Ami Maliban és Algériában történik, az az iszlám adaptációs kísérlete a globalitáshoz. Mindez természetesen a lokális helyteremtést szolgálja, éppúgy, ahogy ez korábban lezajlott a Hamász megszállta Gázában; továbbá Libanonban, ahol a síita terrorszervezet, a Hezbollah vált mindenhatóvá. A tálibok is hasonló országfoglalást ígérnek Afganisztánban, ha a nemzetközi erők jövőre távoznak az országból. Mali lett volna a következő efféle kísérlet, persze a maga sajátos módján.
Mert akármilyen messze is terül el ez az elszigetelt szaharai ország Európától, az ottani politikai és katonai folyamatok közvetlen európai érdekeket kockáztatnak, sőt a jelenlegi fejleményeket elindító események is szorosan kötődtek kontinensünkhöz.
Az egykori líbiai diktátor, Kadhafi hosszú évtizedeken át igen jó kapcsolatokat ápolt az országa területén élő vagy oda – például Algériából – átmenekült tuareg lakossággal. A vándorló életformát folytató törzsek férfi tagjainak egy részét egyfajta sajátos zsoldosi minőségben integrálta fegyveres testületeibe, másokat arra bérelt fel, hogy az ország déli, szaharai részén a nyugalmat garantálják, illetve elijesszék a gyakorlatilag alig ellenőrzött határokat átlépők vándorlását. A diktátor bukását megelőző években főként tuaregekből állt az a sajátos milícia is, amely a szubszaharai országokból Líbián át Európa irányába tartó illegális migrációt próbálta féken tartani.
Az utóbbi időben két esemény is nagyobb mobilitást idézett elő az e területen élő törzsek életében: először az 1991-1999 között lezajlott algériai polgárháború, illetve az azt megelőző ottani iszlamista radikalizáció, másodjára pedig a 2011-es líbiai polgárháború és NATO-beavatkozás, melyek Kadhafi rendszerének bukását okozták. A diktátor elbocsátott légióinak tagjai először visszahúzódtak déli törzsi területeikre, de a soraikba még idejekorán beszivárgott dzsihadistáknak könnyű volt meggyőzni őket, hogy fontosabb dolgokra hivatottak: nemcsak hazát szerezhetnek, melynek nyilvánvaló előnyeit élvezhetik, de a hittérítők mindenkori szent küldetése életüknek új, különös értelmet adhat.
Valami nagyon-nagyon hasonlatos játszódott le itt is, mint egykor a szovjet megszállás utáni Afganisztánban, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy ott egy helyben lakó népességet kellett Allah feltétlen szolgálatába állítani, itt viszont egy hontalant.
Kapóra jött mindehhez a Malin belüli zűrzavar; az év elején, a kialakult törékeny térségi helyzetet, illetve a demokratikus központi kormányzat gyengeségét kihasználva az ország északi tartományában élő tuaregek – egyesülve a Líbiából átszivárgott szintúgy tuareg erőkkel – kinyilvánították állami szuverenitásukat. Sőt az északi csapatok dél felé egyre bővítették a befolyásuk alatt álló területeket, ráadásul az al-Káida és az Iszlám Szolgái nevű szélsőséges csoportok teljes befolyásuk alá vonták az adminisztrációt, azonnal bevezetve az iszlám törvénykezést, a sariát. A mali hadsereg, amely elégedetlen volt a kormányzat tehetetlenségével, 2012 márciusában puccsot hajtott végre, de ahhoz nem volt elég ereje, hogy visszaállítsa az ellenőrzést az ország teljes területén.
A múlt héten elindított francia beavatkozás, melyhez legális alapot az ENSZ Biztonsági Tanács 2071-es határozata adott, s amely kiváltani volt kénytelen az afrikai országok magatehetetlenségét és reakcióképtelenségét, nemcsak az iszlamizációs veszély elhárítása miatt volt igencsak indokolt, de amiatt is, ami később az algériai események fényében lett igazán nyilvánvaló.
Az algériai In Amenas térsége, ahol a dzsihadista fegyveresek által megtámadott tigantourine-i gázkitermelő létesítmények is vannak, alig ötszáz kilométerre fekszik a mali határtól. Az elfogott terroristáktól szerzett információk alapján ma már tudni, hogy a több járművön érkezett különítmény Maliból indult el, vezetőjük, a túszszedéses merényletért „minden felelősséget magára vállaló” Mokhtar Belmokhtar nagy valószínűséggel ugyanott tartózkodik, és onnan próbálja kiterjeszteni azokat az akciókat, amelyek minél szélesebb konfliktust igyekeznek előidézni, s ekként megosztani a térségben mozgósított vagy időközben oda települő katonai alakulatok erejét.
Az egyébként algériai származású Belmokhtar az In Amenas elleni akciót az algíri kormányra mért büntetésnek tekinti, amiért az átengedte légterén a 2300 fős francia csapatszállítmányt (a vadászgépeket, helikoptereket és drónokat nem közvetlenül Franciaországból, hanem csádi, nigeri, Burkina Faso-i és szenegáli francia támaszpontokról telepítették át).
A terrorista másik célja az volt, hogy a túszokért cserébe bebörtönzött társait (az egyiptomi Omar Abdel-Rahmant, valamint a pakisztáni Aafia Siddiquit) kiszabadítsa, illetve elrettentse Algírt a Maliban folyó nemzetközi hadműveletek támogatásától. Kezdeti kalkulációi nem nélkülöztek némi realitást. Az algíri kormány sokáig blokkolta a BT 2071-es határozatának elfogadását, a beavatkozást csak akkor támogatva, ha abban afrikai csapatok vesznek részt, ráadásul afrikai vezetés alatt. Azt követően, hogy Algír, az afrikai magatehetetlenséget látván mégis áldását adta a francia kezdeményezésre, az algíri sajtó továbbra is rendkívül ellenségesen fogadta a francia katonai gépek átengedését az ország légterén, és – „iszlamista szolidaritási” alapon – nyíltan szimpatizált az Észak-Malit megszálló tuaregek politikai céljaival. Ám azt követően, hogy In Amenasban a terroristák vérfürdőt rendeztek, ez a hangulat gyökeresen megváltozott.
Aligha férhet kétség hozzá, hogy francia segédlettel a dzsihadisták legfőbb és legaktívabb militáns csoportjait a francia vezetésű Szervál Hadművelet felmorzsolja – a mali hadsereg is sikeres ellentámadást intézett a napokban két jelentős körzetben, Diabalyban és Moptiban –, de ez a probléma máris jól átlátható komplikációit nem küszöböli ki. Az Észak-Maliban megtelepedettek nagyrészt magukkal hozták családjaikat, igazából nincs hova visszamenniük, Líbia, Algéria épp oly kevéssé látná szívesen őket, mint Niger vagy Csád. Különösen azok után, ami In Amenasban bekövetkezett. A megoldáshoz valamilyen afrikai katonai és politikai összefogásra lenne szükség, ám a francia beavatkozás elkerülhetetlensége mutatja legjobban, milyen kevéssé felkészült erre a fekete kontinens, vagy maga a Maghreb.
