A rasszista gyűlölködés jó ideje reneszánszát éli a hazai közéletben, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a társadalom öntisztító mechanizmusai e tekintetben nemigen működnek. Szükség volna tehát a jog erejére, ám a feljelentések és magánjogi perek nyomán a bíróságok nem hoznak elmarasztaló ítéleteket. Ugyan a büntető törvénykönyv (Btk.) lehetővé tenné a gyűlöletre uszítás büntethetőségét, a polgári törvénykönyv (Ptk.) alapján pedig kártérítést kaphatna, akit emberi méltóságában megsértettek, de ilyenre - jogerősen - nincsen példa.
A bírói tétlenségre a kormányok, illetve a szocialista frakciók képviselői az elmúlt években többször is jogszabály-változtatási szándékkal reagáltak. 2003-ban az igazságügyi tárca próbálta meg visszacsempészni a gyalázkodás 1992-ben megszüntetett büntethetőségét (Szavas bőgés, Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.), 2007-ben képviselői indítvány próbálkozott hasonlóval (Nagy akarás, Magyar Narancs, 2007. április 26.), és ugyanekkor a szaktárca a Ptk. módosítását is kidolgozta (Sok a jóból, Magyar Narancs, 2007. november 8.).
Nem és nem és nem
A közös ezekben az volt, hogy mindegyiket elfogadta a törvényhozás - és megsemmisítette az Alkotmánybíróság (Újra húzhat, Magyar Narancs, 2008. július 3.). A testület a korábbi álláspontjával összhangban úgy vélekedett, hogy a szólásszabadság korlátozása csak az erőszak előidézésének veszélyét magában hordozó megnyilvánulások (uszítás) esetében lehetséges. A személyiségi jogi fellépés pedig azért találtatott aránytalannak, mert az nemcsak nagyon kiszélesítette a lehetséges sértettek körét, hanem akkor is keresetindítási jogot adott a jogvédő szervezeteknek, ha a konkrét sértettek esetleg nem is kívántak volna elégtételt venni.
A fentiekből okulva a kormány továbblépett. Tekintve, hogy az AB a hatályos Alkotmányt értelmezve utasította el a szigorításokat, az igazságügyi és rendészeti minisztérium a gyökerénél ragadta meg a problémát: március 2-án beterjesztette az alaptörvényt módosító indítványát. Az Alkotmány 61. §-a a következővel egészülne ki: "A véleménynyilvánítás szabadságának, valamint a sajtószabadságnak a gyakorlása nem irányulhat nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltésére, valamint a faji felsőbbrendűségre vagy a fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztésére." És hogy minden kétséget eloszlasson, a 70. §-hoz hozzátoldaná: "A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltését, valamint a faji felsőbbrendűségre vagy a fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztését a büntető törvény akkor is szigorúan bünteti, ha az mások alapvető jogát vagy a köznyugalmat közvetlenül nem sérti vagy nem veszélyezteti." Tény: ezzel a lépéssel ki lehetne fogni az AB vitorlájából a szelet, a korábbiakhoz hasonló törvénymódosításoknál megszűnne az akadékoskodás. Mellékhatásként a mindenkori parlament biankó csekket kapna, ha a szólásszabadság korlátozására támadna ingere. Abba pedig talán jobb nem is belegondolni, hogy adott esetben a törvényhozás fantáziája milyen tartalommal tudná megtölteni a Btk. "nemzeti", netán "vallási gyűlölet keltése" fejezetét.
Alkotmányjogászok és jogvédő szervezetek ezután sorra kinyilvánították, hogy az Alkotmányt csak nagyon indokolt esetben szabad módosítani, és a jogalkalmazás impotenciája nem feltétlenül tartozik az okok közé. Az alapvető fenntartások mellett számos technikai hiányosságra is rámutattak: ha már felsorolás, miért nincs közöttük a szexuális irányultság, miért szerepel az Alkotmányban büntetőjogi konkrétum, és a "faj" megjelölés sem igazán komilfó. Halmai Gábor - a módosítást az Élet és Irodalomban ízekre szedő tanulmányában - még arra is felhívja a figyelmet, hogy ezzel az alaptörvény egységes korlátozási szabályait is megbontanák. Ráadásul miféle jogpolitika az, amelyik nem a valóban veszélyes uszítás - mai szabályok alapján is lehetséges - szankcionálására koncentrál, hanem a gyalázkodás büntethetőségére.
Magasra tett küszöb
A kérdés azután a parlament március 24-i ülésnapján gyakorlatilag eldőlt, legalábbis az alkotmánymódosítás általános vitája során az ellenzéki pártok vezérszónokai egyaránt a véleményszabadság indokolatlan korlátozása és a visszaélések, a kritikák elfojtásának lehetősége miatt kárhoztatták a javaslatot. Ugyan Répássy Róbert a Fidesz részéről nem hagyhatta ki a március 15-i "durva, jogsértő rendőrségi intézkedések" emlegetését, viszont a KDNP-s Salamon László egyenesen "józan liberális értékekről" beszélt, melyek "igenis megférnek a konzervatív keresztény értékekkel", hovatovább a gyűlöletbeszéd ügyét leginkább jogalkalmazási problémának tartó szabad demokrata Hankó Faragó Miklóssal "mindenben egyetértett". Azaz a szocialisták a kétharmados támogatást igénylő alkotmánymódosításban magukra maradtak.
Innen pedig csak visszafele van út. Az AB a határozataiban sosem zárta ki, hogy akár büntetőjogi, akár polgári jogi téren elképzelhető a mostaninál szigorúbb, de a véleményszabadságot nem parttalanul korlátozó szabályozás (jóllehet ötleteket nem adott). Ha ilyen egyáltalán megalkotható is, az elmúlt évek próbálkozásai után azért valószínű, hogy a jelenlegi összetételű törvényhozás képességeit e feladat meghaladja. És ez nem csak a szocialistákról mondható el, hiszen a törvényjavaslataikhoz bárki nyújthatott volna be azokat alkotmányossá tevő módosításokat. Így viszont a rasszista beszéd megzabolázási lehetősége visszajutott a jogalkalmazáshoz. A Btk. - az AB értelmezésében - a gyűlöletre uszítás megvalósulását az érzelmi előkészítéshez, az erőszak veszélyéhez köti, de a bírósági ítéletek ennél valami sokkal konkrétabbat, leginkább az erőszak tényleges bekövetkeztét ismernék csak el a tényállás megvalósulásaként. A polgári bíróságok pedig nem ismerik el annak a keresetindítási jogát, akit nem személy szerint, hanem egy csoport tagjaként ért emberi méltóságában sérelem. Mindezt egy nem kötelező, csak a sajtó-helyreigazításra vonatkozó, több évtizeddel ezelőtti Legfelsőbb Bírósági (LB) állásfoglalás alapján. Sokan találgatják, de igazából nem tudni, hogy ennek pontosan mi az oka, és hogy a máskor oly büszkén hangoztatott autonóm ítélkezésre ilyenkor miért nincsen a bíróknak érkezésük. Az viszont biztos, hogy az LB e gyakorlaton tudna változtatni. Ha nem jogegységi döntéssel - hiszen éppen hogy nincsenek eltérő ítéletek -, akkor egy új állásfoglalás kiadásával. Az LB legutóbbi elnöke azonban inkább az AB-hoz fordult, illetve törvénymódosítást kezdeményezett. Azóta lejárt a mandátuma, a parlament pedig képtelen újat választani.
