Ötven esztendeje, hogy Franciaország kivonult Algériából, s ezzel gyakorlatilag lezárult a francia gyarmatosítás története. Lehetne talán az algériai függetlenség ötven esztendejeként is említeni az azóta eltelt időt, de csak képmutató módon. Ma ugyanis Algéria épp oly kevéssé független, mint újkori történelme során bármikor; képtelen átlépni saját árnyékát, s ez újra és újra megpecsételi az ország felnövekvő generációinak sorsát.
1962 nyarán a franciák távoztak, s ezzel kezdetét vette egy sajátosan iszlám nacionalista diktatúra. Minthogy a francia katonákkal az ott élő milliós francia lakosság is elhagyta az országot – sőt több százezer harki, azaz Párizshoz lojális algériai –, a normális társadalmi működésnek megszűnt minden lehetősége. A gazdag ország képtelen volt kőolaját és földgázát hatékonyan hasznosítani, a franciák által működtetett üzemek, a bőven termő tengermelléki ültetvények tönkrementek; a munkanélküliség a fiatalok körében a világon ma az egyik legmagasabb. A viszonylag szekuláris, részben amerikai, részben pedig francia tanácsadói háttérrel működő algériai hadsereg a 90-es években többször megakadályozta, hogy a radikális FIS (Front islamique du salut), majd a még szélsőségesebb GIA (Group islamique armé) magához vonja a kezdeményezést. Egy tízéves polgárháborúban – a választói akarat dacára, nagyjából ugyanolyan módszerekkel, mint korábban a franciák a függetlenedést, azaz kínzásokkal, bebörtönzésekkel, és a kevésbé szem előtt lévő vidéki településeken egyszerű likvidálással – felmorzsolta a politikai célokat kergető iszlamistákat, de azok az okok, amelyek a kockázatos választási eredményeket produkálták, maradéktalanul megmaradtak.
Gillo Pontecorvo 1966-ban, az olasz neorealizmus jegyében forgatott nagy hatású filmet az algériaiak ellenállásáról a gyarmatosítás utolsó éveiben. A történet – nem mellőzve számos valóban megtörtént mozzanatot, illetve valós történelmi szereplőt – egy analfabéta, kisstílű bűnöző körül forog, s azt mutatja be, miként vált ez a fiatalember előbb az ellenállás kulcsfigurájává, majd halálával annak szimbólumává. A film akkoriban a maga szikár dokumentarizmusa dacára, nagy érzelmi hatást gyakorolt Európára, különösen a francia társadalomra, mely egyre kevésbé tudott azonosulni gyarmattartó szerepével. Az algíri csata továbbra is rendkívül hitelesnek tűnik, de az azóta történtek tükrében már nem az algériaiak gyarmati elesettsége benne a megindító, hanem hogy a történetbe Pontecorvo már akkor beleszőtte mindazt, amit a 60-as évek európai társadalmai még nem is sejtettek: a folytatást, azaz a perspektívátlanságot. Ali La Pointe, a film főszereplője mára lassan visszavedlett szimbólumból bűnözővé, de legalábbis azzá az analfabétává, aki képes értelmet adni egy igazságtalan társadalom elleni harcnak, de áldozata egy igazságos társadalom megteremtéséhez kevés. Már csak azért is, mert maga sem tudja, milyen is a társadalmi igazságosság.
Nemrég nagy feltűnést keltett az olasz televízió egyik csatornáján vetített összeállítás a bevándorlás bonyolult következményeiről. Megszólítottak egy tizenhét éves marokkói fiút, aki nagyon hálásnak mutatkozott, amiért megszabadulhatott korábbi, gyűlölt társadalmától, és most egy európai társadalomban élhet. A kérdésre, hogyan képzeli a felnőtt jövőt, magabiztosan jelentette ki: ha jövőre nagykorúvá válik, feleségül veszi olasz barátnőjét, és azonnal kiveszi őt az iskolából, hogy más férfiak ne juthassanak a közelébe. Félelmetes a párhuzam Pontecorvo főhőse és közte: bár mindketten gyűlölték létük nyomasztó körülményeit, mindazonáltal csak arra képesek, hogy újrarateremtsék azokat…
A kettősség, amivel az észak-afrikai államok polgárai saját valóságukhoz viszonyulnak, megakadályozza őket abban, hogy e valóságon érdemben változtassanak. (Elnézve bizonyos kelet-európai népeket, e téren – hasonló okok miatt – az ő jövőjükről sem lehet derűlátóan nyilatkozni.) Mit tehet velük Európa? Franciaország szeretné rossz lelkiismeretét nagyvonalúsággal kompenzálni. François Mitterrand, majd Jacques Chirac elnökök mintegy Canossát járva próbálták feledtetni a múltat, de a kapcsolatok javítását akkor az algériai belső konfliktusok elnapolták. Később Nicolas Sarkozy próbálkozott változtatni a helyzeten; neki eszébe sem jutott a Canossa, viszont nagyvonalú tervvel, az Európai Unió által meghirdetett úgynevezett mediterrán szomszédságpolitikai projekttel érkezett Algírba. Ott nagyon megörültek az egész Észak-Afrikát átszelő autópálya s a jelentékeny energetikai beruházások tervének, ám azonnal kikérték maguknak, amikor az elnök, visszatérve az Élysée-palotába, fogadta a harkik képviselőit. A jelzett terveket aztán nem csak a gazdasági válság söpörte el, de alighanem Sarkozy kiábrándultsága is. Ugyanis az algériai politikai és kulturális elit ötven év alatt sem volt képes visszafogni a primitív gyűlöletet, amit azon arabok iránt érez, akik nem otthon, hanem lojális franciaként kívánták folytatni életüket, s európait igyekeztek faragni gyermekeikből.
Az elmúlt héten François Hollande elnök is Algírban töltött pár napot; beszédet mondott az ottani parlament két háza előtt, hamut szórt fejére, magára vállalva a múlt valamennyi, franciák által Algériában elkövetett bűnét. Ez minden bizonnyal megerősíti majd a legtöbb algériaiban az eddig is oly virulens hitet: ők kizárólag ártatlan áldozatok voltak, a franciák pedig kizárólag bűnös gyarmatosítók. A kapcsolatok élénkítéséből pedig, aminek Algéria nyilvánvalóan haszonélvezője lehetne, majd ezután sem lesz semmi.
Hollande látogatása kapcsán egyetlen hang próbált figyelmeztetni arra, hogy lehetne ez másként is. A Marokkóban született filozófus, Maurice-Ruben Hayoun, a La Tribune de Genève által publikált cikkében megállapította: „Annak ellenére, hogy a franciák ötven éve távoztak az egykori gyarmat területéről, Párizs és Algír kapcsolata továbbra is érzelmektől terhes. De legyünk igazságosak: a gyarmati sors nem csak szenvedés forrása volt. Hogy sor került erőszakra, nevezetesen a diszkréten a közrend fenntartása érdekében indított katonai műveletek során, azt nem tagadja senki. De Franciaország más szerepet is betöltött az algériaiak életében. A gyarmati múlt 132 éve alatt városok épültek, addig nem látott utak, ingatlanok, iskolák és kórházak. A gyarmati idők során a franciák tárták fel az ország mai fejlődésének legfőbb forrását, a gázt és az olajat. És mindenekfölött Algéria megörökölt egy európai nyelvet.” „Épp itt az ideje – zárja cikkét Hayoun –, hogy a két nép a jövőt a kölcsönös tiszteletre és az egyenlőség szellemére alapozza.”
Hogy a franciák erre készek, annak már évtizedek óta számtalan tanújelét adták.
Mindenekelőtt azért, mert nem egyszerűen történeti vagy etikai misszió az Algériával kapcsolatos viszony kezelése, hanem komoly és kemény belpolitika. Sarkozy elsőként ismerte fel ezt, Hollande pedig, úgy tűnik, e téren bölcs utódnak bizonyul. Kérdés, hogy az algíri politikai elit mennyit lesz képes ebből profitálni. Ám Párizs szempontjából ennél sokkal fontosabb, hogy a francia választópolgárok elvárásaira miként reagál a politika, márpedig e választók közül legalább hét-nyolc millióan – így vagy úgy – kötődnek Algériához, az ottani folyamatokhoz, a két ország közötti viszonyrendszer pedig nagyban befolyásolja döntéseiket a szavazófülkékben.
