Mostanában tapintatosan cserejátékosnak hívják, de ez kegyes hazugság. Minden csere tartalék, de nem minden tartalék csere. Egész meccset, meccseket, éveket, pályafutást üldögélhet a kispadon, míg pályára léphet, míg eljön az ő ideje. Vagy nem jön el.
Régen volt külön tartalékbajnokság, még régebben az első csapat meccse előtt játszott a fakó ('színtelen, tompa, gyenge, homályos'). Most már ez sincs, csak a kispad van.
Sanyarú ('nélkülözésekkel teli, keserves'; sanyarog: 'szűkös körülmények közt él, nélkülöz'; sanyar: 'kínoz, csigáz') a tartalékok élete. Az edző, ez a futballvak dilettáns, aki nem látja meg benne a - csiszolatlan, de - gyémántot, csak kínozza, csigázza, mint egy hóhér, hogy majd a következő meccsen... Nélkülözi a játékot, ezért keserves néki, szűkös körülmények közt él, a kispadon tengeti, otthon is kispad az ágya, fapados futballista, örök tizenkettedik, tucatból egy; a közértben csodálkozik, ha sorra kerül a pénztárnál - tényleg én jövök? nem tévedés? nem, fiam, melegíts, beállsz. E szavakra vár a tartalék, csupa kisbetűvel, nemmeccsek ernő, bocsánat, hogy aztán csupa nagybetűvel írják másnap a lapok: A CSEREJÁTÉKOS ELSŐ LABDAÉRINTÉSÉBŐL GÓLT SZERZETT! Van példa bőven, elég csak Máté János (Videoton II) nevét említeni, aki első labdaérintéséből hatalmas gólt lőtt, majd öt perccel később újra betalált a Tatabánya kapujába. Emlékezetes még Halász Máté (Mezőzombor) első érintéses (ó, az első érintés!) gólja a Hernádkércs ellen. Külön figyelmet érdemel Varga Tibor (Dabrony SC), aki első és egyetlen labdaérintéséből betalált a városlődiek kapujába. Ez a virtus - a tartalék elvan a kispadon, aztán amikor (veszett fejsze, nagy a baj, akkora, hogy beállsz) az utolsó percben becserélik, kiegyenlít. Vagy időhúzásképp beküldik, hogy kihúzzák az ikszet - és a tartalék, nem törődve a taktikai utasítással (tartsd meg a labdát, ha véletlenül hozzád kerül!), győztes gólt lő. És akkor kifut oda, ahonnan egy perce jött, a kispadhoz, szívére öleli az edzőt, világgá kiáltja gólörömét, és a tréner fülébe súgja: A jövő héten kezdek, Mester? Mert nagybetűvel suttogja, és a nagybetűs visszasúgja: Nem. Menj vissza, és most már ne csinálj semmit. Tudod, ahogy szoktad. A tartalék megint csupa kisbetű lesz, észre sem lehet venni, viszont megtette a magáét, mehet vissza a kispadra.
A tartalék-hőstörténetek negatívja, amikor a tartalékot be-, aztán lecserélik. Ha van alázás, akkor ez az. És nincs az a taktikai meggondolás, pedagógiai megfontolás, ami megmagyarázná ezt az elvetemült cselekedetet. Jó, az első megmozdulással begyűjtöttem a sárgát, és ámokot futok száz méteren - de bizonyítani akarok! Jó, nem csinálok semmit, de hát a tét, hogy egyáltalán pályán vagyok, megbénít - ezért le kell cserélni? Engem, a cserét?
Hajdan Gyors Jobbszélsőnk gyorsasága, porca megkopott, ezért a kispadot koptatta, viszont állandó cserejátékosnak számított (irigyeltük is, mi, akik csak a jegyzőkönyvben szerepeltünk), Gyula bácsi mindig betette a második félidőre. Akkor is, amikor tíz perc után lecserélte. Meglepődtünk, mert a Hajdani Gyors nem hibázott, igaz, labdába se ért. Miért?!, rúgott nagyot egy ásványvizes flakonba a Hajdan Szélvészgyors, Gyula bácsitól nem merte megkérdezni, persze a tréner meghallotta. Odaballagott, nem vette le szemét a meccsről, úgy mondta. Lélektelen játék. Később intett, vetkőzzek. Ezek után? Remegve álltam be, de nem cserélt le, két perc volt hátra.
Aztán velem is megtörtént a szégyen. Ráadásul balbekkünk (!) cserélt be, aztán le, ő állította össze (és szedte szét) a csapatot; edzőnk, az egyik, nekünk az utolsó, már rég nincs, nyugodj békében, Imre bácsi. Jó, nem sokszor értem labdába (nem passzolnak! csodálkozol?), akkor is elpattant tőlem. Momentumom se volt, na de tizenkét perc alatt? Ennyi adatott, mehettem zuhanyozni. Megsértődtem, nem mentem a büfébe se, meg se vártam a csapatot. Én többet nem jövök. Beültem egy kocsmába, ittam egyedül, sokáig, sokat. Ki a tartalékok keserű unicumát issza. Otthon aztán várt egy cetli, valami Jani keresett, a cseréről akart veled beszélni, még beszélni is akar! Hagyjátok az én lelkemet, nem kell ápolni, mint egy sérült játékost - kemény az, mint a kispad! A következő héten már be se cserélt, nehogy sértődés legyen.
Ám a csere cseréjénél is van megalázóbb, helyesbítek. Dani, kiérdemesült futballista, fénykora után is lejárt, edzésre is, meccseken leült a kispadra, szó nélkül. Örült, hogy ott lehet, köztünk. Egy meccs előtt edzőnk akárhogy számolta, tízen voltunk. Dani örült, végre játszani fog, erre várt, végre. Amikor civilben jött, akkor is ott volt a kocsiban a szerelése, hátha. A tartalék mindig játszani akar. A tréner odaszólt Daninak, ne vetkőzz, Miki telefonált, úton van. Tízen kezdtük a meccset, Dani a kispadon ült. Nem néztünk oda, meccs után se, pedig akkor már nem volt ott. De a következő meccsen igen.
A tartalék, csupa kisbetűvel, az elsők között érkezik az öltözőbe, és utolsóként megy (ballag, sétál) ki a meccsre. Miután megszámolta a jelenlevőket, és konstatálta, hogy ma se kezd. Már mindenki a pályán, ő zárja az öltözőt - még visszafordul, reménykedve megszámolja a cipőket, osztja kettővel. De nem, nem fér be, megvagyunk, megvannak, ők, és itt vagyok, én. Kellene egy csapat. Már játszanak, mire kiér; az ellenfél kispadja (ott vannak bajtársai) előtt flegmán megjegyzi: így jár, aki későn jön! Az ellenfél kispadja elnézően mosolyog, ismerik jól, mindig eljátssza ezt az antrét. A tartalék a meccset végigpofázza, nem is figyel a meccsre. Legalábbis úgy tesz, de fél szemmel... Ha csapattárs földre kerül, aggódik, és bemelegítő mozdulatokat tesz, karkörzés, ülve, jelezvén mintegy, hogy szárnyalni kész. Régi meccseket emlegetnek a kispadon, amikor bezzeg ők! Nem is azok, akik bent játszanak. Játszanak! És ha kettő-nullra vezet a csapata vagy az ellenfél, szurkol, rúgjanak még egyet, mert akkor hátha beállítják. Néhány percre csak, hogy alanyi jogon zuhanyozhasson. Annál nincs rosszabb, meccs után téblábolni az öltözőben, a többiek vetkőznek, zuhanyozni, ő, egy percet se játszott, öltözik, vissza, ebbe a civil káéletbe, K. (Kövesi) Dezső, tartalék.
Amikor lefújják a meccset, a tartalék szedelőzködik, pedig minden cucc rajta, szerelés, melegítő, dzseki, sapka. Most jött el az ő ideje - november, korai meccsek, délután kettőkor, a többiek nem érnek rá. Épp hogy meglesznek. Vele lesznek meg.
Meccs után már mindenki az öltözőajtó előtt toporog (a tartalék mosolyog, nála van a kulcs, ő jött ki, ő megy be utoljára), senki sincs a pályán, a partzászlókat is beszedték, szél se fú, besötétedett, csillagos az ég - akkor a tartalék nagy levegőt vesz, és pályára lép.
