| ||
Karl Pfeifer osztrák újságíró 1938-ban, közvetlenül az Anschluss után, tízévesen érkezett Magyarországra szülővárosából, a Bécs melletti Badenből. Nem önként, de örömmel. A hazáját elfoglaló nácik elől menekültek. És annak ellenére, hogy az Anschluss után a bécsi magyar követségnek megtiltották, hogy zsidóknak útlevelet adjanak, a család mégis kapott. Így csatlakozhattak a kiterjedt magyar vidéki rokonsághoz.
A debreceni Zsidó Gimnáziumban kezdte általános iskolai tanulmányait, és bár ekkor még nem tudott magyarul, egy esztendőn belül már hibátlanul, sőt akcentusmentesen beszélte a nyelvet. Kisvártatva aztán megtapasztalta a katasztrófába vezetett ország kevésbé vonzó természetét. Ő nagyon is jól tudja: nem 1944-gyel s a német megszállással vált itt elviselhetetlenné az élet. Sokak, nagyon sokak számára. Kiváltképp annak, aki zsidó. Nem volt még 14, amikor elhatározta: nem kíván magyar lenni. Rokonai szomorúan csóválták a fejüket, némelyik meg is botránkozott, de ő egy cionista szervezet segítségével csatlakozott egy olyan fiatal csoporthoz, melynek tagjai 1943 januárjában kivándoroltak az akkori Palesztinába. A háborút, a holokausztot ott vészelte át, bekapcsolódott a zsidó állam megteremtésének előmunkálataiba, majd a harcba, ami 1948-ban létrehozta Izraelt. Ekkor már tudta, vidéki magyar rokonai elpusztultak Auschwitzban.
Minderről a német nyelven olvasó közönség egy tavaly megjelent, közel kétszáz oldalas memoárból értesülhetett. Címe: Egyszer Palesztinába, majd vissza. Egy zsidó életút (Einmal Palästina und zurück. Ein jüdischer Lebensweg).
Hogy Karl Pfeifer megírja-e a folytatást, azt nem tudom, de talán tervezi. Mindazonáltal azt, amit életében a legfontosabbnak tartott, e kötet révén rögzítette az utókor számára. Mert nyilvánvalóan életének számos későbbi fordulata vagy epizódja is hordoz fontos tanulságokat, de számára – és sokunk számára – mégis drámaian egyedi, már-már sorsszerű, hogyan válik valakiből céltudatos felnőtt, az események befolyása, de végső soron mégiscsak egyéni vállalásokon alapuló, morális döntések révén.
Pfeifert igencsak számon tartják hazájában, Ausztriában, sőt egész Európában. Elképedve figyelem, amint 85 éve dacára egyik nap Párizsból jelentkezik be skype-ja, két nap múlva Londonból, hogy aztán arról számoljon be: Trentóban vagy Hamburgban van éppen, ahol középiskolásoknak vagy egyetemistáknak tart előadást – olaszul, németül – mindarról, amit mi hanyagul csak 20. századnak nevezünk. Ez az ember lehetett volna magyar, gazdagíthatta volna a magyar kultúrát, vagy az élet annyi más területén lehetett volna hasznára e közösségnek. Mint számosan, akik csak azért válhattak felnőtté, futhattak be nagy karriereket és kaphattak neves nemzetközi díjakat, mert még idejében felismerték: innen menekülniük kell. Ennek a felismerésnek a dokumentuma e kötet is; stílusa révén könnyed olvasmány, tartalma mégis nyomasztóan üli meg a lelket, figyelmeztetve rá, milyen az, amikor egy egész nemzet válik felelőtlenné, önsorsrontóvá, olyanná, amilyennek – az egyébként szintúgy antiszemita – Teleki Pál volt miniszterelnök 1941-ben Horthynak megírta: „Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet.”
E kötet tehát azzal az időszakkal foglalkozik, amelynek során Karl Pfeifer először Ausztriából kényszerül menekülni, majd Magyarországról. Ezzel le is zárulhatott volna a szerző kapcsolata elviselhetetlen tapasztalatainak e hírhedt helyszíneivel. Ám mégsem ez történt: hosszú és barátságosnak egyáltalán nem nevezhető kerülővel visszatért szülőhazájába, ami sajátos módját választotta a háború utáni talpra állásnak, ám az végül mégis sikerült neki. Amint Karl Pfeifer mondani szokta baráti beszélgetéseink során: „Az osztrákok legalább tekintettel vannak saját érdekeikre. Tudják, antiszemitának lenni nem jó, nem comme il faut, hát úgy határoztak, nem lesznek azok. Nemrég a Bécs egykori antiszemita polgármesteréről, Karl Luegerről elnevezett Ring-szakaszt is csendben átnevezték Universitätsringnek. De a mai és tegnapi Magyarország számos politikai hangadója az ország és saját érdekei dacára antiszemita maradt vagy lett. Ki érti ezt?” – teszi fel rezignáltan a kérdést.
Ha megszületik e memoár folytatása, szeretném olvasni benne részletesen azt, hogy Pfeifer számára Magyarország végül mégiscsak több lett, mint egy epizód. Nem a 40-es, hanem a 70-es években történt, hogy felfedezte: létezik egy magyar demokratikus ellenzék, amelynek tagjai nem kívánnak úgy élni, ahogy az egypárti rendszer megkívánná tőlük. Segíteni kezdte őket, leginkább úgy, hogy írt tevékenységükről. Cserébe a magyar hatóságok három esetben tiltották meg neki hosszabb időre, hogy átlépje a magyar határt.
Egyébként ennek a barátságtalan lépésnek köszönhetem kapcsolatomat, személyes barátságomat Karl Pfeiferrel. Van vagy 35 esztendeje, hogy a nyugati utazási tilalommal sújtott ellenzékiek és a Magyarországra való belépés tilalmával sújtott Pfeifer úgy határoztak, mégiscsak találkoznak majd egy olyan helyen, ahova valamennyien elutazhatnak. Nálunk történt ez meg, az akkori Nagyváradon.
Pfeifer cikkei gyakran jelennek meg különböző folyóiratokban, a bécsi liberális Der Standartól a baloldali berlini Jungle Worldig. Témája sokszor Magyarország, hisz amit erről az országról ő nem tud, azt valójában nem is érdemes fejben tartani. Így aztán tizenéves önmagának tett fogadkozását, hogy nem lesz belőle magyar, nagy fenntartásokkal kell kezelnünk. Nemcsak azért, mert magas színvonalon beszéli a nyelvet, hanem azért is, mert minden leírt sorát a magyar demokrácia melletti elkötelezettség hatja át.
Jó lenne, ha könyvkiadóink is felfigyelnének erre, s hozzáférhetővé tennék Pfeifer memoárkötetét azoknak is, akik csak magyarul olvasnak. Megkockáztatom, a bécsieknek e könyv mindössze egy ember életének fontos, érdekes, mégis partikuláris eseményeit foglalja össze, mintegy szubjektív alulnézetből. Magyarországon viszont olyan kordokumentumnak számít, amely nemcsak elborult elméjű egykori történelmi pillanatainkra emlékezteti a jelent, hanem arra is, hogy e pillanatok megismétlődhetnek.
