Múlt heti beharangozónkat (Mindenki) azzal zártuk, hogy a sokféleképpen értékelhető önkormányzati választásokon akkor hirdethető egyértelmű győztes, ha az legalább a négy évvel ezelőtti szocialista eredményt hozza. Ez megtörtént, 2006-ban a Fidesz megismételte az MSZP 2002-es tarolását. A megyei és a fővárosi listákon egy kivétellel mindenhol a legnagyobb ellenzéki erő lett az első (négy éve a szocialisták három megyében maradtak alul), a megyei jogú városok többségében jobboldali polgármesterjelöltek nyertek; ámbár abban is másolták riválisuk 2002-es eredményét, hogy a főpolgármester-választást ugyancsak elbukták. Az egyetlen különbség, hogy Budapest ellenállt a jobboldali attaknak: az ellenzék a fővárosi közgyűlésben ugyan jelentősen javította pozícióját, és néhány kerületet visszavett a kormánypártoktól, ám a baloldali-liberális fölény megmaradt. Ha minimálisan is.
Akarati tényező
Az országos részvétel (53,12 százalék) a négy évvel ezelőttit (51,1) meghaladva rekord nagyságú lett. Ez az arány - ami önkormányzati választáson kifejezetten magasnak számít - az eredmények ismeretében legalább egy bevett közhelyet megcáfolt: azt tudniillik, hogy a szavazási hajlandóság kinek kedvez. Az elmúlt évtized elemzéseit végigböngészve kiderül, hogy aktivitásilag semmiféle szabály nem állítható föl; például a 90-es évek közepén hovatovább axióma volt, hogy a lanyha választói kedv csakis a rendkívül elkötelezett táborral rendelkező MSZP sikerét hozhatja. Aztán 1998-ban a Fidesz az addigi legalacsonyabb, 2002-ben az MSZP az addigi legmagasabb részvételű választást nyerte meg. Így hát 2002 után az lett az effajta megfigyelések alapszabálya, hogy minél kevesebben járulnak az urnákhoz, annál biztosabb és jelentősebb jobboldali győzelem várható. (A 2004-es európai parlamenti választás "igazolta" is e tételt.) Erre most tessék: az önkormányzati választásokon a korábban nem tapasztalt aktivitás ellenére kaszált a Fidesz.
Az adatokhoz másfelől közelítenénk. Az 1998-2002 közötti kormányzati ciklus - a Fidesz tudatos bázisszélesítő és -erősítő politikája miatt - minden addiginál jobban polarizálta a szavazótáborokat. A tendencia - a hisztérikus 2002-es országgyűlési választásokkal és az azóta tartó permanens kampánnyal - azóta is változatlan. Az MSZP vagy a Fidesz melletti elkötelezettség egyik legerősebb összetevője sokkal inkább lett a másik fél elutasítása, mint a saját párt programjába helyezett bizalom. Noha, főleg a jobboldalon, a vezérkultusz sem elhanyagolható szempont, a döntő mégiscsak az, hogy kitől várható a "kommunisták", illetve Orbán Viktor megállítása. Ebből következően az olyasfajta jelentős választói elvándorlás, mint ami például 1994-ben az MDF-et vagy 1998-ban az SZDSZ-t sújtotta, manapság elképzelhetetlen. A választók többsége nem protestszavazattal bünteti a pártját, hanem passzivitással.
A mostani és a négy évvel ezelőtti helyhatósági voksolásokon nagyjából ugyanakkora volt a részvétel. 2002 őszére a Fidesz lényegében szétzuhant, erejét az országgyűlési választások hiábavaló és alaptalan megkérdőjelezésére fecsérelte, aminek következtében támogatói elbizonytalanodtak. Csakis emiatt születhetett elsöprő MSZP-győzelem országosan is, és az önkormányzati választás egyes szintjein külön-külön is. A 10 ezer főnél kisebb lélekszámú településeken is, ahol pedig hónapokkal azelőtt még döntő volt a Fidesz fölénye. Nem az MSZP szerzett újabb támogatókat, hanem a jobboldali szavazók maradtak tömegesen távol az urnáktól (főleg a mindig a leggyorsabban elkedvetlenedő kistelepülési polgárok). Most vasárnap ugyanez ismétlődött meg - fordított előjellel. A restrikciós politika és az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése a jobboldali választókat az átlagosnál elszántabbá tette (no meg a négy évvel ezelőtti és az idei áprilisi vereségek miatti revánsvágy is). A megszorítások és az azokból következő esetleges csalódottság miatt viszont az MSZP támogatói passzivitásukkal büntették a kormányt, s csak legelkötelezettebb és/vagy legtudatosabb hívei álltak ki mellette.
Ha menni kell
Ráadásul az egyes táborokon belüli (nevezzük így:) "részvételi olló", vagyis az országgyűlési és az önkormányzati választásokon tapasztalható aktivitást jelző adatok közötti különbség a szocialista bázisnál a "nyitottabb". Az MSZP hívei az országgyűlési választásokon nagyságrenddel többen jelennek meg, mint a helyhatóságiakon - utóbbiakon számos helyen jószerivel csak a kemény mag teszi tiszteletét. Például Budapesten 2002-ben 263 ezren, 2006-ban 268 ezren ikszeltek a szegfű alá a fővárosi közgyűlési listán - miközben az országgyűlési választásokon 482 ezren, illetve 445 ezren voksoltak a párt területi listájára.
A Fidesz mostani budapesti közgyűlési előretörése - a listás választást 30 mandátum megszerzésével megnyerte - annak köszönhető, hogy hívei fegyelmezetten megjelentek múlt vasárnap a szavazókörökben. Mondhatni, szinte mindenki: tavasszal 356 ezren voksoltak a Fidesz-KDNP fővárosi listájára, most pedig 332 ezren. (2002 tavaszán 345 ezren, azon év őszén viszont csak 231 ezren választották a Fidesz-MDF-listát.)
Ez a jelenség - ha nem is ennyire egyértelmű számsorokkal - az országban máshol is megfigyelhető. A leglátványosabban a megyei listás eredményeknél. A megyei közgyűlések mandátumait kétfajta listáról osztják ki: a 10 ezer és annál kevesebb lakosú, illetve az ennél nagyobb lélekszámú települések számára mindegyik párt megyénként külön-külön listát állított. Hogy hány voks ér egy mandátumot, azt a lakosságszám függvényében számítják ki. Pest megye kivételével mindenhol a kistelepülési listákról delegálható több képviselő a megyei közgyűlésekbe. Az utóbbi hetek közvélemény-kutatási adatai egyértelműen jelezték a jobboldali választók erősebb szavazási hajlandóságát, s ez igaz volt a kistelepülésekre is (ellentétben 2002 őszével), ahol a Fidesz több választás óta jelentős fölényben van. Idén egyetlen olyan megye sincs, ahol az MSZP a kistelepülési listákról több képviselőt juttatott volna a közgyűlésekbe. A kistelepülési voksok alapján például Tolnában 16 fideszes mellett csak 8 szocialista került a megyeházára, míg Győr-Sopron-Moson megyében 20-9, Zalában 22-9, Pest megyében 21-13 az eredmény. Bár teret vesztett ott is, az MSZP csak Heves megyében tartotta a lépést riválisával (csupán 16-14 a Fidesznek).
A 10 ezresnél nagyobb helységek (kivéve a megyei jogú városok) megyei listáin nem ilyen nyomasztó az ellenzéki fölény, ami a szocialista párt városias jellegével magyarázható (s persze egyszerű matematikai okokkal is, ti. kevesebb az azokról kiosztható mandátumok száma). A borsodi és a hevesi kisvárosokban le is győzték a Fideszt (a mandátumarány 10-9, illetve 6-4 az MSZP javára), Baranyában, Nógrádban, Fejér, Csongrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben pedig ikszre hozták ezt a meccset. Összességében azonban - Heves kivételével, ahol a megyei közgyűlésben 20 fideszes és 20 szocialista képviselő lesz - a Fidesz, elsősorban a kistelepülési listás voksoknak köszönhetően, a megyei közgyűlések mindegyikében kényelmes többséget szerzett.
Hasonló az ábra a 23 megyei jogú városnál: a négy évvel ezelőtti kormánypárti siker után idén az ellenzék hengerelt. 2002-ben csupán hat városnak nem koalíciós párt adta a polgármesterét, most viszont csak hét megyei jogú településen győzött kormánypárti jelölt. Sőt, a koalíció helyzete még ennél is rosszabb valamivel: hiszen biztos városházi többségre csak Miskolc, Pécs és Szeged szocialista polgármestere számíthat, míg a székesfehérvári és a szombathelyi elöljáró mögé jobboldali képviselőtestületet rendelt a választói akarat, a nyíregyházi és a dunaújvárosi győzteseknek pedig helyi civil szervezeteket kellene meggyőzniük ahhoz, hogy elkerüljék a politikai társbérletet. A Fidesz fölénye ezen a szinten ugyancsak egyértelmű. Azzal együtt is, hogy két megyeszékhelyen (Salgótarján, Szolnok) csak igen kis különbséggel futott be az embere, s hogy három városban azért vesztett a koalíció, mert vagy egymás ellenében próbálkoztak (Érd), vagy a volt MSZP-s polgármester független jelöltként gyengítette a hivatalos szocialista jelöltet (Nagykanizsa, Salgótarján).
Arkhimédészi pont
A budapesti közgyűlésről fentebb már szóltunk; a kerületeket 14-8-ra hozta az MSZP és az SZDSZ. (A XXIII. kerület külön univerzum, az megingathatatlanul Geiger Ferenc polgármester birodalma - a soroksári helyzetről lásd: XXIII. Ferenc, Magyar Narancs, 2005. május 12.) A Fidesz térnyerése ellenére sem beszélhetünk nagy meglepetésről; hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a Ferencvárosban Gegesy Ferenc (SZDSZ) úgy is biztosan megvédte polgármesterségét, hogy a szocialisták ismert jelölttel (Kökény Mihály volt többszörös egészségügyi miniszterrel) szálltak a ringbe, aki be is söpört 22,26 százaléknyi voksot. A kerületi képviselő-testületekben három kivétellel az a politikai erő szerzett többséget, amely a polgármestert is adja. A Józsefvárosban viszont Csécsei Béla (SZDSZ) jobboldali dominanciájú városházát kapott, a XI.-ben Molnár Gyula (MSZP) 18 koalíciós képviselőre támaszkodhat 16 fideszes, 2 fórumos és egy MIÉP-Jobbikos ellenében, míg Újpesten a független Derce Tamás baloldali többséggel lesz kénytelen egyezkedni. Mindent összevetve megállapítható: Budapesten a kormánypárti fölény változatlan, az ellenzék pozíciószerzése bár jelentős, a koalíció szempontjából korántsem drámai mértékű.
Demszky Gábor ötödszörre győzött, ám most a legkisebb különbséggel; s ennek nemcsak a fideszes szavazók nagy szavazási kedve volt az oka, hanem az is, hogy Tarlós István volt eddigi legkomolyabb kihívója. Noha Demszky a választások éjszakáján arról beszélt, hogy az SZDSZ a fővárosban előrelépett, mondván, a tavaszi 12 százalékhoz képest most majdnem 14-et kapott listán a párt, ez csupán bűvészkedés a számokkal. A liberálisok listájára tavasszal 125 ezren szavaztak, most vasárnap pedig 100 ezren. A négy évvel ezelőtti önkormányzati választáson viszont 171 ezer voks érkezett az SZDSZ-listára, ami 16 mandátumot eredményezett a fővárosi közgyűlésben a jelenlegi kilenccel szemben.
A 2006-os őszi budapesti helyzet kicsiben az, mint 1998 tavaszán az országos volt: az MSZP hozta a tőle elvárhatót, a szabaddemokraták viszont betliztek. Ez akkor kormányváltást jelentett, idén pedig a kényelmes közgyűlési többség elveszítését. 2006-tól a koalíciónak mindösszesen egy mandátumnyi előnye lesz a fővárosi testületben.
Az SZDSZ amúgy a múlt vasárnap nagy vesztese: 1990 óta hivatalban lévő nagyvárosi polgármesterei (Békéscsaba, Veszprém, Szekszárd) sorra elbuktak, a jelentősebb közepes városok közül elveszítették például Jászberényt (igaz, ott az MSZP fosztotta meg az SZDSZ-t a polgármesteri címtől) és Balmazújvárost. (Megtartották ugyanakkor például Kalocsát, s nemcsak a városvezetői posztot, hanem a városházi többséget is; ez utóbbi már-már természeti csoda.) Kispárti ellenfele, az MDF több megyében jutott a közgyűlésbe önállóan - ámbár ahol mindketten vették az akadályt, ott egy kivétellel (Hajdú-Bihar) vagy a szabaddemokraták szereztek több mandátumot (Bács-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest, Budapest), vagy egyenlő az állás (Komárom-Esztergom).
Summázat
Az önkormányzati választások vitathatatlan nyertese a Fidesz. A koalíció és az MSZP veresége jelentős, azonban messze nem katasztrofális. Az önkormányzati választásokon az MSZP nem állt bele a betonba; ha tetszik, pár centivel fölötte megállt. Az is világos, hogy a koalíció a választást a kormány restrikciós politikája miatt veszítette el, s nem az államfő meg az ellenzéki vezetők által szajkózott "morális válság" miatt; hiszen a közvélemény-kutatási adatok már hosszú hetek óta jelentős Fidesz-előnyt mértek, mi több, nagyobbakat is, mint ami október 1-jén realizálódott.
Négy éve a jobboldal súlyosabb vereséget szenvedett a helyhatósági választásokon, mégis kiheverte a kudarcot. Tizenhat éve az akkori kormánypártok viszont nem heverték ki a hasonlóan nagy zakót, és négy év múltán simán veszítettek. Van tehát példa mindkét lehetőségre. Arra viszont nincs, amire az ellenzék vezére készül; s remélhetőleg nem is lesz.
