közös tanácskozásokról, és nemritkán telefonon okézta le a kampányanyagokat. Február első napjaiban a Simon-ügy kipattanása aztán a kevés értelmes ellenzéki kampányüzenetet is porrá zúzta. A Magyar Nemzet a Fidesz szempontjából legjobb pillanatban jött elő az üggyel, az incidens szinte kezelhetetlen defenzívába kényszerítette a szocialisták elnökét, aki a következő két-három hétre ki is vonta magát a forgalomból. A médiafelületek egyébként is szűkösek voltak, a tévéreklámok megszüntetésével pedig lehetetlen volt hangulatteremtő kampányt folytatni. Ám minden stratégiai hibára ezek a jogos kifogások sem szolgáltattak kielégítő magyarázatot. Miközben a Fidesz folyamatosan monitorozta az összes egyéni körzet közvélemény-változásait, értesüléseink szerint a kampány utolsó két és fél hónapjában az MSZP egyetlen, a bizonytalanok preferenciáira kíváncsi telefonos kutatást rendelt meg. Werber ennek alapján tett javaslatot arra a nyolcpontos ígéretlistára, amelyről aztán a tárgyalóasztal mellett hosszas alkudozások zajlottak. Volt szó arról, hogy a végső lista egyes elemeit háromnaponta jelentsék be az ellenzék vezető politikusai, hogy így tematizálják a közbeszédet. A szövetséges kampányemberek aztán meglepődve értesültek arról, hogy Mesterházy egy éjjeli szombathelyi lakossági fórumon szinte titokban kihirdette a nyolc pontot.
A kampányra rálátó források mégis elsősorban arról beszélnek: a legégetőbb hiányosság a politikai tartalom és a politikai üzenetek, távlatok megfogalmazásának ordító hiánya volt. Többségük viszont azt is fontosnak tartja hangsúlyozni: ilyen kondíciók mellett ez a választás egy tökéletes kampány mellett sem lett volna nyerhető. De az biztos, hogy nagyon sok százalék és mandátum veszett el e mulasztások miatt.
Hogyan továbbAz MSZP 29, a DK és az Együtt 4-4, a Liberálisok 1 országgyűlési mandátumhoz jutottak. Heroikus küzdelemben bejutott a parlamentbe az LMP is, de 2010-hez képest ők is elveszítették szavazóik több mint harmadát. A választás legnagyobb vesztese egyértelműen Bajnai Gordon és pártja. Hiába szerepelt a legtöbb együttes jelölt a kormányváltók országos átlaga felett, a DK-hoz hasonlóan csak egy helyen nyertek egyéniben. Belső viszonyaikat tovább zilálták a később napvilágra került belső feszültségek: mint kiderült, Kónya Péter az egyeztetések során megkereste a DK-kampányért felelős Molnár Csabát, hogy meggyőzze, a DK lehetőleg ne "szolis" egyéni körzeteket kérjen az Együttel folytatandó tárgyalások során. Bajnai később szembesítette is ezzel Kónyát, és viszonyuk azóta sem mentes a feszültségtől: miközben az Együtt négy parlamenti helyéből kettő Szolidaritás-politikusé. (Az egyetlen együttes egyéni győztes, a Csepelen diadalmaskodó Szabó Szabolcs is a Szolidaritás jelöltjeként indult.) A millások és a PM-esek is ferde szemmel néznek Kónyáékra emiatt. Bajnai azóta bejelentette, átengedi parlamenti mandátumát valamely párttársának, a kedvezményezett a hírek szerint Szelényi Zsuzsanna vagy Szigetvári Viktor lehet. A volt kormányfő azt is világossá tette, hogy ő vezeti ugyan a párt EP-listáját, de nem megy Brüsszelbe, hanem itthonról, a parlamenten kívülről szervezi tovább pártját. Ám környezete sincs meggyőződve arról, hogy az exkormányfő valóban folytatja-e a munkát. A pesszimisták abban sem biztosak, hogy júniusra marad-e még egyáltalán mit szervezni. Jobb a hangulat a DK háza táján, ahol nincsenek egymással ellenérdekelt társszervezetek, de azért örömtáncot a Victor Hugo utcában sem lejtenek. Amennyiben az Együtt szétesik, számítani lehet arra, hogy Kónya Péterrel kiegészülve mégis lesz frakciója a DK-nak - de ma még úgy számolnak, hogy frakció nélkül vágnak neki a ciklusnak. Az MSZP-ben egyelőre nem látszik, ki képezne ellensúlyt Mesterházyval szemben, a pártelnök azonban okkal tart a tagság és a helyi potentátok haragjától. Mesterházynak fejfájást okozhat az is, hogy az Együtt-PM mára világossá tette: nem támogatja Horváth Csaba indulását az őszi önkormányzati választáson. Közös jelölt nélkül lehetetlennek tűnik a főváros meghódítása, viszont Mesterházy aligha engedheti meg magának, hogy szembemenjen a pártban befolyásos budapesti vezetéssel. Az ellenzéki pozíciók tekintetében mindenesetre vízválasztó lehet, hogy a baloldal egyes pártjai miként szerepelnek a május végi EP-választáson. Szocialista források szerint ugyanakkor a baloldali pártok vezetői között az utóbbi napokban esett szó arról is, hogy - a választási rendszerre, illetve a parlament új összetételére tekintettel - a három ellenzéki párt ősztől új vezetők irányítása mellett egyfajta hibrid pártszövetségként, esetleg közös frakcióként működjön majd. A mai politikai klímát érzékelve ez elsőre inkább csak egy bátrabb gondolatkísérletnek hangzik, de az is igaz, hogy egy ilyen formáció lehetőséget teremthetne a bukott vezetők ideiglenes vagy végleges háttérbe vonulására és az erőforrások összpontosítására. |
