Pete Péter: Hozzáadott érték

Jó-e a többlet?

  • Pete Péter
  • 2012. május 5.

Egotrip

A gazdaság teljesítményének leírására az elemzők nagyon sokféle indikátort használnak. E mérőszámok mindegyikéhez kapcsolódik valamilyen kézenfekvő, bár gyakran túlságosan leegyszerűsítő értékítélet. Így például a termelés (GDP) vagy a foglalkoztatás növekedését fenntartás nélkül jó, az infláció mérésére használt fogyasztói árindex emelkedését viszont rossz hírként szoktuk elkönyvelni, és azt is kézenfekvőnek tartjuk, hogy ha a mutatószámok ellenkező irányba mozdulnak, akkor az ellentétes értékítélet indokolt.

A gazdasági adatok nyilvánosságra kerülése után a laikus állampolgár számára az ilyen értékítéletek nyújtanak fogódzót annak eldöntéséhez, hogy vajon jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok.

Az persze ritkán szokott előfordulni, hogy minden adat egyszerre "javul" vagy "romlik", az összkép kialakításához az éppen aktuális gazdaságpolitika pártolói is, ellenlábasai is egyfajta súlyozási technikát szoktak használni. Így keletkeznek az olyan nyilatkozatok, miszerint itt és itt még igen sok tennivalónk van, ám amott biztató jelek mutatkoznak, ez és ez pedig már egyértelmű sikertörténet, az összkép tehát kedvező. Valahogy úgy, ahogy kedvenc válogatottunk teljesítményének értékelésekor is elégedetten nyugtázzuk, hogy a játékosok erőnléte javult, és a védelem is sokkal szilárdabb, mint korábban, most már csak a támadójáték megerősítéséért kell tennünk valamit.

Valószínűleg még a foci sem ennyire egyszerű, a makrogazdasági helyzetértékelés pedig egészen biztosan nem az. A makroökonómiai rendszer egymással szoros kapcsolatban álló, összefüggő események és jelenségek halmaza, így az egyes indikátoroknak ritkán van önálló, az összképtől függetlenül értelmezhető üzenetük. Másfelől meg az összképre éppen az egyes mutatók együtteséből s egymáshoz való logikai kapcsolódásukból igyekszünk következtetni. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az összképről nem alkotható sommás ítélet, hanem azt, hogy ez nem rakható össze az egyes indikátorok értéktartalmának valamely mechanikus egyvelegéből. Így van ez persze minden más rendszernél is, az emberek egészségi állapotának biztosan fontos indikátora lehet a testsúlyuk, ám ugyanaz a 60 kiló egészen más diagnózist eredményez egy kétméteres felnőtt férfi, mint egy tizenkét éves gyermek esetében.

A fenti kézenfekvő, de nagyon fontos közhelyek annak kapcsán jutottak eszembe, hogy Magyarország folyó fizetési mérlege huzamosabb ideje javuló tendenciát mutat, aminek a kormányzat kifejezetten örülni látszik. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert a külső egyensúly ezen kiemelt figyelemmel kísért mutatója már a szocializmus éveiben is jelentős hiányokat mutatott. Sőt, a folyó mérleg hiánya az azóta eltelt évtizedekben is a makrogazdasági helyzet örökös neuralgikus pontja volt, olyannyira, hogy legtöbbször éppen a hiány mértéke szolgált a belföldi kereslet mérséklését célzó és ugyancsak népszerűtlen megszorítások indokául. Tavaly viszont a GDP másfél százalékát meghaladó többletet mértek, mi több, az elemzők a jövőben még ennél is nagyobb pozitív egyenlegre számítanak.

Örüljünk? Azt javaslom, inkább gondolkodjunk el azon, mi is a folyó fizetési mérleg jelentése. Ha ezt tesszük, akkor arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a hiány is meg a többlet is lehet olyan gazdasági folyamatok eredménye is, amelyeket inkább üdvözölni szoktunk, de olyanoké is, amelyeket aggodalommal szemlélünk. Vagyis - a fent kifejtettekkel összhangban - a külső egyensúly e mutatójának nincsen a gazdasági folyamatok egészétől elválasztható önálló üzenete, normatív tartalma.

A folyó fizetési mérleg egy azonosság egyik oldala. Egyfelől méri az export és az import, valamint a külföldre teljesített és onnan kapott jövedelemáramlások nettó egyenlegét, másfelől - ezzel teljesen azonosan - méri a belföldön megtermelt jövedelmek (GDP) és ezek felhasználásának (elköltésének) különbségét. Vagyis a folyó fizetési mérleg hiánya azon országnál jelentkezik, amelyik többet költ annál, mint amennyi jövedelmet termel. A hiány pontosan azt mutatja, hogy a költés adott szintjéhez az otthon megtermelt jövedelmen túl külföldi forrást kell bevonni. A többlet esete pont fordított, többlete annak van, aki kevesebbet költ a jövedelménél, vagyis aki külföldre utalja forrásai egy részét. A mutató tehát a jövedelmek és a költekezés egymáshoz való viszonyának alakulásáról szolgáltat információt, márpedig korántsem mindegy az, hogy a mérleg bármilyen értéke mellett a jövedelmek nőnek, csökkennek vagy éppen stagnálnak.

Kedvező az összkép olyankor, ha a többlet úgy áll elő, hogy gazdaság gyorsan nő, a költekezés meg elmarad a jövedelmek bővülésétől. Sőt, ha egy ország gyors gazdasági növekedésre számíthat, akkor az sem feltétlenül aggasztó, ha a folyó mérleg deficites, feltéve, hogy a külső források bevonása a tőkeállomány növekedését, vagyis termelőberuházásokat finanszíroz. A beruházási költekezés ugyanis a jövő gyorsabb növekedését szolgálja, vagyis biztosítéka annak, hogy a bevont külföldi forrásokat bőven lesz miből visszafizetni.

A válság elmélyülése óta a hazai folyó mérleg folyamatosan növekvő többlete nem ad okot az optimizmusra, hiszen annak okozója sokkal inkább a belföldi felhasználás gyengélkedése, semmint a termelés felfutása, az utóbbi ugyanis szintén épp hogy stagnál. A belföldi szereplők közül a háztartások és az állam is pont gőzerővel próbálja leépíteni a korábban felhalmozott adósságát, vagyis alig költenek, és így aktívan javítják a külső egyensúlyt. Ennél is aggasztóbb, hogy a belföldi felhasználás harmadik eleme, az üzleti szektor beruházásai is határozottan csökkennek, ami pedig a jövőbeli fellendüléssel kapcsolatban támaszthat kételyeket.

A folyamatosan "javuló" külső egyensúlyi pozíció tehát olyan események összjátékának a következménye, amelyeknek a legkevésbé sem örülhetünk. A korábbi hazai tapasztalatok fényében szokatlan lesz, de a jelenlegi stagnálásból való kilábalás egyik első jele éppen a külső mérlegpozíció romlása lesz. Ránk férne már.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.