Minthogy a gazdag középosztály és a nagyipar érdekeinek megjelenítője volt mindig is, az iparilag nagyon fejlett, polgári tradíciókban pedig igen gazdag Németországban a szerepe kormányon éppúgy megkerülhetetlen volt, mint ellenzékben.
Az utóbbi évtizedekben ráadásul nemcsak a hagyományos liberális szabadságjogok képviselője, de a német életforma megreformálásának kezdeményezője is volt. Szemben a zöldekkel, akik egyfajta plebejus radikalizmussal igyekeztek nézeteiket terjeszteni, a liberálisok mintegy beemelték az elitbe az addig onnan szigorúan száműzött alternativitást, a legszélesebb körben hitelesítve azt.
Nem véletlen, hogy az ezredváltással az FDP-ben lezajlott generációváltás egy olyan politikust juttatott a párt élére, aki büszkén vállalta melegségét, őt pedig a poszton egy Németországban felnőtt vietnami követte. Mindkét választás a hagyományokkal való dacolást jelentette. Ám nem függetlenül a párt hitvallásától azt az üzenetet is hordozta, hogy a szabad és gazdag német társadalom tulajdonképpen nem ismeri a lehetetlent.
A pártnak most mégis a lehetetlennel kell szembenéznie: elképzelhető, hogy az idei őszi országos választásokon kihull a parlamentből; egy efféle mélyponttal az FDP-nek alapítása óta nem, vagy csak nagyon ritkán kellett számolnia. Melyek lehetnek az okok?
Mindössze negyvenévesen Guido Westerwelle 2001-ben szerezte meg a pártelnökséget, egy olyan pillanatban, amikor Németország – az évezreddel egyetemben – önmagát is megújítani készült. Már akkor világos volt, hogy az Európai Unió felgyorsuló integrációja új helyzetet teremt a német társadalom számára. A második világháború rávetülő árnyékától most először megszabadulhat, s nem kerülheti el, hogy ismét vezető szereplővé váljék a kontinensen. A Kelet-Európával bővülő unió pedig akkora piacot teremt majd a számára, hogy nemcsak lélekszámaránya miatt válik meghatározóvá, de gazdasági teljesítménye okán is.
Westerwelle más volt, mint az addigi német liberális vezetői archetípus; hangsúlyt helyezett saját személyes szabadságára, s nem feltétlenül fogadta el kötelességtudóan azokat a kényszereket, amelyek előtt elődei szó nélkül meghajoltak. Imádott volna gazdasági miniszter lenni, és utálta például a külügyminiszterséget, s mindebből nem is csinált titkot. Választói viszont épp ezért is kedvelték, s elnökségének tíz éve alatt példátlan módon tódultak a fiatalok a pártba.
Westerwelle tudta, mikor kell koalícióra lépni, s meggyőzte pártját és annak támogatóit, mikor érdemes kimaradni egy kormányzati együttműködésből. Ez történt a 2005-ös választások után; a vörös-fekete nagykoalíció idején az ellenzék vezető erejévé vált a Bundestagban. Mindennek eredményeként a 2009-es választásokon az FDP történetének legnagyobb győzelmét aratta, 14,6 százalékot kapott. Koalícióra léptek Angela Merkel konzervatív pártszövetségével, és a liberálisok számos kulcstárcát kaptak a kabinetben (az alkancellári pozíció mellett övék lett az igazságügy, továbbá gazdaság és technológia, gazdasági együttműködés és fejlesztés, egészségügy és a külügy).
A második Merkel-kabinet (2009–2013) szigorúan tartotta és tartja magát azokhoz az elvekhez, melyeket a szociáldemokrata Gerhard Schröder az Agenda 2010 néven híressé vált reformtervezetben lefektetett, így megőrizte, mi több: Európában egyedülálló módon megszilárdította a jóléti állam produktivitását, önmegújító dinamizmusát. Márpedig ezek a reformok alapvetően liberálisak voltak; a baloldali intencióknak és a jobboldali-konzervatív következetességnek köszönhetően működésükkel a gazdag és kevésbé gazdag német polgár elégedett maradt. Eközben viszont az FDP lassan, de biztosan elveszítette saját profilját; korábbi választói nem e pártot vizionálják a teljesítmények mögött, ideológiáját szétkapkodta, szétlopkodta a többi párt, a liberálisok pedig képtelenek voltak érvrendszerüket úgy megújítani, hogy az mást üzenjen, mint az épp megvalósuló reform. Hisz egy efféle megújításra aktuálisan semmi szükség. Az FDP-vel lényegében ugyanaz történt, mint Kelet-Európa többi liberális pártjával; programja lenullázódott, s csak az adóterhek csökkentése melletti kiállás szerezhet azóta is számára olykor hírverést, ám az aktuálisan nem illik bele abba a reformfolyamatba, amely egyébként Németországban jól halad előre.
A bajok 2010-ben váltak látványossá, a 2009-es választás nagy diadala után már egy évvel. A 2011-es tartományi választásokon Rajna-vidék-Pfalzban és Brémában a párt be sem került a helyi törvényhozásba; egyebütt alig a bejutási küszöb fölötti eredményeket produkált. Óriási viták kereszttüzébe került a pártelnök, de az okok tisztázása nem történt meg. Westerwelle lemondott, és fiatal kihívója, Philipp Rösler 38 évesen nemcsak a pártelnöki széket szerezte meg, de az alkancellárságot is.
(A politikussal kapcsolatban érdemes megjegyezni: bár irataiban születési dátumként 1973. február 24. szerepel, ez nem valós időpont. Mintegy kilenc hónapos csecsemőként került egy saigoni árvaházba, nevelői pedig visszakalkulálva állapították meg születésének körülbelüli dátumát. A csecsemő nem sok időt töltött az árvaházban, ugyanis egy német tiszt, aki az akkori Dél-Vietnamban szolgált, feleségével örökbe fogadta. Németországban nevelkedett fel, végzett orvos, és már nagyon korán politizálni kezdett az FDP ifjúsági szervezetében. Innen emelkedett karrierje a pártelnökségig.)
Rösler kemény és hajthatatlan egykori bírálatai a jelek szerint most visszahullanak saját fejére. Január 6-án, azaz vízkeresztkor az FDP teljes plénuma, nemcsak a pártvezetés, de a parlamenti frakciótagok, illetve a különböző tartományi vezetők és küldöttek Stuttgartban, az Opera épületében gyűltek össze, hogy megvitassák jövőjüket. Ma mindenki Röslert kritizálja, mert abból a mélyrepülésből, amelybe 2011-be kerültek, ő sem tudta kiemelni pártját. Mintegy tíz nap múlva tartományi választások lesznek Alsó-Szászországban, az előrejelzések több mint negatívak. Ha ma lennének a szövetségi – tehát országos – választások, jelzik a felmérések, az FDP alighanem mindössze 3 százalékot kapna, s kihullna a parlamentből.
És egy másik közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 64 százaléka gondolja úgy, hogy az őszi általános választásokkor a párt elnökét már nem Philipp Röslernek hívják majd. A vízkeresztkor megrendezett párttalálkozó számos tagja arról viccelt, hogy ezt már mindenki tudja, leszámítva épp az érintettet. Rösler valóban kizárta a visszalépést, ám ha január 20-án, az Alsó-Szászországban sorra kerülő választáson az FDP folytatja bukásszériáját, úgy pozícióját már biztosan nem tarthatja meg. Kérdés, hogy ez segít-e a párton.
A stuttgarti pártnap hangulatát még komorabbá tette, s egyben szimbolikussá is, hogy Hans-Dietrich Genscher, az FDP megkerülhetetlen nagy öregje bejelentette: ötvenesztendős politikai karrier után véglegesen visszavonul.
