Hogy E. P. mögé bújva ("a valóságos büszkeség, a teljesítmény öröme") azt hiszem, én vagyok Umberto Eco.
Hitte a fene. Bár nem sokkal később levelet kaptam egy olvasótól, aki azt olvasta a fejemre, hogy csalok, ő ugyanis tudja, amit tud, Eco nevű szerző (vagyis ember) valójában nem létezik: utánanézett, megállapította. Én akkor lazán és viccesen védekeztem ugyan, hogy jaj, dehogy; meg hogy másrészt, na, igen, ez az Eco szinte kiprovokálja a spekulációkat - április elsejei számában egy olasz lap például akkortájt szellőztette meg azt az infót, amely szerint éppenséggel három is van a Mesterből: egy tudós, egy regényíró, meg egy színész, aki eljátssza a figurát -, de legbelül azért, hogy is mondjam, jólesett az a levél. És mintha tényleg valami titkos igazságra tapintott volna rá. Mintha - valahol! - mégiscsak én volnék a Mester.
Pedig dehogy. Grafománnak persze grafomán a fordító - valamiért arra gerjed, ha fekete betűkkel telik meg a fehér papír, az üres monitor, van ilyen -, de azért valójában csak (a ford.), servus humilissimus, alázatos szolga ő, és ura neki a Szerző, nélküle nem élhetne furcsa szenvedélyének.
Persze tudnia kell azért őneki is egyet és mást. Itt van, teszem azt, a célnyelv (többnyire a ford. anyanyelve), amit Szerző vagy nem beszél, vagy nem olyan jól, mint ő: ezért szorul őrá, bármilyen Nagy Ember, Jelentős Szerző legyen is. Ennyiben a ford. túl is tesz tehát rajta, és ez joggal töltheti el őt némi büszkeséggel. De nem kevés azért már a minimum sem: tudni legalább azt, amit Szerző tud. "Úgy tenni" nem elég, tessék mindennek utánajárni. Egyszer kollégát szerkesztettem, kínos munka volt, egyik értelmetlen mondat a másikat követte. - Te érted ezt? - böktem rá menet közben, türelmem fogytán, az egyik ilyenre. - Én nem - felelte vígan a kolléga -, elég, ha az olvasó megérti majd. - És szerkesztettem őt akkor tovább, fejlesunyva, titkolva előle, hiszen kolléga, hogy menynyi dolgom van vele. Mert hát nincs olyan, hogy majd az olvasó. A ford. nem fekete doboz, nem megy át rajta "csak úgy" a szöveg. Ha nem érti, akkor szétesik az egész, és megette a fene.
A nem értéstől amúgy nem sokban különbözik a félreértés. Az a fordító - szintén kuncsaftom volt, de szerencsére nem kolléga -, aki frognak olvasva a fogot, partra hömpölygő "békák ezrei"-t vizionálta a San Francisco-öbölbe, majd az egyszerűség kedvéért a fog hornt is félreolvasva a hajók ködkürtjének búgása helyett harsány békaszót vélt ugyanott hallani, vajon elgondolkodott-e azon egyetlen percig is, hogy élnek-e békák a tengerben, és hogy van-e amúgy értelme ennek a kuruttyolásnak? Vagy az a franciás másik, még az ős-Európa legendáriumából, aki egy dzsungelleírásban az anakonda jelentésű eunecte-et nézte el, vajon utánagondolt-e, hogy a dzsungelt benépesítő egzotikus lények között tényleg vannak-e eunuchok is? Nem, ő nem. Majd az olvasó.
Ezek abszurd félreértések, igen. De vannak kevésbé abszurdak, sőt, viszonylag hihetők is. A Karinthy-féle Micimackó, mondjuk. Az eredeti Winnie The Pooh Tigrise például még teli szájjal sem mondja "fovvó"-nak a bogáncsot: ő csupán annyit állapít meg, hogy hot, azaz csíp, mar, szúr. De Karinthyék vicces félreértése, a további félreértések tucatjaival együtt, azt a Tigris-figurát teszi még plasztikusabbá, amely mégiscsak ott van, benne van az eredetiben. Emlékszem ugyan egy vitára, amelynek kezdeményezője a zen alapmotívumait hiányolta a közkedvelt magyar verzióból, a fordító személyében pedig - éppen ezért - a pesti kávéháznyelv sulykolóját, következésképpen Lukács György szellemi rokonát és a szovjet kommunizmus szálláscsinálóját vélte fölfedezhetni, ez azonban megmaradt kuriózumnak. A Micimackót azóta sem akarja senki újrafordítani, a fovvó pedig ott van, és ott is marad a magyar szövegben. Ha ugyanis - a fentebb már emlegetett Mester közismert alaptézisét felidézve - nyitott a mű, akkor ez bizony a servus humilissimus olvasatára is vonatkozik; a nyájas olvasó pedig legföljebb reménykedhet, hogy nyitottságában a végeredmény sem fog végzetesen különbözni az eredetitől. Mi több, hajlok rá, hogy fordításügyben a félreértés kontinuumként értelmezendő, a tengeri békáktól és az erdőben bolyongó eunuchtól el egészen a Micimackóig, vagy, mondjuk, Babits Isteni színjátékáig, melyről a kritikusai mindig is úgy vélték, hogy remekmű ugyan, de jellegzetes nyugatossága miatt a dantei középkortól messzire, azaz tévútra viszi az olvasót.
Tehát: tudni legalább azt, amit a Szerző tud. Vagy, igen, néha egy kicsit többet is akár. Öcs vagy báty-e egy-egy brother, húg vagy nővér-e a soeur? Uralkodó, azaz királynő, vagy csak királyi férjének hitvese, azaz királyné-e valamely Königin vagy regina? A Szerző számára legtöbbször érdektelen semmiség az ilyesmi, a magyar fordítónak viszont tudnia kell, hogy "-né"-t vagy "-nő"-t írjon-e. Régebben akár könyvtárba is elment egyetlen szótag miatt; ma hamar tisztázhatja a dolgot a neten. De van, amire ott is hiába keresi a választ. A tegnap szigetén egyik vérfagyasztó jelenetében egyszer csak fürge bennszülöttcsónakok bukkannak fel a parton, kannibálok ugrálnak ki belőlük, és lecsapnak szegény hajótöröttekre, hogy azután lekaszabolják és megegyék őket. Sütve vagy főzve? Az olasz cuocere ige mindkettőt jelenti. Feltételezhettem-e, hogy fürge csónakjaikon bölcs előrelátással kondért is vittek magukkal a kannibálok? Megkonzultáltam a kérdést német műfordító-kollégámmal és barátommal, Burkhart Kroeberrel. ' erre tippelt, és a kochen igét választotta, én inkább - bocsánat - nyársonsültnek tudtam csak elképzelni a Mester nyomorult, bár szerencsére fiktív matrózait. Aztán úgy alakult, hogy a Bolognai Egyetem egész napos konferenciával tisztelte meg Forlban a Mestert és vagy tucatnyi fordítóját, és Burkharttal személyesen is nekiszegezhettük a kérdést. Hogy tehát sütve-e vagy főzve: döntsön ő. De a Mester csak a vállát vonogatta. Mi pedig összenéztünk akkor ott, másoló csuhások, két szerény (ford.), és büszkék voltunk magunkra nagyon.
