A radikálisnak számító javaslat szerint az eddigi 100 százalékos kedvezmény 90-re csökkent volna! Talán még ennél is nagyobb felháborodást váltott ki a VEKE javaslata, mely szerint - Nyugat-Európa számos országához hasonlóan - hazánkban is csak csúcsidőn kívül utazhattak volna ingyen a nyugdíjasok. A vitában felszólalók egy része gyakorlatilag a harmadik jobbágyság bevezetésével sorolta egy súlycsoportba az indítványt.
Dan Ariely közgazdász (Kiszámíthatóan irracionális c. könyvéről szóló kritikánkat lásd: Hogyan éljünk együtt az irracionalitásunkkal? Magyar Narancs, 2012. március 8.) leírja, hogy a közgazdászok sokáig nem foglalkoztak külön a nulla árral: ezt pusztán egy nagyon alacsony árnak tekintették. Az irracionális viselkedések kutatása során viszont megvizsgálták, hogy miben különbözik az ingyenességre és az egycentes árra adott fogyasztói reakció.
A kísérlet során a kutatók csokoládét árultak. Az egyetemista alanyok kétfajta csoki közül választhattak - mindenki csak egyet vehetett. A két csoki nagysága és minősége között is nagy különbség volt: a különlegesen ízletes svájci Lindt trüffelt 15 centért árulták, az átlagos Hersey Kisst pedig 1-ért. Ezen árak mellett a diákok 73 százaléka választotta a svájci csokit.
Ezután mindkét csoki árát egy centtel csökkentették: így a Hersey Kiss ingyenessé vált. Ha az ingyenesség, a 0 cent valóban csak egy nagyon alacsony ár lenne, akkor joggal számíthatnánk arra, hogy az árcsökkentést követően is hasonló arányban választják a hallgatók a két csokit, mint az előző esetben; az egycentesáremelés például nem borította fel a korábbi arányt. Ám nem ez történt. A korábbi 27 százalékkal szemben az egyetemisták 69 százaléka választotta az ingyenes Kisst.
Ez a kísérlet - több más eredményhez hasonlóan - látványosan bizonyítja, hogy az ingyenesség szinte ellenállhatatlan vonzerővel bír a fogyasztók számára. Miért lehet ez így?
A legtöbbször valóban racionális döntés a lehető leggyorsabban lecsapni az ingyenes dolgokra. Ezért az ingyenességgel szembesülő emberek nem érzik a tévedés veszélyét, és gyorsan, heurisztikus módon mellette döntenek. Baj csak akkor lesz, ha az ingyenesnek látszó lehetőség valójában nincs ingyen, ezért mélyebb megfontolásra lenne szükség. A csokoládés kísérletben például a Hersey Kiss egyáltalán nincs ingyen, hiszen cserébe le kell mondani a vonzó és minőségéhez képest kifejezetten olcsó svájci csokiról. Az "ingyen" szó rendkívüli erejével tisztában vannak a kereskedők is. Nem hiába olvashatjuk, hogy "ha kettőt vesz, a harmadikat ingyen adjuk", vagy "15 grammot ingyen kap" esetleg "ingyen" házhoz szállítják a terméket, ha elköltünk egy bizonyos összeget. Az eladók joggal reménykednek abban, hogy a vevők az "ingyen" szó elolvasása után nem gondolják végig, hogy valóban megéri-e nekik kétszer, háromszor annyi mosóport vagy joghurtot venni, mint amennyit eredetileg terveztek.
Az ingyenességnek van azonban egy másik oldala is. Az ingyen kapott dolgokat általában kevesebbre tartják az emberek, mint amiért fizettek. Egyrészt általában is igaznak tűnik, hogy a drágábbnak gondolt dolgokat jobbnak tartják az emberek: jobbnak érezzük egy bor ízét, ha azt hisszük, hogy több ezer forintba került, mint ha úgy tudjuk, hogy csak nyolcszázba. De ebből a szempontból is jelentősen különbözhet az ingyenesség a nagyon alacsony ártól. A WHO és más szervezetek például hosszú ideje küzdenek a malária ellen azzal, hogy minél több, a betegség által fenyegetett emberhez igyekszenek olyan védőhálókat eljuttatni, amelyek megakadályozzák, hogy alvás közben megcsípjék őket a kórokozót hordozó szúnyogok. Kezdetben ingyen osztották az ilyen hálókat. Kiderült azonban, hogy az ingyenes hálókat sokan nem használták. Ezért kísérleti jelleggel néhány helyen egy kis összeget - pár centet - elkértek az emberektől a hálókért. Ez a változtatás javított az intézkedés hatékonyságán: ha fizettek a hálóért az emberek, jobban megbecsülték, magukénak érezték, ezért többet is használták. Ezeken a nagyon szegény embereken tehát paradox módon többet segített az, ha fizetniük kellett.
Ezek a viselkedés-közgazdaságtani kutatások sokat segíthetnek a gazdaságpolitikában is. Egyrészt az ingyenesség jelentősen növelheti a részvételt olyankor, amikor nagyon fontos, hogy mindenki részesüljön valamiben: ilyen lehet például egy oltás. Ha viszont nem feltétlenül jó, hogy valami iránt nagyon nagy a kereslet - ilyen például a háziorvosi látogatás - akkor érdemes elkérni egy kis összeget érte. Azt hiszem, ez a helyzet a tömegközlekedéssel is: a csúcsidejű jegyvásárlás anélkül veti vissza a csúcsidejű utazások számát, hogy túlságosan csökkenne a fogyasztók haszna. Másrészt, ha a gazdaságpolitikai cél szempontjából fontos az emberek együttműködése is - tehát nem elég, ha az orvos beleszúr a páciensbe egy tűt vagy megröntgenezi, hanem magának a betegnek is aktívan meg kell változtatnia a viselkedését -, akkor megint csak érdemes lehet elkérni egy alacsony összeget, hogy a beteg jobban magáénak érezze az adott dolgot vagy szolgáltatást.
De talán ennél is érdekesebb kérdés az ingyenesség politikai gazdaságtana. Az ingyenesség aránytalan hatása azzal is jár, hogy a választók túlbecsülik az ingyenes szolgáltatások értékét. Sok nyugdíjas valószínűleg akkor is veszteségként élné meg az utazási kedvezmény 90 százalékra csökkentését (az ingyenesség "elvételét"), ha közben nagyobb mértékben nőne a nyugdíja, mint amekkora többletköltséget a kedvezmény csökkenése jelent. Ez magyarázhatja azt is, hogy az ingyenes juttatások miért kikezdhetetlenek; hogy miközben a szociális juttatások példátlan módon csökkennek, a nyugdíjasok ingyenes utaztatásának vagy a látszólagos tandíjmentességnek a megkérdőjelezése politikai harakirivel érne fel. Erre persze gyakran építenek a politikusok - mint például a 2008-as szociális népszavazás esetében történt. Még akkor is, ha az ilyen politika költsége igencsak nagy lehet, mert hosszú távra lehetetleníti el az ésszerű reformokat.
