A távolságot mint üveggolyót... 3.
... még mindig vízen...
Előző cikkünkben a dunai evezősök távolsági rekordjaival foglalkoztunk. A víz mint idegen, veszedelmes, leküzdendő közeg azonban az úszók fantáziájára is hatott. Csakhogy ebben az esetben nagyobbak voltak a fizikai és mentális akadályok. Mert bár a fáraók kora, az antikvitás, a lovagi eszmény és a reneszánsz kultúra is számos irodalmi forrást és személyes példát produkált az úszás mellett, az ember természetes viszolygása, ösztönös óvatossága egészen a modern időkig erősebbnek bizonyult. Olyannyira, hogy még a fél életüket a tengeren töltő matrózok többsége sem tanult meg tisztességesen úszni.
Mi, magyarok sem igen tündököltünk. Bár az ország bővelkedett folyóvizekben, őseink nemigen kultiválták az úszást, s még a török hódoltság idején magasabb nívóra emelkedő - a kortárs utazók által megbotránkozva emlegetett koedukált - fürdőkultúra is inkább csak kényelmes dagonyázásra, önfeledt pancsolásra vagy éppen malac gondolatokra indította eleinket. A császári hajóhadat hullámsírba süllyesztő Búvár Kund és a Balatont elsőként átúszó Szekrényessy Kálmán fellépése között eltelt 800 év alatt legfeljebb Hany Istókot, a rejtélyes lápi embert tudtuk felmutatni. Igaz, néhány példamutató reformkori mágnás igyekezett felhívni a figyelmet az úszás tudományának jelentőségére. Széchenyi István gróf rendszeresen tartott ún. "kiúszásokat" - látványos, csoportos úszófelvonulásokat -, és szorgalmas látogatója volt a dunai uszodának, Wesselényi Miklós báró Füred és Tihany között elsőként úszta át az öblöt, Kendeffy Ádám grófról pedig följegyezték, hogy egy alkalommal - fogadásból - pihenés nélkül százszor átúszta a kolozsvári 25 öles medencét. Mindennek azonban alig volt foganatja, nehezen szokott vízbe a magyar.
Gyakori volt a vízbefúlás is - igaz, nemcsak Magyarországon -, olyannyira, hogy külön irodalma keletkezett a vízből kimentett áldozatok felélesztésének: "Kefével, flanellel dörzsölték. Szívére, nyakára spiritusszal vagy borral nedvesített rongyokat tettek. Bort vagy más alkoholt csöpögtettek a szájába. Fújtatóval a száján keresztül levegőt sajtoltak a testébe. Nyakhajlását és orrát tollal csiklandozták. Talpát fával ütötték. Fülébe nevét kiáltották és töltött pisztolyt sütöttek el mellette. Dohánylével vagy más izgatószerrel beöntést adtak" - tekintette át az életmentő módszereket 1944-ben Stieber Lotti sokszoros úszóbajnoknő az úszás történetéről szóló tanulmányában. Szerencsére akadtak érző lelkű szakemberek is, akik barátságosabb műfogásokkal kísérleteztek: a látszólag megfulladt ember felmelegítésére Carl Heinitz őrnagy, a német katonai úszásoktatás apostola például azt ajánlotta - kiképzőtiszttől meglepően emberséges módon -, hogy a vízbe fúltat "más egészséges ember vegye magához az ágyba, és átölelve melengesse". Heinitz eljárása azonban azzal a kockázattal járt, hogy az irgalmas életmentő esetleg vízi hullával hál, ezért alkalmasint kevesen szegődtek hívéül.
Látható, hogy a könyörtelen életmentő eljárások az áldozat számára alig voltak kellemesebbek a vízbefúlásnál - s már csak ezért is érdemes volt megtanulni úszni. Erre ösztönöztek a 18. század végétől magyar nyelven is megszaporodó, a felvilágosodás racionálisabb szemléletét tükröző általános életvezetési traktátusok is.
Voltak persze olyanok, akiknek egyáltalán nem volt szükségük efféle késztetésre, mivel ösztönös barátságban voltak a vízzel. Mások az úszást megkönnyítő egyéni segédeszközökkel - állati hólyagokból, lopótökökből, kákakötegekből összerótt készségekkel - kísérleteztek. A 18. század második felétől azután megjelentek az első parafa öltönyök, amelyek már az úszó egész testét beborították. Ehhez járultak még a különféle pótuszonyok és hártyakesztyűk, illetve a kézzel hajtott propelleres szerkezetek. A találmányok következő generációját az ún. víztaposó csizmák képviselték, melyek 9 láb hosszú, 1 láb széles működőképes példányait Pest-Buda népe is megcsodálhatta 1843-ban a svéd Robert Kjellberg és a norvég Tönnes Balchen jóvoltából.
Ennél is korszerűbb, már-már futurisztikus felszereléssel rukkolt ki az amerikai Paul Boyton, aki valósággal forradalmasította a távúszás mesterségét. Boyton a Clark S. Merriman által eredetileg hajóutasok számára kifejlesztett mentőruhát tökéletesítette, s tette tengerjárásra is alkalmassá. Légtömlőkkel ellátott, vulkanizált kaucsukruhájában, mely csak arcát hagyta szabadon, hanyatt fekve szállt vízre, bal lábfejére kézzel szabályozható vitorlát feszített, s tulajdon testét ily módon mintegy csónakká alakítván kéttollú evezővel hajtotta magát előre. Mivel eleve hosszabb utazásokra készült, parányi "utánfutó" csónakot épített az úti holmik számára, melyben egy gyorskonyhát is elhelyezett, hogy unalmas óráiban meleg levest és teát fogyaszthasson. Minden előkészületet megtett tehát, hogy végrehajtsa nagy mutatványát: a La Manche-csatorna átúszását.
A Csatorna Nagy-Britannia számára ekkor a megközelíthetetlenség, a politikai fölényhelyzet szimbóluma volt, földrajzi értelemben pedig mintegy 35 km széles sós tengervíz, melynek partjainál erős árapály nehezítette a navigálást. Az átkelés még kipróbált hajóval sem volt teljesen kockázatmentes vállalkozás, a puszta fizikai erejére hagyatkozó ember számára pedig valóságos istenkísértésnek számított.
Boyton hatalmas ünneplés közepette 1875. április 10-én hajnalban szállt vízbe Dovernál szokásos szerelésében. Útján egy vezetőhajó is elkísérte, mely szükség esetén segítségére siethetett, egyben a vállalkozás hitelesítését is szolgálta. A csapat a tarajos hullámok között kissé irányt tévesztett és rossz áramlásba került, de 15 óra elteltével még így is elég közel járt a francia partokhoz. A sötét, ködös időben azonban a kísérőhajó kapitánya egyre nehezebben tudta szemmel tartani védencét, ezért hosszas alkudozás után végül a fedélzetre parancsolta őt. Boyton, hogy becsületét mentse, a jelen lévő tanúk által hitelesített nyilatkozatot vett ki a kapitánytól, aki elismerte, hogy az úszó nem jószántából adta fel a próbát.
Néhány heti pihenőt követően Boyton újra nekivágott a Csatornának - ezúttal az ellenkező irányból. Május 28-án hajnali három órakor ereszkedett a vízbe Cap Gris-Nez magasságában - szimpatizánsok és újságírók valóságos konvoja kíséretében. A tudósítók rendszeres időközönként összesen 29 postagalambot bocsátottak fel az átkelésről szóló friss hírekkel. Boyton útja most - szél ellen - tovább tartott, így kétszer is lakmározott marhahúsos szendvicseiből, s különleges teakeverékéből is bővebben kortyolgatott, sőt egy-egy szivart is megengedett magának. Másnap hajnali fél 3-kor azután végre partot ért a Dover melletti Fan's Baynél.
Boytont a siker teljesen felvillanyozta, többé nem lehetett őt megfékezni. Elképesztő távolságokat tett meg Európa összes számottevő folyójában - fantasztikus gázsiért. 1876-ban Linzből Budapestig úszott - közben Komárom fölött csaknem halálra zúzta magát a dunai malom lapátkerekei alatt -, és szeptemberben a Császár fürdő közönségének is bemutatta különleges felszerelését. Két évvel később a Loire-ban tartott bemutatója alkalmával Jules Verne-nel is találkozott, aki egész fejezetet szentelt neki egy évvel később megjelent, Egy kínai viszontagságai Kínában c. regényében. Közben meghódította a Pót, a Rajnát, a Rhône-t, a Szajnát, a Tajót és a Teverét, valamint átúszta a Messinai- és a Gibraltári-szorost, s romantikus úszókirándulást tett a velencei csatornákon.
Miután az európai kihívások elfogytak, Boyton hazatért, hogy erejét az amerikai óriásfolyókkal is összemérje.
