Az ünnepségen ott volt a jubiláns mindkét unokája, K. és a nála tíz évvel idősebb unokatestvére, Lengyel Péter. Az unokatestvérek között túl nagy volt a korkülönbség ahhoz, hogy közel kerüljenek egymáshoz, kapcsolatuk hoszszú ideig formális, sőt kissé feszélyezett volt. Péter még a hagyományos polgári nevelésben részesült, gyerekkorától tudott németül, minthogy a német anyanyelvű nagyszülők egymással németül beszéltek, de gimnazista korára franciául és angolul is megtanult. Ráadásul "műszaki" létére sokkal olvasottabb volt, mint az irodalmárnak készülő K. Gyerekként K. sokszor zavarban volt, amikor a nagyapjával vagy Lici nénivel, az apja húgával találkozott. Azzal kezdődött, hogy nem volt képes köszönni. Valahogy a fejébe vette, hogy a "csókolom" megalázkodó, annyi stílusérzéke viszont volt, hogy érezze, nevetséges, ha egy gyerek jó napot kíván egy felnőttnek, pláne a nagyapjának. Így aztán köszönés helyett némán hajlongott, és érezte, a kívülállók azt hiszik, nem teljesen normális. Mindehhez világnézeti hátteret adott, hogy K. hétéves korától tizennégy éves koráig nagy híve volt a tar fejű Rákosi pajtásnak, és rosszallta, hogy "polgári gondolkodású" apai családja nem lelkesedik érte.
Péter biokémikusnak készült. Ekkoriban ez volt a természettudomány egyik legígéretesebb területe, Nyugat-Európa és Amerika egyetemein egy sor kutatócsoport próbálta megfejteni az öröklődés mechanizmusát. A sztálini Szovjetunióban ellenben a genetika burzsoá áltudománynak számított. Péter a Műegyetem Vegyészmérnöki Karára iratkozott be, mérnöki oklevelét 1951-ben kapta meg. Nyomban behívták katonának, a szolgálati idő akkor - már és még - a diplomások számára is három év volt. Péter nem volt sportember, de szikár volt és fegyelmezett, így viszonylag jól viselte a kiképzést, amelynek akkor még része volt több hosszú menetgyakorlat is, kánikulában, teljes felszereléssel. Az ifjú mérnök egy-egy pillanatra elaludt a kimerültségtől, de azért menetelt tovább: a sűrű sorokban vonuló katonák nem hagyták elvágódni. K.-nak ez talán még jobban imponált, mint a nyelvtudás és az olvasottság. 1953-ban a nagypapa a lakása átépítése idején néhány hónapra K.-ékhoz költözött. Péter már őrmesteri csillagokkal érkezett látogatóba hozzá, éppen azon a délutánon, amikor Nagy Imre ismertette a parlamentben kormánya programját. Körülülték a rádiót, és döbbenten hallgatták a bejelentéseket a kitelepítés meg a rendőrhatósági őrizet megszüntetéséről, az erőltetett téeszesítés leállításáról. K. valami megjegyzést tett a parasztok várható reakciójáról. Sem azelőtt, sem azután, soha nem látta az unokabátyját ingerültnek. Akkor azonban élesen szólt rá a tizennégy éves K.-ra: - Te honnan tudod, mit gondolnak a parasztok? Azt se tudod, milyen ruhában járnak.
Az enyhülés jeleként Péternek nem kellett leszolgálnia a három évet, két év után leszerelt. Hamarosan felvették aspiránsnak. 1956 novemberében Péter elhatározta, hogy Nyugatra megy. Olyan elszánt volt, hogy magával ragadta a habozó édesanyját, a menyasszonyát, sőt a jövendő anyósát is. Tudta, hogy kutatási területén leginkább Amerikában lehet eredményeket elérni. Néhány hónap múlva már New Yorkban dolgozott, az 1959-ben Nobel-díjjal kitüntetett Severo Ochoa kutatócsoportjában. 1961 utolsó napjaiban Zsuzsa, Péter felesége egy újságkivágást küldött K.-nak. A New York Herald Tribune december 19-i száma fényképes riportban számolt be arról, hogy a New York-i team, amelynek egyik tagja a Magyarországról érkezett Peter Lengyel, feltörte az "élet kódját".
Az unokatestvérek felnőttkorukban kerültek közel egymáshoz, ekkorra a tíz év korkülönbség elvesztette a jelentőségét. K. 1971-ben járt először Amerikában, Péter már a Yale Egyetem professzora volt. New Haven mellett laktak egy családi házban, amelynek hátsó frontja beleolvadt az érintetlen erdőbe. K. nem ismert az unokabátyjánál tartózkodóbb, tapintatosabb embert. Egyszer azért szenvedett autóbalesetet, mert nem adott hangjelzést a szabálytalanul előző gépkocsi vezetőjének: még soha életében nem használta a dudát. Happy nevű macskájuk olyan öreg volt, hogy már mosakodni sem tudott. Többen azt mondták, neki is jobb lenne, ha elaltatnák. - Csak az a baj - felelte Péter -, hogy nem tudom megkérdezni tőle... Zsuzsa a Yale könyvtárában dolgozott. K. hallatlanul élvezte a mondatait átszövő iróniát. - Ez itt a Faluzöldje - magyarázta, amikor először hajtottak át városuk, Woodbridge füvesített főterén. - Village Greennek hívják, de mi nem akarunk ezen az emigránsnyelven beszélni, megpróbálunk magyar kifejezéseket találni az amerikai fogalmakra. Ezeket persze kettőnkön kívül senki sem érti. - Péter kutatóként pontosan tudta, mi árt a szervezetnek, és ügyelt rá, hogy egészségesen táplálkozzon. Amikor ő jött K.-ékhoz, Éva hoszszan töprengett, mivel kínálja a vendéget. Végül kaszinótojást készített salátával, azzal nem lehet baj, nincs benne se zsír, se hús. - Tojást sem eszel? - kérdezte K., látva, hogy Péter elhárítja a kínálást. - Tulajdonképpen mit szabad enni? - Péter zavartan, elgondolkodva válaszolt: - A tengeri hal zsírja, talán az a legkevésbé ártalmas.
2001-ben Péter Zsuzsával együtt jött Pestre, hogy átvegye a műegyetemi aranydiplomát. Ahhoz képest, hogy a demográfiai statisztikák szerint a magyar férfiak átlaga nem éri meg a hetvenedik évét, az ünnepségre 459-en kaptak meghívást, szinte csupa férfi, közülük tizenheten gyémánt-, öten vas-, hatan pedig rubindiplomát vehettek át. Az ünnepség kezdetén a jelenlévők elénekelték a Szózatot: "A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely". Az ének után a rektor köszöntötte a megjelenteket, külön azokat, akik "külföldre kerültek" és "Magyarországtól távol szereztek hírnevet" az egyetemnek. Az esemény alkalmából kiadott kötet életrajzai szerint a megjelentek tíz százaléka, ötven egykori diák élte le az élete javát külföldön. A külföldre távozott gyémánt- és vasdiplomások 1945-ben vagy 1948-ban hagyták el az országot, az aranydiplomások néhány kivétellel 1956-ban. Az itthon maradottak közül viszont sokan lettek hivatásos katonák. Milyen szerencse, gondolta K., hogy megúsztuk a harmadik világháborút. Ha nem így alakul, akkor ezek a mérnökök, aki most olyan örömmel üdvözlik egymást, esetleg kénytelenek lettek volna egymásra lőni. A nyugalmazott mérnökezredesek mellett így is akadt olyan egykori repülőmérnök, aki 1956-ban nem írta alá a Kádár-kormány megkövetelte tiszti hűségnyilatkozatot, ezért megszégyenítő módon, rendfokozatától megfosztva távolították el a hadseregből.
A kitüntetettek nevében kissé recsegő hangon, de jól érthetően egy idős mérnök szólt. Alighogy elkezdte az egyetemet, behívták katonának, sok évet töltött fogságban, csak utána folytathatta a tanulmányait. Eltartott egy kis ideig, amíg a hallgatóság felfogta: az első világháborúról beszél. 1896-ban született, a rubindiploma átvételekor 105 éves volt. - Petikém - kérdezte Zsuzsa -, nem mennél oda hozzá? Megkérdezhetnéd, mivel táplálkozott. Evett-e például mindennap joghurtot?
Péter manapság is bejár egyetemi irodájába, szemlét, cikkeket ír. Elragadtatott hangon beszél az agykutatás legújabb eredményeiről. - Ha újrakezdhetném - mondja -, agykutató lennék. - Kis híján nyolcvanéves.
