A nénik házai között két új ház áll majd; az egyiknek a múlt hét végére még
csak az alapja
készült el, a másiknak már a falait is felhúzták. Két oldalról mindezt egy-egy többé-kevésbé késznek tűnő új ház fogja közre, bár a tulajdonosok még nem költöztek be. A csarodai József Attila utca az újjáépítés egyik leglátványosabb helyszíne, az augusztus 14-i kihelyezett kormányüléskor Orbán Viktor is itt beszélgetett a helyiekkel, köztük Panna nénivel.
A helybeliek szerint jól hangzott a szeptember végi határidő, de már tavasszal sejthető volt, hogy azt nem lehet tartani. Igaz, az említett csarodai kormányülésen a kormány 10 milliárddal közel 35 milliárd forintra növelte a helyreállításra fordítható keretet, de a szervezési és kivitelezési nehézségeket akkor már lehetetlen volt mind orvosolni határidőre. Márciusban az elsődleges kárfelmérés során több mint ezer megsemmisült vagy súlyosan károsodott, lebontandó épületet találtak, ehhez jött mintegy 1700, még helyreállíthatónak minősített lakó- vagy középület.
Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság jelentése szerint 2001. október 1-jéig a 404 készre jelentett új házból 134-be, az 1057 felújított lakóépületből 657-be költöztek be a lakók. Emellett 113 lakást vásároltak, amelyekből 99-ben már laknak is.
Időközben több körben is újabb károk és kárigények keletkeztek; ezeket elsősorban az okozta, hogy a víz levonulásával az agyagos talaj száradás közben megsüllyed, ami tovább rontja az épületek állapotát. Helmeczy László, a megyei közgyűlés elnöke szerint a szakértők belvízkárnak minősítettek sok olyan - például a körgáttal megvédett falvakban bekövetkezett - káresetet is, amelyek szintén az árvíz közvetett hatásának tudhatók be. Számos helyen e károkat még el sem kezdték felmérni. Nem tett jót a házaknak a sok ezer nehézgépjármű és munkagép átvonulása sem. Ráadásul a napilapok beszámolói szerint többen - látva az adófizetői pénzen épülő új házakat - maguk igyekeztek bevégezni azt, amit az árvíz megkezdett, hogy utólagos kárfelvétellel az ő házukat is helyreállíthatatlannak nyilvánítsák. A szakértők félelmei szerint egy csapadékosabb őszt követő keményebb tél az eddigieknél is pusztítóbb hatású lehet Beregben.
Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság tábornoka, Tatár Attila tájékoztatása szerint egy átlagosnak tekinthető 60 nm-es új házért az állam 9,8 millió forintot fizet, azaz négyzetméterenként 163 ezret. Ezért az összegért joggal várható kifogástalan munka. A károsultak tapasztalatai azonban házanként eltérők. Van, aki örül, hogy "nyugati" színvonalú otthonban élhet, mások panaszkodnak az új házak minőségére. Tapasztalataink szerint rengeteg múlt és múlik azon, hogy egy-egy házban az adott munkát melyik alvállalkozó végezte. Míg az építők sok helyen kifogástalan munkát végeztek, Tarpa alpolgármestere, Sípos László például szomorúan mutatta félkész, felújított házában a babarózsaszín, egyenetlen falú fürdőszobát és a napok alatt felpúposodott parkettát, amit szerinte egyenesen a feltakarítatlan sittre raktak. A cseh gyártmányú csempe az alpolgármester szerint annyira gyenge minőségű, hogy idehaza nem is lehetne forgalmazni, és valószínűleg valamelyik nagykereskedésben pihent elfekvő készletként évek óta. A tarpaiak mégsem választhattak másikat, sőt azt sem engedték nekik, hogy saját maguk vásárolják meg a burkolóanyagokat. Sípos László méltatlankodva idézte fel, hogy a burkoló a kifogások hallatán azt javasolta: Síposék a bútorokkal súlyozzák le a lobogó parkettát.
A kormány még a tavasszal jelentette ki, hogy szó sem lehet arról, hogy a károsultak maguk irányítsák a házaik újjáépítését vagy felújítását, mert így ellenőrizhetetlen lenne az adófizetői pénzek felhasználása. A beregi újjáépítést ezért a kormány részéről az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság irányítja megrendelőként, a fővállalkozói feladatra pedig létrehoztak egy alkalmi kivitelezői konzorciumot, a hat tagból álló Bereg Közkereseti Társaságot. A Bereg Kkt. tagjai csak komoly referenciákkal rendelkező, tőkeerős építőipari cégek lehettek, a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy számos alvállalkozó éppen azért vonult el az építkezésekről, mert csak több hónapos csúszással kapta meg a járandóságát. A jelenlegi felállásban az építőanyagot a kkt. biztosítja, a munkákra a konzorcium tagjai alvállalkozókat szerződtetnek. Sok helyi vezető, így a tarpai alpolgármester is furcsának tartja, hogy az állami garancia és ellenőrzés mellett zajló építkezésen az állam által kifizetett, körülbelül ezerforintos rezsiórabérből öt-hatszázat kapnak csak meg az alvállalkozók emberei, holott a kormány a konzorciális formával pont az ilyen pénznyelő láncolatok létrejöttét igyekezett elkerülni.
A beregiek azt is kifogásolják, hogy a kkt. nem engedi, hogy ki-ki a maga házán dolgozzon. Az ország egyik legszegényebb régiójában sokan segédmunkásként is szívesen dolgoznának a házuk felújításán, nem is beszélve a volt tarpai építőipari szövetkezet mintegy kétszáz szakképzett tagjáról. A konzorciális rendszer kényszerű rugalmatlansága azonban ezt nem teszi lehetővé, így több szakember volt kénytelen heteken át tétlenül végignézni, hogy a frissen verbuvált alvállalkozói brigádok hogyan ügyetlenkednek a házán. Ennél is frusztrálóbb volt sokak számára, hogy miközben hónapokig a kert végében laktak egy sátorban vagy az épen maradt melléképületekben, az udvarukon száznál több idegen ember is megfordult. A legtöbben a különböző fő- és alvállalkozókhoz, illetve a hatóságokhoz tartoztak, egységes azonosító jelvény bevezetésére azonban senki sem gondolt. Nem egy falusit végül annyira megviseltek az egyes brigádok rendszertelennek tűnő felbukkanásai, a gazdátlan problémák, a sűrűsödő lopások és a többnapos, indokolatlan szünetek, hogy egy idő után mindenkit kiparancsolt az udvaráról, és azóta
önerőből
folyatja az építkezést
Az árvíz sújtotta beregi térségben hamar felismerhetők az újonnan épített házak, ugyanis a károsultak szigorúan csak a helyi hagyományoknak megfelelő típustervek közül választhattak. Az elmúlt évtizedeket jellemző uniformizált, sátortetős kockaházak után így szinte üde kivételnek hatnak az új otthonok Csarodán, Tákoson és a többi faluban. A fehérre vagy halványsárgára festett cseréptetős új otthonok azonban egyben a hagyományos falusi társadalom felbolydulásának a szimbólumai is. Az árvíz ugyanis jellemzően a vályogból készült, rosszul karbantartott, elhanyagolt házakat kímélte a legkevésbé. A falusiak szerint a házak mérete, kora és minősége mostantól gyakran nem tükrözi az ott lakóknak a helyi társadalomban betöltött szerepét, anyagi helyzetét. Ez a zárt közösségekben elviselhetetlen feszültséget okoz azoknak, akik hosszú évek munkájával teremtettek maguknak elfogadható egzisztenciát, ami most a szomszédban felhúzott "ékszerdobozok" fényében egy csapásra leértékelődik. Hasonlóan érthetetlen sokak számára, hogy a napi és fejenkénti 600 forintos étkezési hozzájárulásra csak azok jogosultak, akiknek megsemmisült a régi házuk. Míg egy ötfős család így havi 90 ezer forintos bevételre tesz szert, a szomszédban lakó hasonló család, amely hónapok óta épp úgy nem tudja használni a konyháját, de a házuk felújítható, ettől a támogatástól elesik.
Az sem szül jó vért, hogy az új házak mérete gyakran eltér az árvíz által elpusztított épületétől, holott az szigorúan csak ugyanakkora lehetne. Mindez feltehetően az egyes falusi családok eltérő érdekérvényesítő képességén és a helyi bürokrácia "rugalmasságán" múlik, ám gyakran eredményez megdöbbentően igazságtalan helyzeteket. A tarpai Varga Alajos könnyekkel a szemében meséli romba döntött vályogháza helyén, hogy milyen méltatlanul kevés pénzt, másfél millió forintot ajánlottak fel neki, holott 37 éve lakott körülbelül 35 négyzetméteres házában a feleségével. A felesége májusban meghalt, és Varga Alajos házát az ígéretek ellenére sem fogják újjáépíteni, mert az közös telken fekszik a fia házával, márpedig azt már felújították. Lajos bácsi házának romjai bizarr díszletként mutatnak a szomszéd régi, 50 négyzetméteres háza helyén felépített vadonatúj, mintegy 100 négyzetméteres, két fürdőszobás, kétgenerációs ingatlan tövében, holott abban csak egy középkorú házaspár lakik; igaz, a férfi az iskola igazgatója.
Az építők
nem vették figyelembe,
hogy az új házak megemelkedett rezsijét sokan képtelenek lesznek kigazdálkodni eddigi, általában igen alacsony jövedelmükből. A vegyes tüzeléshez szokott, a ház körül keletkező hulladékot is elégető falusiaknak a tiszta gázfűtés megfizethetetlenül drága lesz, ami vagy gyors költözést, vagy a gáz kikapcsolása után a kályhák visszaállítását, és így valószínűleg az új házak gyors leromlását vonja maga után. Mivel az újjáépítéshez kapcsolódó konjunktúra csak átmeneti jellegű, a helyiek gazdaságélénkítő intézkedéseket várnak, hogy a térség lerobbant gazdasága valóban új lendületet vehessen. A legfontosabb ilyen intézkedés az M3-as autópálya megépítése lehetne az ukrán határig, Helmeczy László azonban a Narancsnak elmondta: erre feltehetően még évekig kell várni. A megyei közgyűlés elnöke szerint egyelőre a 41-es út és a beregsurányi határátkelő fejlesztése is jelzésértékű lenne, ám a jelek itt sem biztatóak.
A térség gyorsuló elöregedésére elsősorban az Ukrajnában és Romániában élő magyarok áttelepülése kínálhat megoldást. Sokan már vásároltak is lakást maguknak, ám egyelőre még nem számolták fel az otthoni életüket. Sem e lakatlan vagy csak időszakosan lakott, sem a befektetésnek vásárolt vagy az unokáknak tartogatott ingatlanok után nem jár állami kártérítés, ami további jogi problémákat vet fel, és valószínűleg pereket eredményez. A helyiek mindenesetre biztosak abban, hogy a határon túliaknak máris a kedvét szegték a kormány korlátozott érvényű rendeletei.
Istenes Sándor, a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság vezetője kétszázra teszi a még mindig sátorban lakók számát. A befogadási kedvet növelendő a Helyreállítási és Újjáépítési Tárcaközi Bizottság valószínűleg hamarosan megemeli a befogadott családok után járó támogatást.
A legrosszabbul
persze a romák
jártak Beregben is. Egyrészt azért, mert például a hónapok óta patkányrágta sátrakban lakó két jándi roma családot még a maximálisan utalható 20 ezer forintért sem igen fogadná be senki. A jándi cigánysoron a megmaradt négy házat nem akarja megtartani az önkormányzat, és ez a helyi cigányközösség teljes szétesését eredményezi. Csonka Sándor polgármester a Narancsnak kifejtette: nyaralókat és turizmust szeretne látni a Virág utca helyén. A valóban árvízveszélyes helyen ostobaság lenne újjáépíteni egy megsemmisült utcát, a romák szerint azonban az önkormányzat kijelölhetne nekik egy másik helyet, ahol felépíthetnék új házaikat; és hogy nem teszi, az annak a jele, hogy az árvíz örvén végre meg akarnak szabadulni tőlük. Lakatos Olga három kicsi gyerekkel a templom melletti iskolakert sátrában a 100 ezer forintos bútorutalványra vár, hogy végre ágyat és kályhát vehessen újonnan vett gulácsi házába. Az éjszakák hidegek, Lakatosék gyerekei taknyosak, a 600 forintot már nem kapják. Csonka Sándor szerint az utalvány hamarosan megérkezik.
Miklósi Gábor
