A vádak, amelyek ezekben a kérdésekben megfogalmazódnak, figyelmen kívül hagyják, hogy mind Európa, mind pedig az Egyesült Államok már korábban, a "narancsos forradalmat" követő ukrajnai "szürke ellenforradalom" után levonni kényszerült bizonyos következtetéseket. Az európai és az amerikai viszonyulás az ukrajnai posztszovjet átalakuláshoz már eleve különbözött, sőt, még az európai magatartás is megosztottnak bizonyult. Míg az unió egésze elsősorban kulturális feladatának tekintette az Ukrajnához fűződő viszony erősítését, s ennek rendelte alá az ottani események formálásával kapcsolatos elképzeléseit, addig Berlin, az unió meghatározó tagországa mindenekelőtt újabb piacot keresett gazdaságának.
Amerika a kezdetektől fogva az éledező moszkvai nagyhatalmi politikával szembeni fellépésként értelmezte ottani céljait, diplomáciai és hírszerző apparátusa nagy aktivitást mutatott a "narancsos forradalom" kibontakozásának, majd utóéletének menedzselésében. Ekkor (komoly ígéretek kíséretében) még a NATO-perspektíva is felvillant Kijev számára, de aztán Washington felülvizsgálni kényszerült addigi elképzeléseit - nem Janukovics 2010-es győzelme miatt, hanem még a 2008-as kijózanító orosz-grúz háború tapasztalatai alapján.
Európa is sokkal tartózkodóbb lett; a Janukovics mögött álló választói felhatalmazás éppúgy elbizonytalanította a kancelláriákat, mint az a tény, hogy sem eszközük, sem hazai támogatottságuk nincs hatékonyan beavatkozni az eseményekbe. Washingtonban ugyanerre a következtetésre jutottak, de alighanem az ukrán ellenzéket és a nacionalistákat mindig fel fogják használni, hogy Moszkva számára bizonytalanná tegyék a térséget. Amerikában éppúgy tisztában vannak vele, hogy Ukrajnát nem szakíthatják ki teljesen az orosz érdekszférából, miként tisztában voltak ezzel 1953-ban Berlin, 1956-ban Varsó és Budapest, 1968-ban Prága esetében.
Oroszországnak ugyanakkor vannak erőforrásai, hogy rövid, de talán középtávon is finanszírozni tudja ukrajnai érdekeit, s a Kremlben van erre elszántság is. Ma az orosz titkosszolgálat nagyobb erőkkel van jelen Ukrajnában, mint volt az amerikai a "narancsos forradalmat" megelőzően. A befolyásos ukrán oligarchák előtt pedig nem titok, hogy az üzlet számára oly kívánatos normalizációt nyugati politikai szándék nem tudja garantálni, míg Moszkvának vannak forrásai, hogy valamennyiüknek tegyen egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
Ukrajnában jelenleg csak Moszkvának vannak partnerei, a Nyugatnak nincsenek. Az ellenzék megbéníthatja, majd szétfeszítheti a gépezetet, de ahhoz sem ereje, sem egyéb politikai képessége nincs, hogy új, működő rendszert teremtsen. Az európai, liberális demokrácia, amely Európát teremthetne a Dnyeper partjain, csak álma, és nem lételeme az ukrán ellenzéknek. Ráadásul az elmúlt hónapokban Janukovics pártja, a Régiók Pártja olyan kész alkotmányos helyzetet teremtett, ami szétforgácsolhatja erejüket, s ellehetetlenítheti őket.
Vitalij Klicsko, az UDAR vezetője és az ellenzék Nyugaton legismertebb figurája még mindig németországi rezidens státusszal rendelkezik, s egy nemrég hozott törvény kizárja, hogy így elnöknek jelöltethesse magát. Arszenyij Jacenyuknak, Julia Timosenko Haza pártja szürke eminenciásának, többszöri korábbi miniszternek ugyan megvan az államvezetéshez szükséges tapasztalata, de a karizma hiányzik belőle. Ráadásul pár napja a rendőrség átkutatta pártjának irodáit, azzal készülvén megvádolni őt, hogy államcsínyt készít elő: mozgalma tehát bármikor betilthatóvá válik. Marad az ellenzék harmadik arca, a szélsőséges Szabadságpárt vezére, Oleg Tyahnibok. Nagy valószínűséggel épp az lenne Janukovics - és persze Vlagyimir Putyin - leghőbb vágya, hogy ő jelenítse meg a rendszer tényleges ellenzékét. Elvégre szép csoportképként lenne felmutatható a világnak egy közös fotón a demokratikus Európa és az antiszemita, xenofób Tyahnibok.
Az ország - a nyugatos Nyugat-Ukrajna és az oroszos Kelet-Ukrajna - szétszakadásának víziója nem több lázálomnál. Ha ez az abszurd lehetőség mégis bekövetkezik, nagyobb kihívás elé állítja Európát, mint bármilyen másfajta esemény, a mai ukrán ellenzék pedig nyilvánvalóan olyan támogatást követelne tőle, amit nemcsak nem szeretne, de nem is tudna megadni. Ám meglehet, Moszkvának ez a lázálom nem is lenne nagyon ellenére. Diplomáciai körökben kész tényként tárgyalják, hogy a december 17-én szignált orosz-ukrán megállapodás, ami megszüntet minden korlátozást az ukrán termékek oroszországi importjára, állítólag tartalmaz egy kikötést: az oroszellenességéről hírhedt Nyugat-Ukrajnából származó termékekre a megállapodás nem vonatkozik, azokat Moszkva továbbra sem engedi be az országba.
Nehéz a nyugati stratégák fejébe látni, mégis úgy vélem, legtöbbjük egyre inkább hajlik rá: az ukrán ellenzéknek el kellene fogadnia Janukovics ajánlatát. Legyen Jacenyuk a miniszterelnök, Klicsko a helyettese. Akik nem véletlenül vonakodnak ezt megtenni - miközben sikerülhet néhány követelésük megvalósítására rákényszeríteni Janukovicsot, a megoldhatatlan gazdasági gondok miatt gyorsan elveszítenék eddigi támogatóik szimpátiáját. De az ajánlat elutasításában aligha egyszerű ellenzéki megátalkodottságuk vagy kompromisszumképtelenségük tükröződik, hanem önmaguk kételye saját erejükben és tehetségükben. Valamennyiüket a politikai vákuum dobta a felszínre, vagy - mint Jacenyukot - egy másik kényszerhelyzet, az, hogy Timosenkót börtönbe vetették. Programjuk nincs, ha csak a Janukovics-rendszer tagadását nem tekintjük annak - de a valós politikai kibontakozáshoz az Európa-párti jelszavak önmagukban még sohasem vittek közelebb.
