Feldolgoztam a minap a Maigret összest, azaz a számomra elérhető - nekem meglévő - magyar nyelvű efféle Simenonokat, s mert kedves Toledóm, Sevillám (?!) és Ambivalenciám után több kettősséget, toleránsan sem/nem akartam, mellőztem azt az álszellemességet, kétnyelvűt, hogy "Si, mais non"; ha már nyelv, nehogy mindenható legyen azért aztán már a nyelv (se, az ideológia és az akció se stb.), meg hogy "Maigret pró és kontra", hanem... De keresse meg bárki amaz értekezést, valahunk. (Valaholunkban.)
Itt azért olyan Maigret-kezdésnek érzem, hogy így kezdjem (kezdhettem volna): - Azért hogy ez már megint...
Az "ez" e sorok szerzője volna, a többit azonban csak dolgozatom olvastán mondhatná bárki is formalizmus nélkül. "Lemezei vannak", ugyanakkor, erre utal a bakelitlemezek hívószó (ezt az egyetlen divatkifejezést elfogadom, na), vagyis egyrészt régiek a lemezek, másfelől meg kevéssé hejlékonyak.
Beuys, a tutiművész mondja, másokkal egyetemben, meg Duchamp után (de erről is írtam másutt), hogy "mindenki művész", a plasztika szociális... és nem is kell mondanom. Nincs, ami "művészetben" ne menne, bár nálunk - lejm kicinykét! sic, sics! - egyre divatosabb a(hol van már, mire ez a bakelit-nyitány megjelenik) dóping mellett (hol a kuruc-labanc lóding stb.) azt a mindenható közönségnyilatkozatot emlegetni, ha négyzetek, ha Dubuffet (szegényt jól lejáratták, ezt a nagyon nagy festőt, a lényegtelenített tárlatával, sebaj) a téma, hogy "ilyet én is tudnék", jöhet még a "majom festette a farkával", s ha tévén van ez, meg lehet hirdetni a köv. szerda esti orangutánvédelmi filmsorozat 1-ső darabját, netán Elza és kölykei is jöhetnek, Babitstól ne, hogy Elza pilóta, mert még én se vagyok már biztos benne, hogy ő írta, ugye.
Maigret is jó évtizedig nem volt kiadva fontos hazánkban. Nagyjából nem volt. Mert a közönség aztán kifogásol. Nem értek egyet néha pár mindenben egy bizonyos lap cikkeivel, de - hol lesz már az is - a "Magyar hitvilág" címűt bekereteztettem. (Olvasóilevél: a Narinak, is, azt a két vezércikkét, én is! Egy Maigret-olvasó.) Jaj, jaj, ahogy verébkém a keresk. rádióból hallhatja. (Néki szól, mint Szép Ernő verscíme mondja.)
Tehát így zajlik, zajolgat a közérintkezés, az időjáráson túl a sportról etc. dumálunk egymással, miről dumáljunk. Van itt egy baj. (Sok egyéb mellett.) A Nagy Kérdések máig se lettek jól kibeszélve. Nézem ezeknek a vajdasági tömegsíroknak a dolgát. A szerbek nem tabutlanították a témát, most mocorog valami. Ennyi tízezer ártatlan német ottan, annyi. Kb. haláltáboros körülmények közt, a II. világháború után. És nem volt kitárgyalva. Most ki lesz? Most az van, hogy naná, bosszú volt, "meg is lehet érteni", "mégse lett volna szabad", "az illetők anyagi javait akarták érdemesebbeknek átjátszani".
Közben az iskolatúszdráma. Nálunk iskolatej. Örüljünk, hogy luk van a pisilőnkön? Hol lesznek - a túszdrámát leszámítva - e tárgyak, mire dogám megjelen. (Hat dogával magam állom útját, az Olvasó tudni fogja.) Akkor már, ha ez megy, a moderátornő (3Sat, 2004. IX. 3. tudom, mert anyám ma lenne 96 éves, ez végképp nem tart. ide) előhozza szociálpszichológus szakértőjét, nézem, mennyire hasonlít a haja az Alain Dulacéhoz a minősíthetetlen francia-tengerparti kultfilmből, s hogy egy tojásszerű arcot ez hogyan... a meggypiros trikó... nézem, a szereplők mintha át is fésülködtek volna közben hm. (ennyit a tévénézésről), igen, a műsorvezető bedobja valahogy a haláltáborokat, és hogy J. F. szerint a II. világháború ily hipernevesített borzalma valami összefüggésben áll a Szöv. Közt. talpkövön-létével - én nem is értem jól. A szociállélekbúvár ezt megkérdőjelezi, azt mondja, a németek tudatába azért nagyon nagy százalékig ez el se jutott, ez a sokmillió ilyen halott... na most akkor... abba is hagyom. Persze, kelet-porosz, sziléz, vajdasági haláltábor. De. Hol kéne kezdeni és végezni a tudatot, nem vagyok jogosítványos.
Ahogy egy könyvküldemény küldésének módozatáról Simenon-könyv hangulatosságával elbeszélgettünk a kiadóval telefonon, a postával kapcs. teszünk "fenntartásos" megjegyzéseket. S én mondom: már magamat unom, mondom, hogy párizsi munkásnegyedben 1976-ban naponta kétszer járt a posta, szombaton is járt, ám itt a legtöbben a szegény megsértett postai dolgozókat védenék, jaj, miket igényelnék, mi nem igényeljük. Sírt, hol nyugszik apja... megbotozni. J. A. Nem alakul ez. A magyar hit- és módvilág elemzése arról szól, hogy nálunk az istennek se moccan el a tudatokból az a kép, hogy a komenizmusban még a szegény Weöres Sándornak is gyermekversekből kellett tengetnie életét... és végképp csend van némely irodalmimunkásságrészes író akkori igenis jó soráról, és még mindig a magyar volt a legjobb harcos, és még Ottlikot is érte "tinta-vér-vád", hogy nem kellett a Donnál elesnie. Pl.
Ilyen körülmények között... s nem azért, hogy emlékezetessé tegyem magam... ergo hogy Beuys szerint mindenki művész... szerintem, ha valaki nagyon művész, hát tényleg minden élet-dolgában nyilváníthatja és érezheti magát művészileg cselekvő embernek. Ha nem köztörvényest követ el. Mint művész, koplal, hízik el, ül az ülepén, megy, nem megy, dumál, nem dumál. Ha másnak ezzel nem árt. Aztán: Alan Kaprow szerint még csak az sincs már, hogy valaki "festő, szobrász" (író, költő). Művész vagyok, mondja az ifjú ember, aztán az. Ha valakinek - például nekem - nagy csend kell, hogy addigi túl zajos, túl zajgó, túl zsúfolt stb. életét jóvá tegye, rendbe hozza, legyen csendje néki. Ne sokat dumáljon, ne telefonáljon; szakszerű levelezésbe lopja bele baráti szívét.
Hogy olyan tragédia fenyegeti, mint hogy (hülye barom) madara (Totyi mindennél drágább, de ő is hülye barom olykor, na) meg fog halni, s ez rossz lesz, hát... Ha kifogások érik, hogy szószátyár, hát mondhassa: én? tíz napokat kicsatolva tartom a telefont, senkivel se találkozom etc. Ha kifogásolják, mit okoskodik - intézze el öt cikkben, levélben, hogy eszmefuttatásait némelyek mindazonáltal érdeklődéssel veszik, de...
Ezt a szöveget se nyomja örökké. Ne akarjon tutit. Eliot mondja: "taníts törődni, nem törődni, megülni csöndben", hogy ne mindig csak J. A. és Kafka és Rilke (?!) legyen. S Eliot: "megfulladunk, ha majd emberek hangja szólít". Dehogy akarok én megfulladni, se másokat megfojtani, ezért hát...
Nem, dehogy írtam "egy plusz cikket" még, aztán hogy. Ebben a bakelit-nyitányban azt írtam le, hogy a - lényegi, gyér levelezésen kívüli - magánemberi érintkezést megszüntettem. Mint olyat. Oka ennek, hogy a jelszó: "Inkább legyek tutiban felismerhetetlen, mint zsanérban (zsáner) elismert". E jelszó alapvetéseit a dolgozatban megadtam. A Levegőt Kapni Akaró Antifojtogató. Vagyis hogy tőlem se fulladjon élőszóban senki. Innen folytatom. (Legk.) Írásban.
