Balázs Zoltán: A jobb lázadása

Párhuzamos előadások: Roger Scruton és Jürgen Habermas

  • Balázs Zoltán
  • 2014. június 5.

Egotrip

2013. május 24-én Roger Scruton előadást tartott az MTA székházának dísztermében. A hallgatóság nagyrészt disztingvált urakból és hölgyekből, az Akadémia legénységéből és prominens jobboldali politikusokból állt. Az előadás elején belépett és szinte leghátul helyet foglalt a magyar miniszterelnök is.

Szinte napra pontosan egy évre rá, 2014. május 29-én Jürgen Habermas tartott előadást az ELTE egyik nem annyira díszes előadótermében. Hallgatóságát egyetemisták és inkább baloldali értelmiségiek alkották. Legjobb tudomásom szerint fontos baloldali politikusok nem hemzsegtek az előadáson.

A két gondolatmenet voltaképpen ugyanarról szólt: unió és nemzetek. Egyik sem volt nagyon tudományos vagy tudományoskodó, hanem afféle közéleti, értelmiségi fejtegetés. Természetesen homlokegyenest ellentétes konklúzióval: Scruton jól ismert tézise szerint a nemzetek természetes közösségek, s úgy jók, ahogy vannak; Habermas szerint a nemzetek valójában konstrukciók, így aztán semmi elvi akadálya nincs annak, hogy végre megkonstruáljuk az európai démoszt. A globálkapitalizmus (brrrr) és az uniós intézményrendszer ostorozásában egyetértettek, persze úgy, hogy Scruton a nemzetek feletti bürokráciát, míg Habermas a nemzeti érdekeket képviselő elemeket kárhoztatta. Mindketten megtették a kötelező politikai udvariassági köröket: Scruton megdicsérte Orbán Viktort és kormányát, míg Habermas rosszallását fejezte ki a magyar viszonyokkal kapcsolatban. Scruton Soros Györgyöt emlegette, míg Habermas Heller Ágnest.

Nihil novi sub sole. A két előadás mintaszerűen ellenpontozza egymást, ki-ki választhat ízlése szerint, s közben nyugodtan gondolhatja, hogy benne van az európai gondolkodás főáramában. Ezzel sincs semmi baj, ha netán Platónt olvasnánk hónapszámra, azzal is ott lennénk (legalábbis még remélem). Ami viszont elgondolkodtató, az a két előadás - csúnya szóval - társadalmi-politikai kontextusa.

Az angol-amerikai politikai tradíció ezer okból kevésbé zárt a politikaelmélet irányába, s ez megfordítva is igaz. Gondoljunk bármit is Scruton érveiről, jó példái annak, ahogyan az elvont elméleti reflexió összefolyik a politikai döntéshozatal résztvevőinek gondolkodásmódjával. Ebben a tekintetben nincs éles törés az előadó és politikus hallgatósága között. Az ideológiakritikus baloldali társadalomtudós (például Habermas) számára ez ideologizálás. A konzervatív filozófus ugyanezt a praktikus tudás politikai bölcsességgé való alakításának hívja. S ismét csak gondolhatunk bármit is Orbán Viktor világnézetéről, politikai személyiségének egyik nagyon határozott vonása éppen a gyakorlati tapasztalatok elvekké való átalakításának képessége. Itt elveken kormányzási, politikai filozófiai szentenciákat, tételeket, megállapításokat kell érteni ("keleti nyitás," "újraiparosítás," "munkaalapú társadalom"), amelyek az utóbbi években többé-kevésbé koherens világképpé, politikai felfogássá látszanak nála összeállni. A baloldali reflexió nem győzi keresni a mögöttes ideológiát, de sehogy sem találja; illetve ha rátalál valamire ("etatizmus", "populizmus", "tradicionalizmus"), arról gyakran kiderül, hogy mégsem magyaráz elégségesen. Marad az elvtelenség, az egyszerű erkölcsi és anyagi korrupció, a személyes hatalomittasság vádja. Amiben lehet igazság, de csak részleges. Anélkül, hogy egyedül erre a tényezőre akarnám visszavezetni a Fidesz választási sikersorozatát, az a benyomásom, hogy a választók az egyszerű elvekből építkező, ráadásul a politikai cselekvéssel is nagyjából konzisztens politikai felfogást könnyebben megértik, mint egy könyv- és rendszerszerűbb, zártabb normatív elméletet.

S talán ezért nem gondolta a baloldal fontos politikusai közül senki, hogy Habermas előadásán ott kéne lenniük. Mert valójában tényleg nem kell ott lenniük: egy egyetemi előadás a politikától távol lévő hallgatóságnak szól, még akkor is, ha témája történetesen a politika. Az olyan baloldali politikaelmélet, mint amilyen Habermasé is, alapjában véve nem tud segíteni a baloldali politikának, mivel az ilyen baloldali teoretikus és a baloldali politikus alig-alig képes megérteni egymást. A jelszavakban egyetérthetnek (emberi jogok, jogállam, liberális demokrácia), de a gyakorlati elmélet szintjén, ahol a politikus tevékenykedik, már érzékelhető az említett törés. Habermas ugyanis ideológiát, elvont receptet (konstrukciót) kínál, miközben erre csak az előadóterem közönsége kíváncsi. Volt és van persze pragmatikus, de nem opportunista baloldali kormányzás is, német, svéd, amerikai, brit példákat lehetne mondani. Ezek sikere azonban - anélkül, hogy itt bármilyen részletbe belemehetnék - mindig azon múlott, hogy képesek voltak-e fölébe emelni valamilyen aktuális és mély társadalmi érzékenységet (ha mást nem, éppen a kompromisszumvágyat) a társadalmi konstruktivista kísértésnek. De az igazi baloldal - ahogy Habermas maga is utalt rá - ezeket megalkuvásnak tekinti. Várja az igazi politika, a forradalom pillanatát. A legutóbbi ilyen pillanat lassan fél évszázada elmúlt. Válság ide vagy oda, újnak semmi előjele.

Úgy látom, hogy a bal-jobb oldali politika és politikai gondolkodás összefüggése ma nálunk is elég jól fölismerhető. A legutolsó sikeres baloldali politikus a jellegzetesen pragmatista, posztkádári, de észjárását tekintve szentenciózus, ezért a tömegek számára is érthető és megközelíthető Horn Gyula volt. Na de van ma a baloldalon egy Horn Gyula? Ráadásul: egy Horn Gyula?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.