| ||
Kezdjük távolabbról. Képzeljük el, hogy a bankbetétek kamata 5 százalékról 10-re emelkedik. Növeli-e ez a házam értékét, vagy csökkenti? Látszólag nem érintheti, hiszen a házamat ki tudom adni mondjuk évi egymillió forintért függetlenül attól, hogy éppen mekkorák a banki kamatok. Ennek ellenére a bankbetétek kamatának emelkedése a házam értékét durván csökkenti.
Számoljunk úgy, hogy a házamat annyiért hajlandó megvenni valaki, amennyi bankbetét ugyanezt az egymillió forintot tudná neki produkálni évente. Ez ugyan távolról sem igaz, hiszen a bankbetétet nem lakják le a lakók, nem ázik be, és a redőnye sem szakad le, de ez a dolog logikáját nem befolyásolja. Tegyük fel, hogy az egymillió forintos hozamot minden ilyesmi - az amortizáció - elszámolása után hozza a házam; vagy számoljunk csak fél- vagy negyedmillió forint tiszta hozammal - a kamat emelkedésének hatása ugyanaz lesz.
Ha 10 százalék a banki kamat, akkor tízmillió forint tudja az egymilliós éves hozamot produkálni, ha viszont 5 százalék, akkor húszmillió. Az első esetben tehát a házam annyit ér, mint egy tízmilliós bankbetét, a másodikban annyit, mint egy húszmilliós. Ez a logika akkor is érvényes marad, ha figyelembe vesszük az inflációt, a kamatadót, a ház öregedését és minden mást, ami a bankbetét és a háztulajdon között különbségeket okoz - mindezek csak a konkrét számolást bonyolítják. A lényeg, hogy a kamatok emelkedése jelentősen leértékeli a házamat, ha nem kiadni akarom, hanem eladni. A vevő ugyanis ugyanúgy számol, mint mi az imént. Mi is így gondolkodnánk, ha épp egy házba akarnánk fektetni a pénzünket, amiben nem lakni akarunk, hanem ki akarjuk adni, hogy a pénzünket fialtassuk.
E logika szerint Matolcsyéknak tökéletesen igazuk van, amikor a kamatokat minél alacsonyabb szintre akarják levinni. Hiszen ezzel felértékelődik minden az országban, az is, ami épp eladó, és az is, ami nem. A kamatok csökkenése éppúgy felértékeli a hortobágyi Kilenclyukú hidat, mint az én házamat vagy a böhönyei asztalosműhelyt. Csak sajnos azt a kamatot, amit a külvilág reálisnak tart, nem tudjuk egyoldalúan meghatározni, itt is kettőn áll a vásár. Ismerkedjünk hát meg a másik oldal szempontjaival is!
Képzeljük el, hogy van egy kis pénzünk, amit nem felélni, hanem inkább fialtatni szeretnénk. Már kitaláltuk, hogy mibe szeretnénk befektetni (mondjuk egy asztalosműhelybe), csak még azt nem, hogy hol. Ha az asztalosműhely Magyarországon ugyanúgy évi 10 százalékot hoz, mint Svájcban vagy Szíriában, akkor hová fektetnénk be inkább? A józan paraszti ész azt sugallja, hogy inkább Magyarországra, mint Szíriába, de még inkább Svájcba: Svájc valahogy biztosabbnak ígérkezik. Valójában bárhol elveszíthetjük a pénzünket, hiszen a piac mindenhol bizonytalan, ki tudja, lesz-e jövőre is kereslet az iránt, amibe most annyira jónak látszik invesztálni. Ez azonban többé-kevésbé minden országban így van, ez a dolognak az úgynevezett nem szisztematikus kockázat része. Csakhogy ezen kívül is érheti baj a befektetésünket, és a legtöbben úgy érezzük, hogy Szíriában sokkal inkább, mint Magyarországon, Svájcban pedig a legkevésbé. Ez az üzlet szisztematikus kockázatnak nevezett része, amit bétával jelölnek.
Bizonyos értelemben a béta nem más, mint a tőke memóriája. Ha Szíria azt szeretné, hogy inkább oda fektessünk be, mint Svájcba, ezt a magas bétáját, a vele kapcsolatos rossz emlékeket kell valahogyan kompenzálnia. Több hozammal kell kecsegtetnie - annyival többel, hogy az már ellensúlyozza az országgal kapcsolatos rossz érzéseinket. Ezzel viszont automatikusan leértékel mindent, ami szíriai, a damaszkuszi Szaladin-mauzóleumot éppúgy, mint a sarki asztalosműhelyt.
A befektetők ebbe az egy számba sűrítik minden korábbi tapasztalatukat egy adott országról, arról, hogy ott mennyire szoktak teljesülni a reményeik - minél gyakrabban fordult ez elő a múltban, annál alacsonyabb a béta. Ezért a béta határozza meg az adott országban a dolgok értékét, még a munkaerőét is. A munkaerő értéke ugyanis nem abból adódik, amit konkrétan megtermel, hanem legalább annyira meghatározza az is, mennyire lehetünk biztosak benne, hogy azt valóban meg is fogja termelni. Akkor is, ha ez már nem a dolgozón múlik.
De múlik rajta is. Például azon, hogy puskázott-e az iskolában. Hallgatólagosan megengedték-e ezt neki, vagy tűzzel-vassal irtották az ilyen viselkedést. Ez is a szisztematikus kockázat része - és a befektetők annak is tekintik. Magyarországon sokkal kevésbé ítéljük el a puskázást, mint a nálunk alacsonyabb bétájú országokban. Mi diákcsínynek tekintjük, Angliában csalásnak, nincs is rá ilyen kedves szavuk: cheating, és kész. Ezzel a hozzáállásunkkal önmagában is növeljük országunk bétáját, és egy kicsit leértékeljük minden jószágunkat, beleértve a saját munkaerőnket is.
Amikor az ország besokallt Schmitt Pál plágiumától, egy picit csökkent a bétánk, és egy pillanatra minden dolog értéke emelkedett, ami magyar. Aztán kiderült, hogy ez csak egy fellángolás volt, és a béta visszaállt a korábbi szintre.
Valóban, szinte egyik napról a másikra sokallt be akkor az ország. A kormányzó párt ezt pontosan érzékelte precíz és naprakész közvélemény-felméréséből, és egyik napról a másikra menesztette az elnököt. Pénteken még "minden eszközzel megvédjük az ország első emberét", hétfőn már lapát.
Ha az ország egyszer komolyan besokall mindattól, ami a bétánkat növeli, akkor az ettől automatikusan csökkenni fog. Ebből a szempontból mindegy, hogy épp melyik a kormányzó párt - sőt ettől maga a kormányzó párt is változtathat a viselkedésén, mint például Schmitt Pál esetében. Addig azonban a munkánk eleve sokkal kevesebbet ér, mint más, alacsonyabb bétájú országokban.
