Benjamín Netanjahu miniszterelnöknek minden esélye megvan rá, hogy immáron harmadszorra is újrázzon. A mögötte álló jobboldali pártszövetség, saját pártja, a Likud, továbbá a Jiszráél Béténu, amellyel nemrég egyesült, valamint több ultraortodox, illetve vallási párt a közvélemény-kutatások szerint a 120 parlamenti mandátumból akár 64–70-et elnyerhet majd, ismét vereséget mérve a baloldalra.
A baloldali-centrista Kádíma, mely eddig Netanjahu legfőbb ellenzéke volt, nem kevesebb, mint nyolc különböző frakcióra hullott szét, melyek inkább egymással harcolnak, semmint a jobboldallal. Egyik-másik vezető a mögötte álló támogatókkal együtt azon dolgozik, hogyan találja meg a közös hangot a jobboldallal, amihez a volt munkapárti miniszterelnök, a politikától most végképp visszavonuló Ehud Barak szolgáltatta a mintát, aki a 2009-es választás után védelmi miniszterként csatlakozott a második Netanjahu-kabinethez.
Az izraeli baloldalt, mely megteremtette az országot, és amelynek alapítói valaha erőteljes ideológiai elkötelezettséggel érkeztek ide a 20. század elején az orosz–lengyel stettlekből, majd a koncentrációs táborokból, ma főként azon szavazók növekvő számaránya kényszeríti defenzívába, akik az elmúlt két évtizedben ugyanabból a térségből vándoroltak be. A szovjet rendszer utolsó – halál utáni – bosszúja ez, mely nacionalista, egzaltált, primitív politikai ösztönökkel bocsátotta világgá egykori polgárait, legyenek azok zsidók vagy nem zsidók. (A legjellemzőbb példa erre Izrael nemrég lemondott külügyminisztere, a Jiszráél Béténut megalapító Avigdor Lieberman, egykori moldvai kidobóember, akit csak nemrég sikerült közbűntényes – csalás és hatalommal való visszaélés – viselt dolgai okán eltávolítani a politikai életből.) Mindennek következtében Izraelben nagyon megnőtt a vallásos közösségek befolyása a politikában, a szekuláris középosztályé pedig egyre inkább visszaszorul.
Sokan leírták már: Jichak Rabín miniszterelnök 1995-ös, tragikus halála óta a cionista baloldal képtelen magához térni; de a politikusra leadott gyilkos lövés csak szimbolizálja a folyamatot, nem ez volt annak elindítója. Az viszont tagadhatatlan, hogy Rabín képes volt még áthidalni azokat a különbségeket, amelyek a számos baloldali csoport már-már ideológiával felérő elképzelései között egyre markánsabbá váltak. Mára ezek olykor homlokegyenest ellentétes vagy tartalmilag összeegyeztethetetlen célokat hajszolnak. A Munkapárt, mely 2011-ben kivált a kormánykoalícióból, igyekszik meglovagolni azokat a szociális feszültségeket, amelyek – a gazdasági világválság folyományaként – Izraelt sem kímélik, hangosan Netanjahu állítólagos „neoliberális gazdaságpolitikáját” téve mindezért felelőssé. A részben magyar származású Jáir Lapid, a vadonatúj Jes Atid párt élén Izrael eddigi katonai doktrínájának megújítását helyezte kilátásba, és az ország középosztályára koncentrál, melynek megerősítését ígéri az adórendszer átalakítása révén. Cípí Livní, aki a centrista Kádíma párt vezetője volt, szintén új pártot alapított, a Hatnuát, kampányának középpontjába a palesztin kérdés radikális megoldását állítva; olyan kiegyezést szorgalmaz, mint amilyet Ehud Olmert volt miniszterelnök 2008-ban már felajánlott a palesztinoknak, ám azok nem mertek abba belemenni. De maga a Kádíma sem múlt ki teljesen; jelenleg Saul Mofaz áll az élen, s igyekszik megnyerni néhány olyan szavazót is, aki még nem döntötte el, hogy kire adja voksát, illetve, hogy elmegy-e egyáltalán szavazni.
A baloldali egység hiányát sokan abban látják, hogy a különböző csoportok vezetőit jobban vonzza, hogy néhány mandátummal bekerüljenek a parlamentbe, semhogy visszalépve ambícióiktól, közösen sikerüljön Netanjahút leváltani. (Ugye, ismerős a kép?) Egyszerre hiányzik az erős és a karizmatikus vezető, valamint a meggyőző ideológia és politikai cél. Azaz, politikai cél – amint azt az előbb elsorolt különféle programígéretek mutatják – még csak-csak lenne, de ezekhez nincs elég szavazói támogatás.
Ma, amikor az „arab tavasz” következtében Izrael geopolitikai helyzete komoly kockázatokkal terhes, és nagyon nehéz megítélni, tartósan milyen erők birtokába jut a hatalom a környező arab államokban, a harcos jobboldal több figyelmet tud magára irányítani, mint a kiegyezést szorgalmazó baloldal. És többen tartják követendő álláspontnak azt, amit – szemben a baloldali törekvésekkel – Benjamín Netanjahu miniszterelnök a napokban a The Jerusalem Postnak nyilatkozva kijelentett: „…békemegállapodások nem védenek meg minket, a tényleges biztonság nyújt csak védelmet.”
