A szuverenitás, értsd a teljhatalom birtokosa az, aki, mint Bodin írja, „a halhatatlan Istentől eltekintve senkinek nincs alárendelve”. A francia és az angol nyelvben ma is él a souverain, azaz a sovereign szó, ’uralkodó’ értelemben.
A Bodin-féle szuverenitás tehát arra utal, hogy az abszolút hatalom birtokosa nem függ a külső potentátoktól (például a pápától vagy a császártól), de nincsenek feltétlen kötelezettségei a társadalmi rendekkel, alattvalókkal és a honi klérussal szemben sem. Persze már John Locke, a szabadgondolkodó angol filozófus sem hitte el azt a mesét, hogy a rendkedvelő nép mintegy önként veti alá magát az uralkodói hatalomnak. Locke úgy vélte, hogy a legfelsőbb hatalom forrása csakis a néptől kapott „megbízatás” lehet (Két értekezés a kormányzatról, 1690). Innen már egyenes út vezet Rousseau-ig, Thomas Jeffersonig, illetve az Emberi és polgári jogok nyilatkozatáig (1789), amely kimondta, hogy a szuverén hatalom forrása csakis a nemzet, a közakarat. Egyébként már Rousseau-nak sem voltak illúziói abban a tekintetben, hogy a népfelség (népszuverenitás) elve miként érvényesül majd egy képviseleti rendszerben: „A mai népeknek, noha szabadnak hiszik magukat, képviselői vannak, a régi népeknek pedig nem voltak képviselői. De bárhogyan áll is a dolog, mihelyt a nép képviselőket választ, többé nem szabad; nem is létezik többé.” (Társadalmi szerződés, 1762, Kis János fordítása)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
