Szinte napra pontosan egy évre rá, 2014. május 29-én Jürgen Habermas tartott előadást az ELTE egyik nem annyira díszes előadótermében. Hallgatóságát egyetemisták és inkább baloldali értelmiségiek alkották. Legjobb tudomásom szerint fontos baloldali politikusok nem hemzsegtek az előadáson.
A két gondolatmenet voltaképpen ugyanarról szólt: unió és nemzetek. Egyik sem volt nagyon tudományos vagy tudományoskodó, hanem afféle közéleti, értelmiségi fejtegetés. Természetesen homlokegyenest ellentétes konklúzióval: Scruton jól ismert tézise szerint a nemzetek természetes közösségek, s úgy jók, ahogy vannak; Habermas szerint a nemzetek valójában konstrukciók, így aztán semmi elvi akadálya nincs annak, hogy végre megkonstruáljuk az európai démoszt. A globálkapitalizmus (brrrr) és az uniós intézményrendszer ostorozásában egyetértettek, persze úgy, hogy Scruton a nemzetek feletti bürokráciát, míg Habermas a nemzeti érdekeket képviselő elemeket kárhoztatta. Mindketten megtették a kötelező politikai udvariassági köröket: Scruton megdicsérte Orbán Viktort és kormányát, míg Habermas rosszallását fejezte ki a magyar viszonyokkal kapcsolatban. Scruton Soros Györgyöt emlegette, míg Habermas Heller Ágnest.
Nihil novi sub sole. A két előadás mintaszerűen ellenpontozza egymást, ki-ki választhat ízlése szerint, s közben nyugodtan gondolhatja, hogy benne van az európai gondolkodás főáramában. Ezzel sincs semmi baj, ha netán Platónt olvasnánk hónapszámra, azzal is ott lennénk (legalábbis még remélem). Ami viszont elgondolkodtató, az a két előadás - csúnya szóval - társadalmi-politikai kontextusa.
Az angol-amerikai politikai tradíció ezer okból kevésbé zárt a politikaelmélet irányába, s ez megfordítva is igaz. Gondoljunk bármit is Scruton érveiről, jó példái annak, ahogyan az elvont elméleti reflexió összefolyik a politikai döntéshozatal résztvevőinek gondolkodásmódjával. Ebben a tekintetben nincs éles törés az előadó és politikus hallgatósága között. Az ideológiakritikus baloldali társadalomtudós (például Habermas) számára ez ideologizálás. A konzervatív filozófus ugyanezt a praktikus tudás politikai bölcsességgé való alakításának hívja. S ismét csak gondolhatunk bármit is Orbán Viktor világnézetéről, politikai személyiségének egyik nagyon határozott vonása éppen a gyakorlati tapasztalatok elvekké való átalakításának képessége. Itt elveken kormányzási, politikai filozófiai szentenciákat, tételeket, megállapításokat kell érteni ("keleti nyitás," "újraiparosítás," "munkaalapú társadalom"), amelyek az utóbbi években többé-kevésbé koherens világképpé, politikai felfogássá látszanak nála összeállni. A baloldali reflexió nem győzi keresni a mögöttes ideológiát, de sehogy sem találja; illetve ha rátalál valamire ("etatizmus", "populizmus", "tradicionalizmus"), arról gyakran kiderül, hogy mégsem magyaráz elégségesen. Marad az elvtelenség, az egyszerű erkölcsi és anyagi korrupció, a személyes hatalomittasság vádja. Amiben lehet igazság, de csak részleges. Anélkül, hogy egyedül erre a tényezőre akarnám visszavezetni a Fidesz választási sikersorozatát, az a benyomásom, hogy a választók az egyszerű elvekből építkező, ráadásul a politikai cselekvéssel is nagyjából konzisztens politikai felfogást könnyebben megértik, mint egy könyv- és rendszerszerűbb, zártabb normatív elméletet.
S talán ezért nem gondolta a baloldal fontos politikusai közül senki, hogy Habermas előadásán ott kéne lenniük. Mert valójában tényleg nem kell ott lenniük: egy egyetemi előadás a politikától távol lévő hallgatóságnak szól, még akkor is, ha témája történetesen a politika. Az olyan baloldali politikaelmélet, mint amilyen Habermasé is, alapjában véve nem tud segíteni a baloldali politikának, mivel az ilyen baloldali teoretikus és a baloldali politikus alig-alig képes megérteni egymást. A jelszavakban egyetérthetnek (emberi jogok, jogállam, liberális demokrácia), de a gyakorlati elmélet szintjén, ahol a politikus tevékenykedik, már érzékelhető az említett törés. Habermas ugyanis ideológiát, elvont receptet (konstrukciót) kínál, miközben erre csak az előadóterem közönsége kíváncsi. Volt és van persze pragmatikus, de nem opportunista baloldali kormányzás is, német, svéd, amerikai, brit példákat lehetne mondani. Ezek sikere azonban - anélkül, hogy itt bármilyen részletbe belemehetnék - mindig azon múlott, hogy képesek voltak-e fölébe emelni valamilyen aktuális és mély társadalmi érzékenységet (ha mást nem, éppen a kompromisszumvágyat) a társadalmi konstruktivista kísértésnek. De az igazi baloldal - ahogy Habermas maga is utalt rá - ezeket megalkuvásnak tekinti. Várja az igazi politika, a forradalom pillanatát. A legutóbbi ilyen pillanat lassan fél évszázada elmúlt. Válság ide vagy oda, újnak semmi előjele.
Úgy látom, hogy a bal-jobb oldali politika és politikai gondolkodás összefüggése ma nálunk is elég jól fölismerhető. A legutolsó sikeres baloldali politikus a jellegzetesen pragmatista, posztkádári, de észjárását tekintve szentenciózus, ezért a tömegek számára is érthető és megközelíthető Horn Gyula volt. Na de van ma a baloldalon egy Horn Gyula? Ráadásul: egy Horn Gyula?
