Két lóbaszót elküldtek Egerszegről,
Az öltözőben pompás a hangulat.
(Szálinger Balázs: Otthon rend van)
Áll Árpi apjával a zalaszentbalázsi buszmegállóban, az út mellett, a fűben fociznak, tornazsákok a kapufák. Éppen áll a játék, mert egy kisgyerek hisztizik, biztos nem kapott elég labdát. Dehogynem. Biztos övé a labda, azért cirkuszol, megteheti, mondja az apa, fia pedig nyel egyet. Nemrég kapott az apjától fűzős focit, a nagyok most már őt, a legkisebbet is beveszik a játékba - naná, övé a labda. És ezt a labdát és apja mondatát örökre elteszi magának.
Az általános iskolában tornaórán kosaraztak, de mihelyst kiment a tanár (és sűrűn kiment, tudták, cigizik, és nem akart rossz példát mutatni a gondjaira bízott tanulóifjúságnak az egészségnevelés terén, ezért, miként felső tagozatos neveltjei, a klozet kies terébe húzódott), focizni kezdtek, mivel mással, kosárlabdával, az volt kéznél. A tornatanár (testnevelő tanár, tanuld meg!) a szertár mélyére rejtette a futballt (ki se ejtette a száján, utálta a focit); keresték pedig, a svédszekrényekbe is benéztek, de nem találták. Biztos hazavitte a köcsög, kiszúrta, és kéjesen nézegeti, mondták, persze nem így, mert még nem ismertek ilyen szavakat, hogy köcsög meg kéjesen. A szemétláda és kárörvendve, maradjunk ennél. És amikor belépett a tornaterembe az igazgatónő, és konstatálta, hogy az ordibáló gyereksereg gazdátlan, rendet akarván teremteni, a szabadságtól mámorosan focizók közé vetette magát, Árpi fejbe rúgta (véletlen volt, mindenki láthatta) a kosárlabdával. Jó, hogy nem medicinlabda volt - bár azt még Árpi (magas, erős gyerek) se tudta volna fejmagasságban célba juttatni. A kosárlabda pedig nagyot üt, lett is csend, ekkor lépett be a tornatanár, hogy újra felvegye a munkát, és mit lát. Az igazgatónő nem szólt semmit, fejét fogva kiment; a tornatanár se kezdett ordítozni, viszont év végéig a kosárlabdát se látták, csak a bordásfalat meg a mászókötelet; csüngtek és másztak, másztak és csüngtek, majmot csinálok belőletek! így maradtok!, mondta az idomár tornatanár, amikor kiment a klozetra. Legalább egy labdát bedobhatna közénk, sóhajtott Árpi, és tett egy kört a mászókötél görcsén ülve, bordásfaltól bordásfalig.
Később szebb idők jöttek, előkerült a focilabda, kint játszottak kispályán, és Árpi morgott (nem hisztizett, már nem az övé volt a labda), mert nem passzoltak neki, pedig itt állok üresen vagy félig rakottan, mert másik kedves időtöltése az olvasás volt. Focizott nappal, olvasott éjjel. Igazi nagy pálya is volt a környéken, majdnem igazi, mert az egyik tizenhatosba jócskán belógott a szomszédos irodaház, a tizenegyest is a másik kapuba kellett rúgni. Rács híján hetente törtek az irodaház ablakai, vitték a Jákum Ferenc utcába beüvegezni, húsz forint, az nagy pénz volt, negyven gombóc fagyi! De összedobták a fagyipénzből.
Meccsre is sokat járt a kis Árpi, sok csapata volt a városnak: Z. Vasút, Z. Volán Medosz, Z. Dózsa, Z. Páterdomb, Zépítők, Zalatej, Honvéd Katona [József] SE, Csuti SE (utóbbi sakkcsapat). Persze az igazi, a csapat a ZTE. Egy MNK-meccsen összekerült a Z. Dózsa és a ZTE, a Dózsában Déri, a Zetében Bolemányi véd - és Déri kivédi Bolemányi büntetőjét! Marad az 1-1, az alsóbb osztályú Z. Dózsa jut tovább.
A gimiben aztán foci, minden mennyiségben - a ZTE edzője, Szőcs János a tornatanár. Ki volt meccsen tegnap? - kérdezte hétfőn, mindenki jelentkezett. És ki vett jegyet? Senki, a belógás kötelező volt. Béres Géza jelentkezett: Én! Nyugdíjast! Röhögés, utána foci. Az iskolai csapat a középiskolai bajnokságban egészen a megyei selejtezőig jutott. Szőcs épp nem ért rá, meccse volt a Zetével, ezért Árpit bízta meg a csapat vezetésével. Mint játékos nem fért be, de mert ő volt a tornasorban az első, rá esett a választás. Meg különben is. A csapat bekerült a döntőbe, és már három-nullra vezetett, amikor pár perccel a vége előtt Árpi becserélte magát. Nehogy már ne álljon be. Persze hozott szerelést, majdnem olyat, mint a többieké. Majdnem. És kilógott a csapatból - felfelé, a termetével. Meg a játékával. Az ellenfél edzője gyanút fogott, megnézte a jegyzőkönyvet - Árpi be se volt írva. "vott, és Árpi már barátkozott a gondolattal, hogy új iskolát keres magának; lehet, hogy Nagykanizsáig kell menekülnie - ennél nagyobb szégyen pedig nem érhet egerszegit. De az óvást elutasították, és még meg is dicsérték Árpit, hogy diák létére győzelemre vezette csapatát. Játszanod azért nem muszáj, tették hozzá.
Amikor a ZTE felkerült az enbékettőből, Árpi láthatta az első enbéegybés gólt; márciusban, csatakos időben az alacsony Igazi Pista, a beállós fejelte az enbéegyből épp kiesett Videotonnak. Enbéegy! Enbéegy!, zúgott a lelátó, de az még oly messze volt, mint Kanizsának a szépen fejlődő Egerszeg. (A kanizsaiak szerint persze fordítva.)
Amikor az Oroszlány jött, egy szurkoló beleesett a Büdös patakba, legalább kijózanodott. Lehet, hogy nem véletlenül, hanem előre megfontolt szándékkal, hisz félmeztelen volt. A bökkenő, hogy mindig az volt, a leghidegebb időben is, fűtött belülről, és mindig ugyanazt ordította: Olajbányász, vesztetek, Zete lesz a vesztetek! Bárki volt az ellenfél, ezt skandálta; ezt, csak ezt még ki tudta mondani, és öklét rázta a mindig és mindenkor kanizsai játékosok felé.
És eljött a nagy nap is, enbéegyes lett a Zete! Amikor 1972 szeptemberében az Újpest jött, az iskolai szilvaszedésről estek be sárosan a meccsre, és Tüttő Öcsi egy pockot is behozott, és természetesen az Újpest kispadjára dobta. Várhidi Pál felpattant, jól beverte a fejét a kispad tetejébe, Rothermel meg szódásüveggel spriccelte Tüttőt, akit a közönség megtapsolt, a cserekapust meg ettől kezdve Szódásnak vagy Tűzoltónak becézték, és kórusban skandálták: Rothermel, egy fröccs rendel! Természetesen Árpi volt a rigmus szerzője, ő volt a béközép poétikus lelke, vezérköltője. 1973-ban, amikor az enbéegyben első meccsét játszotta a Fradi ellen a Zete, sokan nem fértek be a stadionba, és a késve bejutók nem láthatták, amint Szimacsek a huszadik másodpercben megszerzi az egyetlen, győztes gólt. Utána Juhász Péter kihagyott egy tizenegyest, a Fradi görcsösen támadott, eredménytelenül. Jellemző, hogy Albert hármas osztályzatot kapott a Népsportban. A közönség a meccs után megköszönte a fiúknak, különösen Szimacseknek; Árpi is, köszönte, a jegyet, merthogy a gólszerzőtől kapta, aki korábban egy kórteremben volt Árpi öccsével, és amikor a ZTE leigazolta a jobbszélsőt, a játékos nem felejtette el szobatársát, aki továbbadta a jegyet béközepes bátyjának. Így történt, hogy életében először Árpi nem lógott be meccsre. De jegyet most sem vett.
(A "Gólokozó" további történetei - is - olvashatók a könyvhétre megjelenő A futball ábécéje és más történetek című kötetben.)
